A „Rőtszakállú” titkai

A világtörténelem 70 éve lezajlott legnagyobb szabású hadműveletét, az „Unternemhen Barbarossa”-át úgy tartja nyilván az emlékezet, mint Adolf Hitler meglepetésszerű agresszióját a mit sem sejtő szövetséges állam, a sztálini Szovjetunió ellen. Valójában, mi állt a II. világháború végkimenetelét is eldöntő gigantikus összecsapás hátterében?

Kereken 70 éve, 1941. június 22.-én hajnali 3 óra 15 perckor, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedő majd 2.800 kilométer széles fronton a német haderő, a Wermacht megtámadta a Szovjetuniót. A világtörténelem legnagyobb szabású hadműveletét, az „Unternemhen Barbarossa”-át úgy tartja nyilván a történelmi emlékezet, mint Adolf Hitler meglepetésszerű, váratlan agresszióját a mit sem sejtő szövetséges állam, a sztálini Szovjetunió ellen. Valójában, mi állt a II. világháború végkimenetelét is eldöntő gigantikus összecsapás hátterében? Hitler pusztán csak ideológiai okokból, a bolsevizmus ellen érzett olthatatlan ellenszenvétől vezetetve, vagy csupán a „keleti élettér” megszerzésének reményében vállalkozott erre az utóbb számára és rendszerére is végzetesnek bizonyult hadműveletre? A szovjet politikai és katonai vezetést valóban váratlanul érintette a támadás? A legújabb források némiképp más megvilágításba helyezik ezeket a kérdéseket. A The Explorer utánajárt e historikus titkoknak.

A világközvéleményt mélyen megdöbbentette az 1939. augusztus 23.-án megkötött Molotov-Ribbentrop paktum híre. A náci Németország és a sztálini Szovjetunió szövetsége megpecsételte Lengyelország sorsát, és alapjaiban megváltoztatta az európai erőegyensúly ingatag helyzetét. A két totális állam újonnan kialakult, és virtuálisan kitűnőnek látszó szövetségi kapcsolata miatt, a szovjet-német paktum híréhez hasonló döbbenet kísérte a június 22.-i német támadás hírét is. A II. világháború utáni szovjet történetírás, és ezt átvéve, a szövetségesek történészei is hitszegőnek minősítették a Wermacht agresszióját az úgymond békés szándékú szovjet szövetségessel szemben. Ez a kép azonban napjainkra már tarthatatlanná vált, a legfrissebben publikált levéltári dokumentumok tükrében.

Már 1940 júliusában, Hitler vezető tábornokai előtt kifejtette kétségeit, illetve aggodalmát Sztálin katonai szándékait illetően. A lengyel hadjárat eredményeként – a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékának jóvoltából – ugyanis a Szovjetunió és a Reich egymással határos államokká váltak. A német katonai vezetést pedig aggasztotta a közös határ mentén állomásozó igen nagy létszámú szovjet haderő. Noha 1940 nyarán Hitler és a német vezérkar gondolatait még az Anglia elleni invázió kötötte le, von Kluge és Fedor von Bock tábornagyok megbízást kaptak egy „prevenciós hadműveleti terv” kidolgozására. A von Kulge féle terv célja még egy ún. korlátozott megelőző csapás lett volna, amellyel a szovjet megszállás alatt álló Balti-államok, Belorusszia és Ukrajna Szovjetunióról történő leválasztásával kívánták a III. Birodalomtól távolra tolni a Szovjetunió határait. A Hitler által 1940. december 18.-án aláírt 21. számú hadműveleti utasítás azonban az Arhangelszk-Asztrahny vonalig, a Szovjetunió majd teljes európai területének megszállásával akarta elszigetelni az ázsiai Oroszországot. Kevésbé ismert, hogy a 21. számú direktíva IV. pontja kifejezetten „óvatossági rendszabályként” minősíti a Szovjetunió elleni hadi felkészülést, amelyet csak abban az esetben véglegesítenek, ha időközben „jelentősen megváltozik” a Szovjetunió magatartása Németországgal szemben.

Lengyelország keleti felének 1939. szeptemberi szovjet megszállása után, Sztálint és a szovjet hadvezetést is foglalkoztatni kezdte a III. Birodalommal létrejött újdonsült szomszédság. A Zsapozsnyikov tábornok által készített eredeti terv szerint, a szovjet haderőt nem az új közös, hanem az 1939 előtti „belső” határ közelében vonták volna össze. Kulik tábornok, valamint Tyimosenkó hadügyi népbiztos (honvédelmi miniszter) illetve Georgij Konsztyantinovics Zsukov vezérkari főnök „defetizmusnak” minősítette Zsapozsnyikov tervét. Tyimosenkó és Zsukov a Sztálin által jóváhagyott szigorúan titkos terve szerint, még azt megelőzően kell csapást mérni a Wermachtra, hogy az túlontúl megerősödne a szovjet haderőhöz képest. Ezért a szovjet vezérkar kidolgozta a Németország elleni megelőző csapás hadműveleti tervét. A szovjet vezetést kifejezetten aggasztotta a náci Németország és a Japán Császárság katonai szövetsége. Sztálin semmitől sem tartott jobban, mint egy közös német-japán támadástól. Mindez jelentősen erősítette a németek elleni preventív szovjet támadás szándékát. A Bezminszkij orosz hadtörténész jóvoltából közelmúltban publikált terv értelmében, a szovjet főcsapás Lemberg környékéről indult volna ki, és Krakkó, valamint Katowice irányába fejlődött volna fel. Olmütz, Kelet-Poroszország valamint Varsó elfoglalásával a szovjet stratégák szerint olyan súlyos csapást mértek volna a Wermachtra, hogy az a náci Németország összeomlásával járt volna együtt. A részleteiben is kidolgozott támadási tervet Danilov orosz történész kutatásai alapján, Sztálin 1941. május közepén hagyta jóvá. A szovjet hadműveleti tervezés szerint, 1942 közepére érte volna el a haderő megerősítése azt a szintet, hogy a támadás biztos sikerrel legyen kivitelezhető… Noha a német-szovjet határra történő csapatösszevonás a Wermacht támadásáig nem fejeződött be, 1941. június közepén már 150 szovjet hadosztály állomásozott közvetlenül a német határ mentén.(A június 22.-én támadásba lendült német hadosztályok száma 93 volt.) A nagyarányú csapatmozgásokra a német katonai hírszerzés is felfigyelt. Gerche tábornok 1941. januári jelentése szerint, már napi 30 katonai szerelvény mozgását figyelték meg a határ mentén. Ezek után a németek is megkezdték csapataik felvonultatást a határra. Hitler a „Fall Barbarossa” előkészületeinek befejezésére május 15.-ig adott határidőt. A németbarát jugoszláv kormányt megdöntő 1941. március 27.-i belgrádi katonai puccs miatt azonban, a frissen megalakult angolbarát jugoszláv katonai kormány eltávolítását célzó Margarita hadműveletre tekintettel, Hitler a Barbarossa határidejét június 22.-re halasztotta el. 1941. június 16.-án, egy szűk körű megbeszélésen Hitler közölte tábornokaival, hogy a szovjet csapatösszevonások miatt, az offenzíva elkerülhetetlenné vált. Másnap, június 17.-én írta csak alá – ezzel az indokkal – a támadási parancsot. Természetesen, a szovjet hírszerzés előtt sem maradt titokban a határ túlsó oldalán egyre jobban erősödő német aktivitás és haderő koncentráció. Sztálin azonban blöffnek vélte a német készülődést, és szigorú parancsba adta, hogy a határ menti alakulatok tartózkodjanak mindenfajta, a németeket provokáló hadmozdulattól. Érdemes áttekinteni a szembenálló felek erőviszonyait is. A június 22.-i támadás időpontjában a német alakulatok létszáma 3 millió, a szovjeteké pedig 5,7 millió fő volt. A Wermacht 3.300 páncélossal, 1.945 repülőgéppel és 42.601 löveggel, ezzel szemben a Vörös Hadsereg 20.000 páncélossal, 17.000 repülővel és 59.787 löveggel rendelkezett. Ilyen erőfölény mellett joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért szenvedtek olyan katasztrofális vereséget a szovjet csapatok a háború első hónapjaiban. Orosz hadtörténészek szerint a vereség főbb okai közül ki kell emelni, hogy a szovjet haderőt offenzívára, nem pedig védekezésre készítették fel. A németek megelőzték a szovjeteket; a Wermacht támadásának időpontjában még nem fejeződött be a haderő felvonulása. Az 1930-as évek végén a szovjet hadvezetést lefejező sztálini tisztogatások miatt, gyenge volt a kiképzés és a vezetés szintje, a tisztikarból pedig hiányzott a taktikai önállóság. A hihetetlen német győzelmek ellenére is, Hitler azonban elszámította magát. A Barbarossa elhalasztása, illetve 1941. augusztusában Kijev ostroma miatt, a Moszkvát már sikerrel megközelítő Közép-hadseregcsoport leállítása, végül a korán beköszöntött krudélis tél, és a novemberben megkötött japán-szovjet megnemtámadási egyezmény eredményeként Szibériából Moszkva alá vezényelt erősítések, végül csúfos kudarccá változtatták a Barbarossa hadműveletet.