Ázsiával határos Magyarország?

Egy 17. századi spanyol utazó művében azt állítja, szemtanúja volt Buda 1686. évi ostromának. Pedro Cubero Sebastián könyve számos, a Magyar Királyságról elterjedt sztereotípiát megörökített. Csupán egy ezek közül az a tévhit, amely szerint Magyarország Európa és Ázsia határán terül el.

Bár a magyar történelem egy, a köztudat számára „legkedveltebb” és legismertebb fejezetei a török alóli felszabadító háborúk, Pedro Cubero Sebastián művei azt mutatják, vannak még a történészek által kiaknázatlan források. Erre mutatnak rá egy spanyol történész, Ignacio de las Heras Moreno kutatásai.

A 17. században élt katolikus pap világkörüli utazása akkor kezdődött, amikor felkerekedett, hogy Kínában a Hitterjesztés Szent Kongregációja misszionáriusa legyen. Mindenekelőtt azonban Rómába utazott, és évekig tartó, gyalogosan megtett útja végén valóban eljutott a vágyott Távol-Keletre. A történet azonban itt még nem ért véget: Kínából továbbvándorolt a Fülöp-szigetekre, onnan Új-Spanyolországba (vagyis a mai Mexikó területére), majd az Atlanti-óceánt átszelve 1680-ban visszatért Spanyolországba. Lábai nem sokáig tűrték a hazai földet, rövid spanyolországi időzés után második útra indult. Az erről az útról szóló leírás („Segunda Peregrinación”, azaz „Második utazás” címmel) számos részlete kapcsolódik a Magyar Királysághoz.

A mű  tanulsága alapján (amelyről Ignacio de las Heras Moreno tartott nem régiben előadást) a korabeli spanyol monarchia területén általános lehetett az elképzelés, amely szerint Magyarország határos Ázsiával, azaz Magyarország éppen az európai kultúra és Ázsia határán van. Ahogyan az utazó írja: „időjárása viharos, abból adódóan, hogy Ázsia közel van és határos vele”, emiatt sok az elhagyott, erdős és mocsaras terület is, a vizek szennyezettek, a meleg pedig a közeli Ázsia miatt itt elviselhetetlen.

Pedro Cubero műve kitér arra is, hogy Magyarországon a levegő mérgező, ártalmas és egészségtelen, sok a bűzhödt mocsár, a vizek szaga és íze pedig a Dunáét leszámítva furcsa. Véleménye szerint a források vize halálos, néhány folyó olyan rossz minőségű, hogy ami beleesik, nyomban kővé változik, áradásukat pedig nem más befolyásolja, mint a Hold változása. Ezek az elképzelések azonban nem az ő írásaiban születtek meg: Pedro Cubero Sebastián gyakran általános toposzokat fogalmazott meg, amelyekhez ő még súlyosbító körülményként teszi hozzá: a szúnyogok itt elviselhetetlenek... Talán ez az egyetlen pont, amellyel – főként a nyári estéken – mi sem szállunk vitába a 17. századi beszámolóval.

A folyók leírásán túl nem érezhetjük hízelgőnek azt sem, ahogyan a Második utazás a magyar népről mesél. Cubero országunk népét harciasnak, veszekedőnek, civakodónak, állandóan háborúzónak találta. Ami meglepő azonban, hogy kortársa, Oliver y Fullana hasonlókat fogalmazott meg az 1687-ben kiadott, Magyarországról írt Történeti gyűjteményében („A népes, bőséges Magyarország, Mars színháza, a hősi halál értéke és a kereszténység erős védőbástyája.”) Blaeu atlaszában pedig a magyar népre a kegyetlen, büszke, haragos és bosszús jelzőket találjuk (Atlas Major, 1662.). Ehhez hasonlóan nyilatkozik Pedro Cubero Sebastián, amikor azt írja, rengeteg vérrel áztatott ez a föld, és népe harcos, duhaj, civakodásuk során olykor handzsárral törnek egymásra, lecsendesítésükhöz az uralkodó személyes jelenléte szükséges. (Próbáljunk csak meg elképzelni egy uralkodót, aki még háborúk idején is személyesen száll ki minden egyes csetepatéhoz...)

E részleteket olvasva már igazán kíváncsiak lehetünk, hogy volt-e azért valami vonzó is az akkori Magyar Királyságban. A rossz folyók, a nehéz levegő ellenére azonban ezt a földet az író bőségesnek találta („tierra fértil y opulenta”). „Olyan gazdag és bő ennek az országnak a földje, hogy vadon bőséggel megterem a mogyoró, a mandula és a dió, a búza embermagasságúra nő”, az erdők hatalmasak és sűrűek, rengeteg a szőlő. Beszélt emellett Erdélyről, érdekes módon Albániáról, olyan gazdag, bőséges és hatalmas földekről mesélt, amelyek ellátják egész Ausztriát.

Bár leírásai nem egy katona szemszögén keresztül láttatják az akkori Magyarországot, bizonyos részletekben forrásként szolgálnak a budai ostromhoz. A spanyol önkéntesekről a magyar történetírás ugyanis már régóta tud, a visszafoglaló háborúk után Magyarországon, elsősorban a Bánátban telepítettek le spanyolokat, de feldolgozták már pl. a zentai csata spanyolországi forrásait is. Az előző héten Magyarországon előadó Ignacio de las Heras Moreno előadásában egy fontos forrás eddig ismeretlen másolatát is bemutatta: Lotharingiai Károly Buda ostromát követően részvétet nyilvánított a spanyol Államtanácsnak, levele mellé pedig egy listát mellékelt, mely a budai ostrom spanyol hőseinek (sebesültjeinek, halottainak) neveit tartalmazta. A forrás most bemutatott változatának eredetijét a neves és előkelő spanyol Medinaceli hercegi család levéltárában őrzik. A lista élén áll Béjar herceg neve (teljes nevén Manuel Diego López de Zúñiga), aki önkéntesként résztvett az 1686. évi ostromban, és akinek halálát több olyan irodalmi mű és dicsőítő költemény is megörökítette, amelyek a mai napig fennmaradtak.

Tekintsük Pedro Cubero Sebastián művét történeti forrásnak vagy fikciónak, amit a kor számos Magyarországról írt munkájának toposzaiból szemezget? Erre egyértelmű választ sajnos nem kapunk, a navigáció történetével foglalkozó történészek mindenesetre utazásainak egy részét valósnak ítélik. Mindenképpen érdemes figyelembe venni azt a szellemi közeget, amely a kuriozitások iránti igényével várta az utazás beszámolóját. Pedro Cubero művének kiadását a valenciai „novatores” kör támogatta: „előfelvilágosultak” módján a tudás felhalmozása, elsősorban az érdekességek vonzották őket.

Erről és a kor egyéb spanyol, Magyarországra vonatkozó leírásáról a témában kutató Ignacio de las Heras Moreno tartott előadást múlt csütörtökön, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Martí Tibor történész bevezetésével és tolmácsolásával.

Egyes képek forrása: egykor.hu