Pico Ruivo háromszor

 

A túraútvonalak az úgynevezett “levada”-kat követik, melyek fő feladata a víz szállítása az ültetvényekre és a sziget szárazabb területeire.

 

Madeira-i napjainkat próbáltuk minél hasznosabban eltölteni, általában már korán útra keltünk, és a tömegközlekedést – ami Madeirán buszokra korlátozódik - használva igyekeztünk a választott túraútvonal közelébe jutni. 

 

Már a második napon kiderült, hogy néhány főbb, a turistákat leginkább vonzó célpontokra, mint például Pico Ruivo, nem jár busz. Ezekre a helyekre külön buszok illetve taxik szállítják az érdeklődőket…Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy a helyi közlekedés kifogjon rajtunk, ráadásul az útjainkat szeretjük mi magunk megtervezni, és saját tempóban végigjárni, ezért találtunk egy alternatív megoldást.

 

 

A túra napján korán keltünk, s az első Funchalból, a fővárosból induló busszal Poiso faluba utaztunk. A faluból egy kacskaringós országút vezet fel a Pico Arieiro-ra, Madeira harmadik legmagasabb csúcsára, ennek tetejéről pedig ösvényen juthatunk fel a Ruivo-ra. 

 

Tervünk az volt, hogy gyalog tesszük meg azt a távolságot is, amit mások bérelt autóval, illetve külön busszal, majd követjük az ösvényt a Ruivo-ra, végül ugyanezen az útvonalon vissza. A jól kifundált tervben a legaggasztóbb az volt, hogy időre kellett teljesítenünk a távot, mert Poisoban muszáj volt elérnünk az utolsó Funchal fele tartó buszt, ami hat órakor indult.

 

A buszon utazók furcsán és értetlenül tekintettek utánunk, amikor Poisoban leszállva, nagy sebességgel elindultunk a kihalt országúton. Ahogy gyors léptekkel egyre feljebb jutottunk, a reggeli köd, ami a völgy óta kísért minket, egyre sűrűsödött. Minden élesebb kanyarnál reménykedtünk, hogy feljebb kapaszkodva kitisztul, de reményeinket erősen korlátozta a tény, hogy a sűrű képződmény szitálni kezdett, átnedvesítve ruháinkat. A hét kilométeres országúti szakaszt a Pico Arieiro-ra viszonylag gyorsan megtettük, alig néhány autó hagyott el minket a barátságosnak távolról sem nem nevezhető időjárásban. Egy parkoló autóra lettünk figyelmesek, majd egy ember tűnt elő a fehér ködből, és érdeklődésünkre, „hol van az Arieiro tetején található épület a parkolóval és a kilátóval?”, előremutatott a tejfölszerű levegőbe. Közvetlenül az épület előtt álltunk, de a kinyújtott kezünket sem láttuk, nemhogy a kávézót; az útikönyvekben leírt felejthetetlen kilátásnak pedig nyoma sem volt. Még mindig reménykedve, hogy az idő jobb belátásra tér, beültünk egy jól megérdemelt kávéra, hogy attól kicsit életre kapva vágjunk neki Pico Ruivo meghódításának. 

 

 

Vékony, köves ösvény indult a parkoló mögül, de az út még mindig beleveszett a fehér semmibe. Erős szél fújt, egész testem remegett az átnedvesedett ruhában. Alig néhány métert haladtunk a keskeny úton, amikor hirtelen két alaposan beöltözött figura termett előttünk a ködből. Meg kellett állnunk, hogy a szűk helyen elengedjük őket, s ez lehetőséget adott arra, hogy néhány szót váltsunk velünk. Kiderült, hogy a belga pár mar egy órája úton van, felszerelésük megfelelőbb, mint a miénk, mégis úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. Azt mondták semmit sem látni, az út csúszik és veszélyes, végül minket is lebeszéltek a túrázásról. Miután kiderült, hogy mi gyalog jutottunk fel a túra kezdetéhez, felajánlották, hogy visszavisznek minket Funchalba. Az autóban végre meleg volt, néhány perc alatt megszűnt a fogcsattogásom, Funchalban pedig verőfényes napsütés és jóval magasabb hőmérséklet fogadott bennünket. Ekkor tapasztaltuk meg a saját bőrünkön, mit is jelent, hogy a sziget kicsi mérete ellenére, teljesen különböző időjárás uralkodik egymástól nem messze.

 

 

 

Ilyen könnyen azért nem adtuk fel a Pico Ruivo meghódítását, két nappal később ugyanazzal a korai busszal indultunk Poiso-ba, hogy teljesítsük tervünket. Útitársaink közül egy fiatal holland pár csatlakozott hozzánk, ők egy másik – szinten Pico Arieiro-ról induló – túraútvonalat kerestek, így együtt indultunk a hét kilométeres útra. A szemerkélő eső ellenére reménykedve gyalogoltunk a már ismerős úton, ahol most is reggeli köd ült a fák között, de azért jó néhány méterre el lehetett látni. Abban bíztunk, hogy fenn tisztább levegő vár, ezúttal talán szerencsénk lesz. Ahogy újra az aszfaltszerpentinen kanyarogtunk a Pico Arieiro-n lévő parkoló felé, azt tapasztaltuk, hogy a következő kanyarig is belátjuk az utat, és ezt mindenképpen biztató jelnek vettük. Másodszor is betértünk a kávézóba, s a fiatal párral ittunk egy kávét, mielőtt elváltak volna utjaink. Ők is makacsul ragaszkodtak a tervükhöz, s az eső ellenére elindultak.

 

 

A köd most nem volt olyan sűrű, mint két nappal korábban, most láttuk végre a vaskorláttal biztosított keskeny utat. Csúszós köveken gyalogoltunk, átnedvesedett ruhákban. Az ösvény a hegy oldalában kanyargott, az útikönyv szerint gyönyörű látványnak kellett volna kísérnie minket, nekünk azonban csak újra a nedves köd jutott. Az út négy alagúton vezetett keresztül, amelyekben hatalmas pocsolyák között szlalomoztunk, a zseblámpánk halvány fényénél azonban nem tudtuk az összeset kikerülni. 

 

Makacs reményünket életben tartotta a sejtelem, hogy a hegy túloldalán sokkal jobbak a környezeti viszonyok, láttuk az előttünk tornyosuló hegyet, a völgy egy részét, s közben az eső is elállt. A túra utolsó szakaszán végeláthatatlan lépcsőkön araszoltunk az áhított csúcs felé, amely most tejfölszerű képződményben állt, megfosztva bennünket a lélegzetelállító látványtól. Legnagyobb meglepetésünkre egy osztrák pár álldogált a csúcsot jelző kőnél. Ettől eltekintve az egész hegy kihaltnak és mozdulatlannak tűnt. Egy gyors fotózkodás és néhány szendvics elmajszolása után visszaindultunk az Arieiro-ra.

 

 

A zord időjárás ellenére, jóval idő előtt teljesítettük a túrát, arra gondoltunk, talán elérünk egy korábbi buszt Poisoban, úgyhogy sietve elindultunk. Az országúton az eső is újra rákezdte, fáztam s egyfolytában forró zuhanyról fantáziáltam. Némán meneteltünk, a pocsolyák kerülésével már nem is foglalkoztunk, annyira átnedvesedett minden ruhánk s minden porcikánk, hogy egyre kevésbé érzékeltük az arcunkat áztató esőcseppeket. Félúton egyszer csak egy autó dudált mellettünk, majd félrehúzódott és megállt. Az autót egy helyi fiatalember vezette, megkérdezte merre tartunk. Mikor megmondtuk neki, felajánlotta, hogy elvisz minket Funchal-ba hiszen ő is oda tartott. A kocsiban nem győzött csodálkozni azon, hogy a rendkívül kellemetlen körülmények ellenére teljesítettük a túrát. Így történt, hogy másodszor is lemenekítettek minket jó szándékú, ismeretlen emberek a hegyről, ahol a természet másodszor fordult ellenünk.

 

 

 

Személyes történetünk Pico Ruivo-val azonban itt nem ért véget. Fél évvel később újból Madeira szigetére látogattunk. Titkon reméltük, hogy ezúttal kellemesebb viszonyok között is megcsodálhatjuk a Pico Ruivo-t. Megtettük a már jól ismert útvonalat és nem győztünk betelni a csodás látvánnyal, ami már az Arieirora vezető úton kísért minket. A távolban, a parton, egész apró méretben, de még Funchal is látszott.

 

A lassan törzshelyünkké váló kávézóba ezúttal is betértünk, majd nekivágtunk a csúcsnak. Ahogy a keskeny ösvényen, lépcsőkön s köveken haladtunk az alagutak fele, nem tudtam elhinni, hogy legutóbb átnedvesedett ruhában, fogvacogva, ködben tettük meg ezt a fantasztikus utat. Tűzött a nap, s mire délre a Pico Ruivo csúcsára értünk, meglepődve tapasztaltam, hogy ezen a hegyen melege is lehet az embernek. Szendvicsmajszolás, fotózás, a már megszokott rituálé, de most a táj, mely legutóbb tejfehérségbe burkolózva rejtette szépségeit előttünk, most barátságosan megmutatta napfényes arcát. A távolban apró, makettnek tűnő falvak bujkáltak a zöldellő erdők és hegyek között. A látványt sokáig szívtuk magunkba, hihetetlen volt számomra, hogy jártunk már ezen a helyen.

 

Pico Ruivo harmadszorra tárta fel előttünk féltve őrzött szépségeit. Sokat túráztunk, népszerű és kevésbé ismert útvonalakon Madeirán, a legmagasabb csúcsra azonban mindig különös érzéssel gondolok vissza.