A keresztesek nyomában

A The Explorer december-januári számában villáminterjút olvashattok Major Balázzsal, a margati erőd feltárási programját vezető régész-arabista-történésszel. A vele készített teljes interjút és három fiatal önkéntes élménytöredékeit pedig honlapunkon olvashatjátok.

Számos beszámoló jelent meg 2007 óta a Szentföld egyik legnagyobb keresztes várának szíriai-magyar feltárási programjáról. A margati kutatáshoz újabb és újabb itthoni, illetve kinti segítség érkezik, de a mára közel kétszáz önkéntes munkáját dicsérő eredmények Major Balázs több mint tíz évvel ezelőtt kezdődő, hátizsákos terepbejárásaiból nőttek fel. A hogyanról, és a mostani helyzetről a feltárásokat vezető régész és három önkéntes, Balogh Edina, Lánczky István és Mércz András mesélt.

A margati vár feltárása kapcsán Dr ’Adulrazzák Mu’ádz keresett meg…

Major Balázs: Ahhoz azért hosszú út vezetett, hogy 2006-ban az akkori szíriai kulturális miniszterhelyettes felkérjen minket a régészeti misszió vezetésére. A történet személyes része pedig még régebben kezdődött: engem világéletemben a régészet és a középkori várak érdekeltek. Ezen belül a legizgalmasabb korszak a 11-13. század, hiszen ebben az időszakban egy kifejlett, ereje teljében lévő európai civilizáció indul a Közel-Keletre, és találkozik az akkor utóvirágzását élő muszlim civilizációval.

A keresztes hadjáratok történetének tükrében első hallásra enyhének tűnik a „találkozás” kifejezés.

M. B.: Inkább találkozás-együttélés, mert az egyes hadjáratok között gyakran több mint egy emberöltő is eltelt békében. Azokban az években a különböző kultúrák, a keleti keresztények, a muszlimok, a latinok a 12-13. század túlnyomó többségében békésen éltek egymás mellett ebben a szír-palesztin-libanoni tengerparti zónában. Engem nem a csaták, a háborúskodás vonzott. Számomra a legérdekesebb kérdéseket az a kétszáz év takarja, amely során egy kisebb Európa költözött ki a Közel-Keletre, és élt együtt a muszlimokkal – a források szerint általában teljes harmóniában.

Ezért elindultál a kérdésekre kézzel fogható válaszokat keresni?

M. B.: A keresztes hadjáratok gyakran túlzottan átpolitizáltak, ezért fontos az objektívebb, de összetett régészeti vizsgálat. Az első lépés természetesen a latinnál sokkal gazdagabb és tárgyilagosabb arab források ismerete, én azonban a kézzelfogható dolgokat szeretem, így amikor először utaztam ki ösztöndíjasként 1995-ben, elkezdtem járni a vidéket, keresztes lakótornyokat fotóztam, és mértem.

Hogyan lett csapat a magányos régészből?

M. B.: 1999 után hobbiból minden nyarat Szíriában töltöttem, 2000-ben pedig megkaptam a hivatalos engedélyt is a kutatásra. Az első három évben csak én és a hátizsákom… Néha egy-egy szír barátom segített, majd egyre több barát csatlakozott lelkesedésből. Előfordult, hogy egy szír nőgyógyász barátom tartotta a mérőszalagot. Hol volt még akkor a lézeres távmérő...?!

Az eredmények meghazudtolták a profi technika hiányát?

M. B.: Gyakran házilag barkácsoltan jöttek ezek a dolgok, és a lelkes önkéntesség mindent megoldott. A szíriai tengerparti vidéken középkori objektumokat igazándiból még senki nem kutatott előttünk, így elképzelhetetlen dolgokat lehet találni „egyszerű” terepbejárásokkal. Volt olyan nyár, amikor négy keresztes lakótornyot találtunk, amiről addig nem tudott a kutatás és egy olyan johannita malmot, ami ötven évvel ezelőtt még működött. Qadmúsztól északkeletre két hét alatt 20 km2-nyi területen tizennyolc későantik „holt városra” bukkantunk, máshol Kappadókiához hasonló késő antik remetetelepet és egy kétszintes, sziklába vásott templomot találtunk.

Az ilyen kezdetek maradnak a legszebb emlékek...

M. B.: Azok a nyarak valóban fantasztikusak voltak, pedig szünnap nélkül dolgoztuk végig a hónapokat. Kevesen voltunk és pénz nélkül, de mindenhova bejutottunk, bemásztunk, felmentünk... Emellett a szír tengerparti régió falvaiban az egyszerű, őszinte emberektől néha egy-két nap alatt annyi bölcsességet, szeretetet, segítőkészséget kaptunk, amitől egy életre fel lehet töltődni.

Mi jelentette a legnagyobb szervezési nehézséget?

M. B.: A szír tengerparti vidék rendkívül gazdag terület, de ilyen műemlékeket, romokat percenként robbantanak fel, rombolnak le, és hordanak el. Néhány műemlék már csak a fotóimon és a diáimon létezik. 1999-ben például kinéztem magamnak a tukhlai lakótorony maradványait, de sosem volt alkalmam felmérni. 2002-ben, amikor újra arra jártam, már egy kődarab sem volt a hozzá tartozó keresztes épület helyén. A nyolcszáz éves építményt elbontották egy veteményes kedvéért.

Ennek ellenére sorra érkeztek az eredmények...

M. B.: És egyre több barát csatlakozott, a munkánkat pedig figyelemmel kísérte egykori egyetemi tanárom, a későbbi szíriai kulturális miniszterhelyettes, és 2006-ban érkezett ’Adulrazzák Mu’ádz professzor levele, amelyben értesített, hogy a margati várat megnyitják a kutatás számára. Szerette volna, ha egy szír-magyar kutatási program tárná fel a várat, és arra kért, hogy vezessem én a programot. Egy tekintélyes, szakállas professzor sem volt köztünk, mégis minket választottak – a szinte amatőr, pénztelen, fiatal magyar csapatot –, így 2006-ban Buzás Gergellyel, egykori tanárommal és barátommal nekivágtunk a helyszíni tervezésnek, letettünk egy ötéves kutatási programot, és 2007 októberében elkezdtük a munkát. Akkoriban nagy volumenű közel-keleti ásatási témában még teljesen amatőrök voltunk…

Mércz András: Akkor még kevesen, kb. tizenhatan alkották a csapatot. Én szeptemberben érkeztem Szíriába ösztöndíjasként, és nagy öröm volt számomra, hogy Balázs meghívott minket is. Életreszóló élmény volt kis arabosként részt venni egy ilyen grandiózus munka kezdetén. A legelső szelvényeket az erőd területén nyitották.

M. B.: Nem várt eredményekkel zártuk már ezt az első időszakot. Hatalmas lakónegyedeket találtunk a boltozott csarnokok tetején, fürdőszobákkal, kis káptalan teremmel. A margati vár – bár az egyik legnagyobb keresztes vár – nem olyan jól védhető határvár volt, mint a Krak des Chevaliers, inkább egy kényelmesen elterülő főváros, egy közigazgatási központ, a rend legfontosabb szentföldi erődítménye. A hat hektáron belül van egy egyhektáros belsővár, és egy öthektáros civil település, és találtunk egy több mint tízhektáros külső szuburbiumot, ami szintén erődítve volt. Az idei nyár elsősorban éppen erről a területről szólt.

Az első év óta nem csak az eredmények, a csapat létszáma is egyre nő.

M. B.: A kinti munka lényege, hogy van egy folyamatosan fejlődő csapat. Már több mint százötvenre nőtt azoknak a száma, akik az elmúlt öt év alatt kint dolgoztak (a többi barátról, és az itthoni támogatók tucatjainak kutatásban vagy szervezésben nyújtott segítségét még nem is említve).

Túl azon, hogy a misszió vezetője magyar, a szír-magyar együttműködésből mennyi a magyar fél része?

M. B.: Bár a program elméletileg az anyaintézményem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem koncessziója, olyan összefogás született, amelyben gyakorlatilag az összes nagyobb magyar szakintézmény kollégái is részt vesznek, illetve szinte minden nagy egyetemről érkeznek hallgatók is. A Képzőművészeti Egyetem például évente tíz hallgatót küld, akik nyáron kint restaurálnak, itthon pedig a reprodukciókon dolgoznak. Arra is büszkék vagyunk, hogy a csapat fele egyetemi hallgató.

Milyen feltétele van annak, hogy egy egyetemi hallgató részt vehessen a kinti ásatásban?

Balogh Edina: Amikor Major Balázsnál a margati régészeti misszióról érdeklődtünk, nem kötötte a kiutazást egyetlen feltételhez sem. Ugyanakkor önkéntesként teljesen önköltséges alapon vállaltuk a részvételt, így a kérdés csak az, elfogadod-e azt a kockázatot, hogy pénzt áldozol a repülőjegyre, és hogy végül a kinti események miatt talán mégsem utazhatsz…

Valóban segíthetnek a gyakran laikus önkéntesek a régészeti munkákban?

B. E.: A kiérkezők újoncok vagy hozzáértők vagy olyan emberek mellé kerülnek, akik több éve részt vesznek az ásatásban. Én például több hétig voltam Vágner Zsolt régész felügyelete alatt, aki mindent elmagyarázott, és figyelt a munkámra. Rajtam kívül még öt hallgató alkotta az ő csapatát, együtt kerestük a padlót a kápolna melletti épületben, és nem kevés leletanyaggal lettünk gazdagabbak, például számszeríjakat, páncélingkarikákat találtunk. Mindig vannak geodéták, restaurátorok… mindig van kinek segíteni.

M. B.: Éppen az övékhez hasonló érdeklődésből áll össze az egész munka: egymást hozzák az emberek. Az utóbbi néhány évben nem kellett embert vadásznunk. Volt már minisztériumi köztisztviselőnk, rendőrünk, mindig van freskós különítmény a Képzőművészeti Egyetemről, geológusok, építészek… Itthon pedig folytatják a munkát az itthoni „önkéntesek”: a legutóbb például az MTA Kémiai Kutatóközpontjának vezetője, Pálinkás professzor úr ajánlotta fel gyakorlati segítségét. A legnagyobb érték az, hogy összejöhet egy ilyen csapat.

A helyiek hogyan viszonyulnak az ott kutatók munkájához?

M. A.: Az arabok nagyon vendégszeretőek – attól függetlenül, hogy muszlimok vagy keresztények. Rendkívül befogadó az a világ.

Lánczky István: Olyan nyitottsággal fogadnak minket, amit ma már nem lehet mindenütt megtapasztalni. Elég arra az útra gondolnom, ami a várba vezet – a buszsofőrtől kezdve, azokon az embereken keresztül, akik szembe jönnek, az apró viccektől a komolyabb beszélgetéseikig: úgy kezelnek minket, mintha a családjuk tagjai lennénk, sosem éreztetik, hogy külföldiek vagyunk.

Műtárgyakat nem, de az élményeket hazahozhatja, aki oda látogat. Melyek a legmaradandóbbak?

B. E.: Már az élmény, hogy ott lehetsz. A történelem ott nincs üvegbúra alatt, nem az idegenvezető elbeszélésén keresztül mesélnek a tárgyak, mint amikor körbejársz egy múzeumban. A margati várban testközeli a történelem, és olyan tárgyakat tarthatsz a kezedben, amiket utoljára talán több száz évvel ezelőtt érintettek.

L. I.: A magyar részen a csapat az, ami példaértékű. Időről időre összegyűlik a nyári szezonra kb. ötven-hatvan ember, aki nem szól, csak odateszi magát egy komoly munka, egy komoly cél érdekében, és nem azon gondolkodik, hogy mihez nem fűlik foga. A helyi emberekből pedig az a fajta vidámság marad meg legtovább emlékként, amit valójában szinte lehetetlen szavakban megragadni.

M. B.: A legnagyobb érték szerintem, hogy összejöhet egy ilyen csapat, és általa egy olyan feltárási program, amely 2006-ban még lehetetlennek tűnt. Belénk ivódott, hogy nincs lehetetlen. Minden nehéz feladatot mosolyogva bevállalunk, és lelkiismeretesen megpróbálunk végrehajtani. Így nem csúszhat el a dolog. Ha mégis, akkor legalább megpróbáltuk.