Magyarország hajdan volt tengeri kapuja - Fiume

Bár Fiume 1779-től tartozott separatum coronae adnexum corpusként (a Koronához csatolt külön testként) ismét Magyarországhoz, gróf Andrássy Gyula kormánya, majd az ezt követő valamennyi dualizmus kori kabinet – meggyőződéssel hitt a tengeri kereskedelem gazdaság serkentő hatásában. Elindult Európa „robbanásszerű” kikötőfejlesztése.

„Tengerhez magyar!”
Kossuth Lajos a Hetilap 1846/8. számában írt vezércikkének, s abból kiragadott mondatának jogosságát a kor gazdasági szereplői közül senki sem vitatta. A vezércikk idézett mondata szállóigévé vált és a történelmi viharok (az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc – valamint az azt követő megtorlás időszaka) elcsendesülése után a magyar parlament elfogadta az 1871. XIX. törvénycikket. Első lépésként 13.000.000 forint állami támogatás áramlott a meredek partvonalú (hegyek alá szorult és terjeszkedési lehetőséggel nem rendelkező) valamivel kevesebb, mint 20 km² területű adriai kisvárosba.

A lakosság száma ekkor 14.000 fő volt, döntő többségében olasz anyanyelvű (a város körüli falvakban horvát parasztcsaládok éltek, akik a sziklás, rossz minőségű földekből próbálták fedezni megélhetésüket). A meredek partok kikötővé alakítása (mólók talapzatának felöltése, hegyoldalak lefaragása, alagutak ásása, a vasúti pályaudvar és 60 km hosszú sínhálózat kiépítése) különlegesen összetett mérnöki feladat volt. A párhuzamosan zajló nagyberuházások jelentős terhet jelentettek a magyar költségvetés számára, de a másik oldalon ott állt a gyorsan megtérülő határvámok, kereskedelmi adók bevételi lehetősége. Fiume kiépítésének közvetlen célja a rendkívül jelentős mennyiségű magyar mezőgazdasági termék export piacokra juttatása volt. (Magyarország hagyományosan mezőgazdasági és élelmiszer-nagyhatalomnak számított. Gabonatermelése a világelsők között volt, Budapest, Minneapolis mellett, Földünk legnagyobb malomipari központjává fejlődött.) A gabonán és liszten kívül keresett volt a magyar árpa, bab, bor, szilva és cukor, majd az 1880-as évektől a dohány. A Fiuméből kifutó kereskedelmi szállítmányok elsődleges célállomásai a forgalom alapján a brit, francia, holland és amerikai kikötők voltak.

Fiume ipara
1881-ben angol, osztrák és magyar tőkéből megalapították az Adria Társaságot. A „tengeri exportért felelős” társaság sikeres működését a magyar állam adókedvezményekkel és évi 250.000 Ft szubvencióval segítette. A társaság hajói között egyre több volt a modern, nagy vízkiszorítású gőzös, így értelemszerűen hamarosan megépült a petróleum-finomító.

A nemzetközi kikötőkre jellemző módon, az „áruforgalmi csomópontban” egyre több iparág telepedett meg. Megnyitotta kapuit a rizshántoló és a papírgyár, majd a fiumei ércöntő. Az óriási mennyiségű itt behajózott liszt további feldolgozására alapították a tésztagyárat, amit a fiumei bútorgyár megalapítása követett.

A XX. század első évtizedére a Dock Társulat és a Howald & Társa hajógyárak mellett megnyílt a Danubius Hajó és Gépgyár legmodernebb üzeme is: 1906-ban 6 torpedóromboló csatahajó és 10 torpedónaszád legyártását rendelte meg az osztrák-magyar haditengerészet, s itt bocsátották vízre a Szent István csatahajót. (Tragikus sorsa ellenére ez a hajó volt a magyar hadihajógyártás csúcsmodellje.)

Angol többségi tulajdonban üzemelt a híres Whitehead Torpedógyár, míg a legnagyobb papírgyár - a Meynier – német kézben volt. A robbanásszerűen növekedő város kikötőrendszere három külön móló területre tagozódott: 1. Központi nagykikötő; 2. Porto Baross (a Recsina folyó torkolatában lévő fa- és faáru kikötő); 3. Olajkikötő. Az ipari termelés, illetve a hajóforgalom folyamatos bővülése következtében megkezdődött a magyar tisztviselők, illetve számában sokkal jelentősebb olasz lakosság beköltözése. A gyáripar szakképzetlen munkaerő igényét a környező horvát falvak paraszti lakossága szolgáltatta, akik sokszor napi több órát „ingáztak” otthonuk és munkahelyük között – gyalog.

A gazdasági „boom” kikötő titka
Fiume volt Európa leggyorsabban fejlődő kikötője. Ennek kezdeti oka, az induló évben (1872-ben) jelentéktelen értékekhez viszonyított rendkívül gyors arány emelkedésben rejlett, de az új század beköszöntekor Magyarország tengeri kapuja már igazi világkikötővé vált. A fejlődés mértékét szemléletesen mutatják az évi forgalmi értékek: Míg 1872-ben a kikötő 23.000.000 korona forgalmat bonyolított – ez 1913-ra 487.000.000 koronára, vagyis 21 szeresére nőtt. Fiume Európa tizedik kikötőjévé fejlődött, de a faáru kereskedelmet bonyolító, Baross Gáborról elnevezett részlege, a Porto Baross a kontinens legnagyobb fakikötőjévé vált. „Hálaként” Baross Gábort (1848 – 1892) fényes ünnepélyek közepette avatták a város díszpolgárává 1889-ben. 1913-ra Magyarország kivitelének 17%-a hagyta el itt a vámhatárt. A kikötő kiviteli termékeinek 75%-a volt magyar – s a behozatal 86%-a tartott Magyarországra.

Fiume városképi- és infrastrukturális fejlesztése stratégiai szerepének köszönhetően, nemzeti üggyé vált. Az állami beruházásoknak köszönhetően az 1870-es évek szűk (olaszos hangulatú) sikátorai helyén 1900-ra megépültek a Budapestre emlékeztető, tágas utcák és palotasorok. 1893-tól pl. Hauszmann Alajos „párhuzamosan” irányította a fiumei Kormányzói Palota, illetve a budapesti Magyar Királyi Igazságügyi Palota (ma: Néprajzi Múzeum) tervezését és építését. A város modern középületeinek tervezői elsősorban budapesti, illetve bécsi mérnökök voltak. A főpályaudvart Pfaff Ferenc tervezte, míg a Magyar Kir. Tengerészeti Hatóság palotáját Hubert József. Fellner és Helmer irodája tervezte a Nemzeti Színházat. Sorra épültek a városképet ma is meghatározó magyar hivatalok, mint pl. a Vámpalota és a Magyar Királyi Haditengerészeti Akadémia. 1913-ra elkészült a Corso, a Corsia Deák és átadták a „londoni mintájú” Hotel Royalt, Hotel Hungáriát, Hotel Bristolt, illetve a magyarok törzshelyét, a Hotel Deákot. 1894-ben megnyílt az Ilona Fürdő, 1895-ben átadták az új városrész vízvezeték és csatorna rendszerét, 1903-ban pedig a gázvilágítást felváltotta a villanyáram. 1910-re Fiume nyilvános könyvtára az ország ötödik leggazdagabb könyvtárává vált (Budapest, Szeged, Pozsony és Losonc könyvtárai után). A magyar állam 35 év alatt több mint 55.000.000 forint támogatást költött a „dédelgetett” tengeri kapura. A fejlődés „boom” üteme igazolta a szubvenciók helyességét.

A fiumei emberek
1910-ben a Révay Lexikon szerint az 50.000 lakosú város (a fiumei környéki egyéb települések nélküli adat) 49%-a volt olasz ajkú (24.212 fő); 25,9%-a horvát ajkú (12.926 fő); 13% magyar (6.493 fő) és 4% német (2.135 fő). Olasz többségű város volt, 4 kultúra metszéspontjában (1. olasz, 2. magyar, 3. szláv, 4. német), olasz hivatalos nyelvvel. Fiume magyar kormányzója volt felelős a nemzetgazdasági jelentőségű beruházások-, és tengeri kereskedelmi egyezmények betartatásáért – míg a város belső ügyeit a választott olasz polgármester irányította. (A mindenkori polgármester választásokon nyerte el székét – de a magyar király nevezte ki.)

A fejlődés irányát, ütemét a magyar állami ösztönzés jelölte ki, így nem alakult ki igazi nagytőkés osztály, illetve kereskedelmi nagybankok. A magyar köztisztviselők, hivatalnokok, katonák és állami vállalati alkalmazottak befolyása meghaladta számarányukat. Az ide települő magyarok a legfőbb hivatali méltóságok mellett a középosztályhoz tartoztak. Korabeli feljegyzések leírják, hogy a tengerhez települő magyar tisztviselők a legtöbb esetben magukkal hozták magyarországi cselédjeiket, szobalányaikat is. A magyarok általában gyorsan megtanultak olaszul (a város 80%-a használta a fiumei olasz dialektust) – de a magyar nyelv is teret nyert, hiszen az összlakosság 20-25%-a beszélte az anyaország nyelvét. Általános volt a többnyelvűség (csak az olaszokról jegyezték meg, hogy közülük többen csak a sajátjukat ismerték)- sőt, a soknyelvűség. Egymás mellett sorakoztak az olasz és magyar borozók, német sörözők, bécsi- és budapesti kávéházak. A legfinomabb péksütemények és édességek készítői vitán felül az osztrák cukrászok voltak – míg a húsevők elsősorban a magyar hentesek boltjait, illetve a magyar éttermeket látogatták rendszeresen.

A modern, „növekedésre ítélt” városban feltűnően kevés templom működött. Az ipari és infrastrukturális fejlesztések tervei között, érthetően háttérbe szorult az egyházi építkezés. A „világra nyitó” kikötővárosban a horvát, sőt az olasz lakosság is sokkal kevésbé volt vallásos, mint a hátországokban. A brit-, francia gyarmatokról vagy az Oszmán Birodalom kikötőiből mindenféle színű és öltözetű ember megfordult a dokkok körül és a kikötő tágabb övezetében, így a fiumei polgár messze többet látott, tapasztalt az átlagnál. A négy kultúra metszéspontjának városában nem alakultak ki a nyugati vagy az orosz értelemben vett szegény munkásnegyedek, így a belső feszültségek mértéke vagy a sztrájkok száma is elenyésző volt. A csak kisebb súrlódásokkal kísért, határozottan toleráns nemzetiségi viszonyokat csak az I. Világháború örvénye korbácsolta fel.

1918 őszén, Jekelfalussy Zoltán, a város utolsó magyar kormányzója és a nagyszámú magyar hivatalnok távozásakor a „szabadabb jövőt várva” kevés helybéli érezhette meg a határmódosítások valós mértékét: a régi Magyarország megszűnésével eltűnt Fiume hátországa. 4 év elteltével az Adria magyar kapuja - Magyarország tengeri kereskedelmének stratégiai városa – Olaszország megannyi kikötővárosának egyikévé vált.
A dinamikus fejlődés helyére a nemzetiségek több évtizedes egymás elleni küzdelme lépett.

Forrás: Fried Ilona: Emlékek városa Fiume, Ponte Alapítvány Budapest, 2001
www.vasutallomasok.hu
www.hajocsavar.hu
www. hajoregiszter.hu 

Kedvet kaptál ahhoz, hogy a történelmi Fiume falai között sétálj? Szeretnél Te is részese lenni egy életre szóló kalandnak, és részt venni egy utazáson a régi Magyarország egyik legfontosabb városában? Kattints a képre, és tarts velünk Fiumébe!