Éjszaka a dzsungelben – nappal a Petronas-tornyok lábánál

Egy nap, két srác, három földrész, négy ország és öt korty whisky a gyomorrontás elkerülése érdekében. Ez utazásunk első napjának mérlege. Az ónos eső áztatta Budapestet elhagyva három óra alatt érkezünk Kairóba.

Első egyiptomi élményünk az, hogy megszabadítanak minket útleveleinktől. Adminisztráció – mondják. Néhány percig lemondóan nézegetjük a látszólag mindenféle logika nélkül kupacokba rakott több száz útlevelet, de mivel semmit nem tehetünk okmányaink visszaszerzése érdekében, ügy döntünk, hogy körülnézünk egy kicsit a reptéren. Látunk egy egész bennszülött törzset hatalmas fonott kosarakkal a fejükön és fából faragott botokkal a kezükben vonulni az egyik nagyon-fekete Afrikába induló gép felé. A váróterem egy része úgynevezett prayer’s roomként, azaz imaszobaként működik, ahol az igazhitűek a kézzel csomózott szőnyegeken térdelve róhatják le imádatukat Allah előtt. A hosszabb-rövidebb várakozási időt nem csak székeken ülve lehet eltölteni, ha úgy tartja kedvünk, leheveredhetünk az e célból rendszeresített alvószőnyegek valamelyikére is. Néhány órás várakozás után legnagyobb meglepetésünkre egészben visszakapjuk az útleveleinket (mégiscsak lehetett valami logika a dologban) és felszállunk a Kuala Lumpurba induló járatra. Indulás előtt a gép fedélzetén közös ima a program a hangszórókból üvöltő müezzin vezetésével.

Az időzónák váltakozása miatt a nappal és éjszaka ritmusa totálisan felborul, a napszakok fakultatívan követik egymást aszerint, hogy éppen mikor húzzuk fel az ablakok előtti sötétítőket. Mumbaiban leszállunk egy órára, utasok cserélődnek és az indiai takarítók tartanak némi „folklórbemutatót” porszívóikkal.

Malajziában 32°C és közel 100%-os páratartalom fogad. A kuala lumpuri repülőteret háromszor választották a világ legszebb légikikötőjének, és nem véletlenül. A reptér területe 100 négyzetkilométer (azaz ötöde egész Budapestnek). A sátorszerű tetővel borított épület csillog-villog a tisztaságtól, futószalagok és sofőr nélküli vonatok szállítják az óránként több mint hétezer utast egyik termináltól a másikig. Az épületkomplexum legszebb része egy üvegfalú körcsarnok, ahol meghagytak pár száz négyzetméternyi őserdőt, ezzel is népszerűsítve az ország egyik legfontosabb vonzerejét, és hangsúlyozva a környezetvédelem fontosságát.

A szállodába érve némi fennakadás van a recepciónál, mert a 140 centis portásfiúnak fel kell dolgoznia, hogy Zsolti barátom csak 24 éves és már ilyen magas, ő meg már 36 és a válláig sem ér.

Az útikönyvek azt írják a másfél milliós Kuala Lumpurról, hogy ideális „előétele egy ázsiai vacsorának”. Ezt tapasztaljuk mi is: hiányoznak az utcán főző és étkező emberek, a tovasuhanó riksák és egy kicsit a kosz is. Egy európai szemmel nézve is teljesen élhető, modern várost találunk, ahol üdítő kontrasztot képeznek az égbe nyúló felhőkarcolók és a tövükben zöldellő, gondozott parkok. Malajzia főként iszlám ország, de a különböző városrészekben bolyongva részesei lehetünk a kínai, a hindu és a nyugati kultúrának is. Tetszik ez a színes forgatag: a munkába igyekvő muszlim nők talpig csadorban, a magasvasúton halkan beszélgető fejkendős malájok, a ruhákat, ékszereket és egyéb földi jót kínálgató kínai árusok vagy a virágfüzérekkel templomaik felé igyekvő, papucsot meg szárit viselő indiaiak.

Városnézésünk fénypontja a jelenleg a világ második legmagasabb épületének számító Petronas tornyok. A 452 méter magas ikertornyokat a térség legjelentősebb olajvállalata építtette. A földszinten interaktív látogatóközpont található, melynek talán legérdekesebb része egy szerkezet, amely leméri a magasságunkat és kiszámolja, hogy a torony hányszor akkora, mint mi. 261-szer magasabbnak kellene lennem ahhoz, hogy a földön állva benézhessek a legfelső emelet ablakain.

Következő napjainkat Malajzia északkeleti részén, egy Taman Negara nevű 150 millió éves dzsungelben töltjük. Három órát utazunk motorcsónakkal egy folyón felfelé, hogy végül elérjük az őserdő mélyén kialakított tábort. Tényleg a világ végén vagyunk, elzárva a civilizációtól – gondoljuk, amíg meg nem látunk egy liánokra drótozott nyíl alakú fatáblát „Internet” felirattal. Egy lábakon álló, fából készült bungaló az otthonunk ebben a három napban, mely minden luxust nélkülöz. De így van igazi hangulata egy őserdei kirándulásnak. Légkondi van, de csak annyi levegőt lehel ki magából, mint egy sóhajtozó csivava.  A zuhany egy piros slag, amiből kizárólag hideg víz folyik.

A vacsorát egy úgynevezett úszó étteremben szolgálják fel. Ez egy hordókra épített tákolmány, mely a folyóvíz felszínén lebeg. Az asztalra helyezett mécsesek fénykörében különböző állatok indulnak éjszakai vadászatra: ötcentis hangyák gyűjtögetik a földre hullott morzsákat, a kabócák ciripelésétől félálomba szenderült legyeket pedig a plafonon türelmesen lesben álló gekkók próbálják elejteni.

Vacsora után éjszakai őserdei sétára indulunk. Helyi vezetőnk előttünk halad az ösvényen elemlámpával kisebb-nagyobb élőlényeket keresgélve a fákon. Ahhoz képest, hogy az első hangyánál nagyobb bogár láttán nemhogy Kuala Lumpurig, de egyenesen az otthoni fagyba menekülnénk legszívesebben, néhány perc elteltével megembereljük magunkat, és már vidáman fotózgatjuk a tenyérnyi nagyságú fekete pókokat és a fák ágairól az ösvény fölé lógó zöld kígyókat. Egyszerre megnyugtató és félelmetes hallgatni a dzsungel ezerféle hangját, miközben az égig nyúló fák ágain üldögélő apró, színes madarakat nézzük vagy épp egy skorpiófészek bejáratánál állva figyeljük a nem is olyan apró állatok mozgását. Az idillt csak egy-egy tovacsörtető szarvas vagy a fák ágai közt tovasuhanó majom „zavarja meg”.

Reggelinél mindenki elég fáradtnak tűnik az éjszakai megpróbáltatások után. Csapatunk elég vegyes összetételű, de így lehetőségünk van furcsa emberekkel megismerkedni. Érdeklődve hallgatunk egy húszas évei közepén járó angol lányt, aki nyolc hónap alatt tervezi körbeutazni a  Földet, és aki ha meglát a közelben egy helyi embert, Diana hercegnőnek képzelve magát mindenkinek hevesen integet. Másik csoporttársunk, egy borneói üzletember mindenkit meghív kedvenc ételére, így megkóstolhatunk egy currys szósszal nyakon öntött palacsintaszerű helyi specialitást.

A délelőttöt 45 méteres magasságban töltjük. A fák lombkoronájában kialakított két kilométer hosszú függőhídpályáról – amely a leghosszabb ilyen építmény a világon – szemlélhetjük meg az alattunk elterülő tájat. Ezután megmászunk egy kisebb hegyet, ami a közel negyven fokban a hatalmas gyökereket és az elénk lógó liánokat kerülgetve nem is olyan egyszerű feladat.

Délután ellátogatunk egy erdei törzs falujába. Ők itt élnek faágakból és levelekből összetákolt kunyhóikban, és azt eszik, amit az erdő ad nekik: gyökereket, általunk soha nem látott terméseket és azoknak az állatoknak a húsát, melyeket sikerül elejteniük fúvócsöveik segítségével. Minket is megtanítanak a fúvócső használatára. A fák közé felakasztott, szebb napokat is megért plüsskacsára célzunk több-kevesebb sikerrel. A tűzcsiholásban azonban már egyikünk sem akarja utánozni a falu öregjét.

Visszatérve a „civilizációba”, utolsó malajziai napunkat Kuala Lumpurban töltjük. A város határában található Batu Caves nevű hindu barlangtemplomot látogatjuk meg. Egy hatalmas aranyszínű szobor mellett elhaladva 272 számozott lépcsőt kell megmásznia annak, aki kíváncsi a szent helyre. Ez azonban nem annyira megerőltető, mint elsőre gondolnánk. Séta közben megfigyelhetjük a kókuszdióhéjakkal játszadozó majmokat vagy a fejükön áldozati réztálakat egyensúlyozó hindukat, esetleg néha rövid pihenőt tartva gyönyörködhetünk az alattunk elterülő város panorámájában. A templom tulajdonképpen egy három barlangból álló rendszer. A tetejét csipkéző érdekes formájú sziklaképződmények között denevérek repkednek. Amikor megkérdezünk egy helyi férfit, hogy ezek az állatok veszélyesek-e, azt feleli, hogy nem, a húsuk viszont fenséges.

A nap további részét különösebb cél nélküli sétálgatással töltjük, melyben az a legjobb, hogy eljuthatunk a turisták által nem látogatott városrészekbe is, ahol sok furcsa dolgot fedezhetünk fel. Jelentősen bővítjük például a „Fura táblák” című gyűjteményünket, melyek közül a „Vigyázat, majmok áthaladása!” és a „Köpködni tilos!” lopják be magukat leginkább a szívünkbe.

Este szállodánk tizenötödik emeletén lévő szobánk ablakából még sokáig nézegetjük a kivilágított várost és megállapítjuk, hogy nem ezt vártuk Malajziától. Képzeletünkben egy karmait próbálgató ázsiai kistigris élt, de ehelyett egy fejlett országot találtunk itt, ahol toleránsak az emberek egymással szemben, és tudatosan védik az őket körülvevő környezetet, az őserdőket és a népi hagyományokat.