A „Halál ötven órájának” valódi története

Kereken 67 évvel ezelőtt, 1944. december 16-án vette kezdetét a szövetségeseket teljesen váratlanul érintő „Wacht am Rhein” ( Rajnai őrszem ) hadművelet, a németek nyugaton végrehajtott utolsó nagy, meglepetésszerű offenzívája az Ardennekben. A The Explorer most ismét egy történelmi kulisszatitok nyomába eredt, dr. Elter Tamás főszerkesztő összeállításában.

Kereken 67 évvel ezelőtt, 1944. december 16-án vette kezdetét a szövetségeseket teljesen váratlanul érintő „Wacht am Rhein” ( Rajnai őrszem ) hadművelet, a németek nyugaton végrehajtott utolsó nagy, meglepetésszerű offenzívája az Ardennekben. A Ken Annakin rendezte „Battle of the Bulge” világhírű mozifilm, - amelyet nálunk a „Halál ötven órája” címen vetítettek, azt a mind a mai napig történelmileg hitelesnek vélt eseménysort dolgozta fel, amely szerint az elsöprő erejű ellentámadás eredményességét, az amerikai benzinraktárak elfoglalására alapozták a hadműveletet megtervező német stratégák. Valóban karnyújtásnyira volt a győzelem? És valóban csak az üzemanyagraktárak elfoglalásának sikertelensége hiúsította meg azt? 

Walther Modell tábornagy (a kép baloldalán) az ardenneki offenzíva tervezése közben
 

1944 augusztusában, azt követően, hogy a szövetségesek sikeresen kitörtek a normandiai hídfőből, a Gerd von Rundstedt vezértábornagy által parancsnokolt nyugati német haderő helyzete kritikussá vált. A szövetségesek elfoglalták Párizst, felszabadították Franciaországot és betörtek Belgiumba. A brit haderő főparancsnoka, Bernard Law Montgomery tábornagy elgondolása alapján 1944 szeptemberében végrehajtott „Market Garden” hadművelet, amely a világtörténelem legnagyobb deszantos vállalkozása volt, már egyenesen azt célozta meg, hogy a hollandiai Rajna hidak elfoglalásával, egyetlen, Németország szívére célzott csapással még karácsony előtt befejezzék a háborút. Noha a Market Garden végül is kudarcot vallott, 1944 őszén a szövetségesek főhadiszállásán Eisenhower hadseregtábornok, főparancsnok, és törzse meg voltak győződve arról, hogy a német haderő egy-két hónapon belül összeomlik.

Sepp Dietrich (a kép baloldalán) a 6. SS páncélos hadsereg parancsnoka

Egyetlen komoly katonai tényező sem hitte, hogy a németek képesek lennének még bármilyen számottevő ellenállásra. Az amerikaiak és az angolok feltevését erősítette, hogy az 1944 július 22-én a Vörös Hadsereg által a keleten megindított pörölycsapás-szerű Bagratyion hadművelet miatt, a Wermacht keleti frontja is szétesett. Reálisnak tűnt a feltevés, hogy az év végére megsemmisül a Harmadik Birodalom…

Omar Bradley tábornok, akit teljesen felkészületlenül ért a német támadás

Az erőteljesen megromlott egészségi állapotú, leépülőben lévő és egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő Adolf Hitler azonban még egyszer utoljára, megpróbálta összeszedni magát. Szemei előtt a régi dicsőség, az 1940-es franciaországi hadjárat példája lebegett. Szeptember végén elhatározta, hogy egykori sikerei helyszínén kísérli meg ismét magához ragadni a kezdeményezést. Szigorú titoktartás mellett kezdték meg a „Wacht am Rhein” hadművelet megtervezését.

Otto Skorzeny ( a kép baloldalán) a bevetett német diverziós egység parancsnoka

Hitler elképzelése az volt, hogy az összes tartalék mozgósításával, az Ardenneken keresztül indít átütő erejű páncélos offenzívát az elbizakodott szövetséges haderő ellen. A nyugati frontot irányító Walther Model vezértábornagy, valamint Heinz Guderian vezérezredes, a német haderő vezérkari főnöke erőteljesen tiltakoztak az általuk képtelennek minősített terv ellen. Guderian inkább az ezer sebből vérző keleti fronton, Németország védelmében szerette volna felhasználni a megmaradt páncélos erőket. Hitler azonban hajthatatlan maradt.

Eisenhower hadseregtábornok, főparancsnok (középen) katonái között

Az volt a meggyőződése ( és mint utóbb kiderült, ebben nem is tévedett ) hogy a szövetségesek elbízták magukat, és nem számítnak német támadásra nyugaton. A Führer elképzelése szerint, ha sikeresen kitörnek a Meuse folyóhoz és elfoglalják Antwerpent, kettévágják a szövetségeseket, és megfosztják őket egyetlen jelentős utánpótlást biztosító kikötőjüktől, akkora lesz a soraikban a zűrzavar, hogy összeomlik a szovjetekkel „agyaglábakon” álló koalíciójuk is. Hitler utasítására a legmodernebb páncélos tartalékok, köztük a rettegett Pzkpfw Mark-II Königtiger (Királytigris) harckocsik koncentrálásával Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführer (vezérezredes), októbertől megkezdte a 6. SS páncélos hadsereg felállítását. 

Indulás előtt a félelmetes Királytigris tankok, a II. világháború legjobb harckocsijai

Ekkor még egy – két kivételtől eltekintve-, a legmagasabb rangú törzstisztek sem ismerték a részleteket. Csak december 12-én, Hitler Taunus-hegységi főhadiszállásán avatták be a hadtest- és hadosztályparancsnokokat a részletekbe. Sepp Dietrich visszaemlékezése szerint, amikor Kramer altábornaggyal, a zseniális stratégával, a 6. SS páncélos hadsereg vezérkari főnökével ismertette a terv részleteit, az így kiáltott fel: „Őrültség! Micsoda egy őrült terv!” De nem volt mit tenniük, a rövid felkészülési idő, és a szállítási nehézségek, nem különben a korlátozott üzemanyag tartalékok ellenére, végre kellett hajtaniuk Hitler parancsát.

Fogságba esett amerikai katonák

A terv szerint két páncélos hadsereg, északon a Sepp Dietrich vezette 6. SS, délen pedig báró Manteuffel vezetésével az 5. páncélos hadsereg egyszerre tör át az Omar Bradley vezrezredes parancsnoksága alatt 27 hadosztályból álló amerikai hadseregcsoporton. A zűrzavar fokozása érdekében a kommandós akciók szakértője és a Waffen SS fenegyereke, a Mussolinit is kiszabadító Otto Skorzeny Obersturmbannführer (alezredes) parancsnoksága alatt, amerikai egyenruhába öltöztetett és amerikai járművekkel, fegyverekkel felszerelt, angolul jól beszélő német katonákból álló diverziós egységet is bevetettek abból a célból, hogy hamis információkkal, és az útvonaljelző táblák eltávolításával növeljék a várható fejetlenséget az amerikaiak között. December 15-én Eisenhower és Montgomery a hollandiai Maastrichtben lévő főhadiszállásukon, emelkedett hangulatban állapították meg, hogy nyugodt karácsony elé néznek…

Amerikai páncéltörő löveg bevetés közben, az Ardenneki ütközetben

Másnap, 1944. december 16-án, hajnali fél hatkor 2000 löveg zárótüzével vette kezdetét a német offenzíva. A támadásba lendült német páncélos hadseregek először hatalmas zűrzavart okoztak az amerikaiak soraiban. Bradley úgy vélte, csupán egy korlátozott, zavaró hadműveletről lehet szó, amelynek az a célja, hogy megállítsa Patton tábornok délről a Saar-folyó felé előre nyomuló hadseregét.

Viszont, komolyan aggódni kezdett, amikor aznap késő délután már arról kapott hírt, hogy a 6. SS páncélos hadsereg 25 kilométer mélyen nyomult be Belgium területére. Az amerikai hadseregparancsnok nem is sejtette, hogy éjszaka, a Joachim (Jochen) Peiper Obersturmbannführer által vezetett, Párduc és Királytigris harckocsikból álló rohamegység, alig 10 kilométerre megközelítette az amerikai hadsereg legnagyobb nyugat-európai üzemanyagraktárát, Stavelot közelében. Ha Peiper felfedezi és elfoglalja az üzemanyagdepót, talán másként alakult volna az egész hadművelet sorsa is. Hitler ígérete ellenére, ugyanis nem sikerült elegendő mennyiségű üzemanyagot szállítani a harcoló csapatokhoz, így a kezdeti lendület megtorpanásában nagy szerepet játszott, hogy a német harckocsi parancsnokoknak takarékoskodniuk kellett a benzinnel. Bradley mindenesetre azonnal harcba vetette az amerikai 7. és 10. páncéloshadosztályt, amelyek ellenállása másnap megakasztotta Dietrich előretörését. A német előrenyomulás ütemét jelentősen gátolta továbbá a nagy hó, és a nehézharckocsik mozgását lelassító, keskeny, csúszós hegyi utak. A köd azonban a németeket segítette, meggátolva a szövetséges repülőerők bevetését. 

Nyakig érő hóban küzdő amerikai katonák

Délen jobban mentek a dolgok. A „Panzer Lehr” Waffen SS páncéloshadosztály, Bayerlein Brigadefhürer (vezérőrnagy) vezetésével bekerítette Bastogne városát. Hasso von Manteuffel vezérezredes tovább nyomult délre, a hátrahagyott erőknek megparancsolva a város bevételét. Az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásán nagy volt a bizonytalanság, mivel még mindig nem ismerték fel, mik a németek valódi szándékai. Bradley csak december 19-én döbbent rá igazán a helyzet komolyságára. Ekkor utasította Pattont; hagyjon fel a Saar felé történő előrenyomulásával, és a rendelkezésére álló erőkkel azonnal támadja oldalba a németeket. Manteuffelt azonban nem sikerült megállítani, és reálisnak látszott a veszély, hogy a német hadművelt eléri elsődleges célját, és eléri a Meuse-folyót. A német offenzívától megrémült Eisenhower tábornok Versaillesbe vonult vissza törzsével, és Bradleyt leváltva Montgomery tábornagyot bízta meg az irányítással. Montgomery gyorsan és hatásosan cselekedett. Mozgósította a tartalékokat, megerősítette a Meuse védelmét, és erősítést küldött Bastogne védőinek. ( A várost védő rettenthetetlen McAuliff dandártábornok, a német megadási felszólításra mindössze annyit válaszolt: „Nuts! – A fenét!”.) A legmélyebben előrenyomult Peiper-féle páncéloséket elvágták, és elfogyott az üzemanyaguk is. Peiper csak a harckocsijait hátrahagyva, gyalogosan tudott kitörni alakulataival a harapófogóból. Dietrich leállt, és a 6. SS páncélos hadsereget Peiper felmentésére küldte. Annak ellenére, hogy hat amerikai hadosztályt teljesen megsemmisítettek, ezzel végleg elakadt az előrenyomulásuk. December 24-én kitisztult az idő, és a szövetséges légierő megsemmisítő légicsapást intézett a megtorpant német egységek ellen. December 26-án Patton felmentette Bastogne-t, és ezzel kezdetét vette a német visszavonulás, amely az utóvédharcokkal egészen 1945 január 25-ig tartott, amikor is belátva a vereséget, Hitler végleg leállította a nagy reményekkel indult, de csúfos kudarcba fulladt Wacht am Rhein hadműveletet. A több mint nyolcvanezres emberveszteséget, és a pótolhatatlan nehézharckocsik elvesztését a német haderő már nem tudta kiheverni. Kezdetét vette az elkerülhetetlen összeomlás…

Ide kattintva az Ardenneki offenzíváról archív felvételekből álló képgalériát tekinthettek meg!