Vulkánok földjén

A The Explorer legújabb számából mindent megtudhat a vulkánokról: választ kaphat rá, hogy miért aktív újra az izlandi Eyjafjallajökull és hogy melyek voltak a legpusztítóbb kitörések. Interjút olvashat egy vulkánkutatóval, online cikkünkből pedig megismerheti, milyen ellátogatni Izlandra, a vulkánok földjére.

Csütörtök reggel fáradtsággal a szememben érkezem meg a hajnali órákban Budapest repterére. Azonnal megismerem fiatalos csapatom túravezetőit, akik barátságos tekintete rögtön bemutatkozásra és barátkozásra serkent. Közösen várjuk végig a géphez vezető tekintélyes sort, majd végre kényelembe helyezzük magunkat a fedélzeten. A gép megnyugtató, búgó hangja hallatán hamarosan elnyomja szememet az álom. Kisebb megszakításokkal ugyan, de szinte egyhuzamban álomban töltöm a valamivel több, mint négyórás utat. A repülő már megkezdi az ereszkedést Keflavík repterére, mikor végre feleszmélek. Tekintetem most már a kopár, de mégis gyönyörű fennsíkhoz szegeződik. A lenyűgöző szürkés-zöldes, vulkáni lávamezők által átszőtt táj hihetetlen vad, mégis magával ragadó látványt nyújt. Még hosszú ideig nézném e képet, azonban közelednek a leszállás, és vele együtt a kiszállás pillanatai.

A csomagok átvétele után rögvest a reptéri parkoló felé veszem az irányt, ahol vidám és segítőkész izlandi buszvezetőnk Jóhannes már epekedve várja csapatunkat. Minket azonban csak a busz látványa köt le. Ehhez hasonlót még senki sem látott. Óriási kerekek és hasmagasság, egy vérbeli kétéltű busz. Jóhi fürgén pakolja be a csomagokat a kék kétéltűbe, s néhány perc múlva már Krysuvík felé robogunk.

A nagyjából háromnegyedórás utat követően megékezünk a kénes kigőzölgéssekkel és iszapfortyogókkal tarkított zord vulkáni tájra. A látvány varázslatos. Mindenfelé vörös-sárga-türkizkék szín megannyi árnyalata. A kénes illat, a füstölgő fortyogók, a szemerkélő eső leírhatatlan hangulatot kölcsönöz a vidéknek. Miután körbejárjuk a helyszínt, sietősen Reykjavík felé indulunk, hogy még becsatlakozhassunk a koradélután induló bálnaleső csapathoz. Az út izgalmasan telik, mindenki figyelmét leköti a szokatlan környezet és a természeti látványosságok tömkelege. Johí gyorsasága ezúttal is páratlan, hamar megérkezünk a fővárosba. A bálnales előtt még igyekszünk szemügyre venni a város nevezetességeit is. Meglátogatjuk a helyi nagytemplomot, körülnézünk a szűk utcácskákban, némi pénzváltásra is időt szakítunk. Közeleg a bálna-túra ideje, az izgalom erőteljes jelei mindenkin mutatkoznak. A bálnavadász hajóból átalakított túrahajó már a kikötőben vesztegel, s néhány perc feszült várakozást követően már a nyílt víz felé vehetjük utunkat. Jó darabig hajókázunk, míg a bálnák által kedvelt területre érkezünk, de akkor valaki végre felkiált. Tizenegy óránál! És valóban. Tizenegy óránál bálna bukkan fel, majd még egy, a hajó másik oldalán is. Hihetetlen! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen közelről is találkozhatok e hatalmas vízi emlősökkel. Sokáig kémleljük a felszínt, de idővel abbamarad a bálnaözön, és a hideg szél elől fedezékbe lapulva, lassan a szárazföld felé indulunk. Az eseménydús vízi programot követően már délen fekvő szállásunk felé buszozunk, mely körülbelül kétórányi útra fekszik a fővárostól. Megérkezéskor örömmel tapasztalom, hogy a szállás környéke is rendkívül természetközeli, a távolban nyoma sincs házaknak, gyáraknak, egyéb ember alkotta létesítményeknek. A szálláshely egyébként lovastanyaként működik az év minden szakában, az alsó szinten több tucat izlandi ló lakik, míg a felsőn a turisták elszállásolása lett megoldva. Gyors vacsorát követően mindenki álomba szenderül, és izgalommal várja a másnapi túrát.

Péntek:

Kora reggel indulunk el a tanyáról, s először a Seljafoss, majd a Skógafoss vízesést tűzzük ki célpontként. Mindkét helyszín elbűvöl, vidám színeivel és a jóleső vízpára nyirkosságával a végtelen nyugalom érzetét kelti bennem. Miután keresztül-kasul bejárom a környéket, a csapattal a skógari skanzen felé indulok. Az Eyjafjallajökull által kilövellt hamu mennyisége meghökkentő, a skanzen főépülete is zárva tart a restaurálás és nagytakarítás miatt. Mikor már minden, mai szemmel törpe-otthonnak tűnő, hamufödte vikingházat megnéztem, a társasággal az ország legdélibb pontja felé utazunk. Dyrhólaey területéig hosszú az út, de legalább van időm megcsodálni a vidék minden apró részletét. Túravezetőim saját élményeikkel és régi izlandi mítoszokkal tarkítják az utazást. A buszból kiszállva fantasztikus kép tárul elém. A kecses sziklaívek, az ezernyi sirály láttán szemem-szám tátva marad. Az óceán kék hullámai mélyen zúgnak talpam alatt. A körülbelül egy órás sétát követően ismét buszra szállok, és a csapattal Vík települést célozzuk meg. Ugyan helyi idő szerint már hat-hét óra körül jár, a szürkületnek nyoma sincs. Hirtelen a távolban az Eyjafjalla hamufelhőjének foszlányai is feltűnnek. Víkben másfél órán át sétálok a parti fövenyen, miközben tőlem jobbra gleccserpatak zubog bele az óceán hatalmas, morajló víztömegébe. Még jó darabig élvezném a páratlan kilátást, azonban indulni kell a szállásra, már vár a tradicionális izlandi vacsora.

Szombat: A hajnali ébredést követően elfogyasztom speciális helyi reggelimet, majd első úticélpontként a Thingvellír Nemzeti Parkba látogatok el csapatommal. Még alacsonyan jár a Nap, mikor mi már a hasadékok között barangolunk. A fenséges panoráma semmihez sem fogható. Néhány szó erejéig Juhász Árpi bácsival, azaz nagypapámmal időzöm el, aki egy másik csoport vezetőjeként véletlenül bukkan fel a szembejövő ösvényen. Indulás előtt még közel merészkedem az aprócska vízeséshez is, majd fájó szívvel ugyan, de búcsút veszek az ősi vikingek szellemével átszőtt helytől. Következő látványosságként a Strokkur-hoz utazunk. Szerencsére nem okoz csalódást, ezúttal is kihívóan lövelli fel forró vízoszlopát a hűvös levegőbe, melynek nyomán mindenfelé gőzfelhő üti fel fejét. Sajnos, hamarosan már indulni kell, az aznapi programlista meglehetősen telített, hiszen még hátravan a Gulfoss, azaz az Arany-vízesés, valamint a frissen kitört vulkán környéki felfedezőút is. A gigantikus vízesés felejthetetlen emlékként marad meg bennem. Az óriási sziklafalak között lezúduló víztömeg hangja semmihez sem hasonlítható. Miután az Eyjafjalla szomszédságában elhelyezkedő, 576 méter magas Pórolfsfell hegyet is megmásszuk, illetve onnan bámulatos felvételeket készítünk, rövidesen a helyi, ideiglenesen kialakított reptéren termünk. Néhány belevaló pilóta és kisrepülőik segítségével lehetőség nyílik felülről is szemügyre venni a a vulkáni hamufelhő kolosszális méreteit. A felszállást követően adrenalin szintem hamar az egekbe szökik, ahogy a gép éles ívben a vulkán felé száll. Közben rezzenéstelen arccal igyekszem felvételek formájában is megörökíteni a látottakat, ami teljes mértékben lenyűgöz. A hatalmas gőz - és hamuoszlop éles kontrasztot alkotó tömege mélyen rögzül tudatomban. Nagyjából fél órát töltünk a levegőben, mialatt a vidék szilaj domborzatának minden részére igyekszem kiterjeszteni figyelmemet. A leszállást követően jóleső fáradtság lesz úrrá rajtam, és a tizenegy órás hazaérkezés után mély álomba szenderülök.

Vasárnap:

Erre a napra a Hekla megmászását tervezzük, ami azonban a hegyen uralkodó kiszámíthatatlan időjárási viszonyok és a jelentős mennyiségű hó miatt végül meghiúsul. Helyette Jökullsárlón térsége felé indulunk. A hosszú buszozás közben elhaladunk a Westmann-szigetek mellett is, továbbá a Myrdalsjökull gleccser lábánál is tartunk némi fotószünetet. A félnapos utazást követően végre elérjük célunkat. Mondani sem kell, a látvány ezúttal is magáért beszél. Az óceán felé úszó hatalmas jégtáblák fenséges mivolta, a jéghideg, türkizkék víz teljesen megigéz. Buszvezetőnk megmártózik a jeges vízben, míg mi kétéltű járművön hajózunk be a jégtömbök közé. Helyenként fókák bukkannak ki a vízből, és meglepő kiváncsiságot mutatva a jármű felé közelednek. Jó darabig elhajókázunk a gleccsertavon, és zárásként még egy több ezer éves jégkockából is kóstolót kapunk. Ezután már a lovastanya felé indulunk, hisz’ a visszaút nagyon hosszú.

Hétfő:

Ugyan azt hittem nem fog, mégis elérkezett a hazautazás napja. Korai ébredés után a Kék Lagúna termál tavához sietünk, ahol a kellemesen forró, különleges színben pompázó vízben jó néhány órát eltöltünk. Az idő repül, ahogy fehér iszappal fiatalítom bőröm. A fürdőből távozván még utoljára az óceán partja felé vesszük az irányt. Az időjárás cudar, de a sziklák tetejére fel kell jutnom, hogy mégegyszer láthassam e zabolátlan, ugyanakkor gyönyörű tájat. A sziklák repedéseiben sirályok fészkelnek, a levegőt vijjogásuk és az óceán hullámainak csapkodása tölti meg. A repülő hamarosan hazaindul, szaporázni kell lépteimet a buszhoz vezető úton. A reptéren még vetek egy utolsó pillantást a kietlen, de mégis bűvöletbe ejtő tájra, majd csomagjaimat a futószalaghoz cipelem. Hamarosan már a gépen vagyok, de újbóli elpilledésem előtt még azért cikázik néhány gondolat a fejemben. Magamban összegzem az út tapasztalatait, és örömmel nyugtázom, ez bizony megérte! Remélem, még lesz alkalmam visszajönni! Aztán csak elbóbiskolok, de mikor Budapest határában járunk, furcsa módon elfog az izlandi honvágy.