ápri lis 22.

Délután végre megkezdődött az újabb nagy utazás, egy újabb kaland előszobájába léptünk, mikor kis kocsink megindult Christchurch felé, ahonnan majd indul a gép, ami elvisz a meleg északi szigetekre (mert itt nem délre vágynak az emberek). Útlevél, fogkefe, meg még két nagy zsák huppant a kiskocsi hátsó ülésére, 320 km kanyargás az óceánparton, s már este volt, mikor megérkeztünk a hirtelen metropolisznak tűnő, 300 ezres városba. Több mint fél éve nem voltunk ennyi ember között.

Egy magyar párnál (Pityesz és Erna) kaptunk szállást éjszakára. Bablevessel és rétessel ünnepeltük a találkozást (talán nem a legjobb választás repülőút előtt), majd néhány sörrel öblítettük le a sok sztorit és élményeket, miket karácsonyi találkozásunk óta gyűjtöttünk.

 

április 23.

Csípős reggeli hidegben autókáztunk ki a reptérre. Jön a tél, már látszik a lehelet, meg el is fáradtunk az elmúlt hónapokban, jót fog lenni egy kis lábvíz-meleg klíma. Másfél órás út Aucklandig, újra repülünk, újra utazunk, de jó, örül minden sejtünk, alattunk a Déli Alpok, aztán a Marlborough tengeröblei, a Mt. Taranaki porcukros gúlája, s már ereszkedtünk is.

Néhány óra a tranzitban, várakozás, végigjártuk a vámmentes boltokat. Tele volt olyan dolgokkal, amikre nincs szükségünk, kivéve azt a speciális medicinát, amit minden utunkra magunkkal viszünk (főleg gyomorfertőtlenítés céljából). Abból kellett egy liter, mert bármikor beüthet a baj, jobb rá felkészülni.

Aztán újra felszálltunk, repültünk ki az óceán fölé, bele az éjszakába, irány Szamoa fővárosa, Apia. Fogalmunk sem volt, hogy milyen lesz.

 

április 22.

Nem tévedés. Átrepültünk a dátumvonalon, vissza a tegnapba, (kb. ekkor meríthetem másodszor a bablevesből tegnap, vagy ma). Lényeg a lényeg, 23 órát visszacsúsztunk a múltba, (érthetőbben: már akkor megérkeztünk, mikor még el sem indultunk). Már sötét volt, mikor landolt a gép. Kiléptünk az ajtón és mire leértünk a gép lépcsőjén már gyöngyözött a homlokom. Körbeölelt a pára és a kellemes esti forróság.

Összeszedtük a csomagjainkat, minden megjött és mivel a főváros meg a kinézett szállás úgy 30 km-re van a reptérről, fuvar után néztünk. Tudtuk, hogy lehúzás lesz, az első megérkezéskor mindig le kell nyelni ezt a keserű békát. Sofőrünk gyorsan megtalált minket, türelmesen megvárta, míg téli szerelésből átvedlünk nyáriba, nem aggódott, tudta jól, hogy úgysem vágunk neki az ismeretlenek. Sötét is volt, meleg is, száz éve még embereket ettek a sziget belsejében.

A suhanó kisbuszból nem nagyon láttunk semmit. Inkább csak sejtettük, hogy emberek meg kutyák gyalogolnak a kivilágítatlan útszélen. A teljesen letekert ablakon beömlő langyos szél jól esett, behozta az erdők és a tenger illatát, a magnóból helyi zene ciccegett, dummogott.

A szállás, nem messze a város központjától, egyszerű, van ágy és ventilátor, a falakon kisebb-nagyobb gekkók rohangáltak. Lepakoltunk és mivel rettentően éhesek voltunk vacsora után néztünk. Az első lépések mindig nagyon izgalmasak, vajon mit tartogat a hely, milyen újat ismerünk meg, szívunk magunkba. Apia gyéren kivilágított utcácskáin sétálva úgy éreztem magam, mint aki egy forró, eső utáni éjszakán, egy közepes alföldi község poros mellékutcáit rója. Meleg, némi szemét az út mentén, de nincs bűz.

Vacsorát a helyiek által erősen látogatott kifőzdében rendeltünk. Bárány meg zöldségek sült banánnal. Inkább érdekes meg különleges volt, mint jó, de ekkorra már nagyon éhesek voltunk. Így nem sokat hagytunk a műanyag asztalok körül falat után kutató kóbor ebeknek.

 

április 23.

Éjjel nem kellett sokszor a nyakamba húzni a lepedőt, amit a takaró helyett találtunk az ágyon, olyan kellemes meleg volt. Mikor fél 10 körül kiléptünk az utcára a meleg és a páratartalom hirtelen fejbe vágott és elviselhetetlennek tűnt. De aztán lassan hozzászokik az ember.

Irány a piac. Ott lehet begyűjteni az első benyomásokat, tapasztalatokat, na meg belekóstolni a helyi ízekbe. Ha a tegnapi vacsorát túléltük, és eddig úgy néz ki nem okozott maradandóbb sérüléseket, akkor már bármit ehetünk. Ez folyton nyitva tartó emberektől nyüzsgő intézmény sok csodát rejtett. A kókusz és néhány gyümölcsöt felismertünk, de volt sok dolog, amiről azt sem tudtuk eszik vagy isszák. Ott voltak például azok a kis üdítős palackok, valami furcsa szósszal töltve. Na, olyat jó hogy nem vettünk, mert az, mint később kiderült tengeri uborka belsőség. Csemege. (Igazából nem is érdekel, hogy pirítósra kenik vagy csak úgy magában fogyasztják.) Volt sok fajta banán, kicsi, nagy, zöld, sárga, főzni és ennyi való. Különböző ehető gyökerek, csecsebecsék, ruhák, meg a hűtőtáskás kókuszdió-árusok. Ott lékelték előttünk, színes szívószálak közül választhattunk és mint más az üdítős dobozzal, úgy lehetett vele fel s alá mászkálni. A leve enyhén szénsavas, energiadús, frissít és soha nem akar elfogyni.

A főváros kicsi és érdekes. Az országban kb. 200 ezer ember él, annak az egyötöde itt. Két vagy három nagy bolt, egy magas épület (kormányhivatalok töltik meg), egy mozi, néhány kávézó, bankok, kis üzletek. És egy McDonald’s, amihez természetesen drive-in rész is tartozik. A menüt a szomszéd ház falára festették. Az emberek mosolygósak és kedvesek. A taxisok nem nyomulnak, integetnek, hogy kell-e fuvar és ha nem, továbbállnak. Az utakon autók és azok a különleges festésű buszok (de erről majd később, mélyebbre hatóan).

 

 

Meleg volt, mégis úgy döntöttünk felsétálunk a város fölé magasodó dombra, Szamoa híres írójának, Robert Louis Stevenson villájába. (Ő írta a Kincses szigetet, Dr.Jekyll és Mr Hyde különös esetét és életének utolsó éveit, hogy kúrálja egyre erősödő tüdőbaját a szigeten töltötte). Ahogy emelkedtünk, hagytuk el a várost és izzadtunk ki több kilo vizet elénk tárult az óceán és a szigetet körülvevő korallzátony csodás panorámája. Útközben észrevettük, hogy a szomszédos elkerített pálmaerdőben, egy helyi akrobatikus ügyességgel kapaszkodik fel egy fára. A vékony és enyhén megdőlt fatörzsbe v alakú fokokat vágtak, azokba lépett és egy hatalmas macsetét újra és újra belevágva a kéregbe húzta feljebb magát. Megálltunk, közelebb mentünk és néztük. Ilyet eddig csak a Bounty reklámban láttunk.

Nagy meglepetésünkre, leszólt a srác a fa tetejéről, hogy helló, meg kérünk-e friss kókuszt. Persze. Mert akkor menjünk a kerítéshez, hoz nekünk. Kiderült, hogy ő és kollegái csak egy iskola kertjét takarítják (a pálmák leveleit időről időre le kell vágni, hogy jól nézzenek ki). Kicsit elbeszélgettünk, míg szívogattuk a friss levet a dióból. Megígértük, hogy visszafele hozunk nekik valami innivalót cserébe.

Az író háza, most múzeum, körülötte hatalmas kert olyan növényekkel, ami otthon féltve őrzött szobadísz. Nem tolongtak a turisták. Befizettük a díjat, s mondták, üljünk le, 10 perc és kezdődik a vezetés. Csak nekünk. Végigjártuk a szobákat, nézegettünk az erkélyről aztán visszaindultunk a városba. A meleg rendesen leszívta minden energiánkat, még 4-kor is tombolt a forróság, így első utunk a város egyik boltjába vezetett. Meg kellett kóstolnunk Szamoa egyik nevezetességét, a Vailima sört. Kiültünk a tengerpartra, ahol a kellemes szellő és a hideg ital rejtett energiatartalékokat szabadított fel. Megéheztünk. Jó darabig vadásztunk egy halas éttermet, de amit kerestünk, bezárt, így a tegnapi helyen kötöttünk ki. Azonban most jól választottunk.

 

április 24.

Azt terveztük, korán kelünk és az első napsugarakkal mi is kint leszünk a halpiacon, de valahogy visszaaludtunk és lassan indult a reggel. Pedig kakasszóval virradt a nap, a szomszéd kertekből szólt ez a le nem csapható ébresztőóra (nagyon régen nem ébredtünk már kakasszóra, utoljára talán otthon, Magyarországon).

Utazunk tovább, összepakoltunk és a zsákokat leadtuk a recepcióra, megőrzésre majd besétáltunk a városba. Még nyitva volt a halpiac. Olyan halaktól roskadoztak a pultok, amiknek kicsinyített másait nálunk nagyon drágán árulják az állatkereskedések. Színkavalkád. Zöld, kék, piros, sárga, barna, tarka és egyszínű halak. Akkora szelet tonhal, hogy egyben nem fér bele a serpenyőbe, rákok, languszták, polipok, kagylók, tintahalak hevertek az árusok előtt, akik ronggyal vagy legyezővel kergették el a folyton visszatérő legyeket.

 

 

Mint már írtam, buszok és a buszozás külön élmény. Nem is voltál Szamoán, ha kihagytad a buszozást. A járművek öreg, csőrös Toyota buszok (mint a régi amerikai iskolásbuszok), fém alvázzal, fa felépítménnyel. Mindegyik kicsit más. Az egyedi festés, díszítés és matricázás mind a sofőr ízlését tükrözi. Úgy a hangtechnika (4x300 watt), mert mindegyik jármű négy keréken guruló diszkó is egyben.

Kisétáltunk a buszpályaudvarra és habár tudtuk hova akarunk utazni, ez nem egyszerűsítette meg a dolgunkat. Nincsenek kocsiállások, a buszok a nagy placc közepére állnak be és indulnak minden rendszert mellőzve. Ha van is valahol hivatalos menetrend, abba maximum halat érdemes csomagolni. Arra gyorsan rájöttünk, hogy idegeskedéssel és rohangálással messze nem jutunk, jobb egyből levetni ezt a „fejlett világ” béli mentalitást. Körbekérdeztünk minden sofőrt, hogy hova szállít utasokat és így gyorsan ráakadtunk a mi járatunkra. Indult is nemsokára, de még vagy fél óráig kevergett a városban a kikötő és a pályaudvar között, hogy újabb utasokat szedjen fel. Mivel a buszok többségét családi vállalkozásban üzemeltetik, a sofőrnek mindig mérlegelnie kell, hány utastól nyereséges a fuvar. (Ha úgy dönt, kevés az ember, nem éri meg, el sem indul.)

A buszozás nem csak diszkó, hanem kulturális élmény és extrém sport is. Azt mondják, ha már minden ülő és állóhely foglalt, akkor még csak félig van a jármű. Az újonnan felszállók a már ülők ölében foglalnak helyet, csomagok az ülések alá, a folyosóra, ahol van még egy táskányi hely. Láttunk anyukát, aki kisgyerekkel szállt fel és mivel elől kevés volt a hely, a csemetét hátraadta egy látszólag idegen embernek, megőrzésre, ő meg belehuppant valaki ölébe.

A buszozás olcsó és háztól házig szolgáltatás. Végig az ülések fölött, közvetlenül a tető alatt húzódik két zsinór. Azt meghúzva lehet a leszállási szándékot jelezni. Volt olyan település, ahol három szomszédot tettünk le, egyesével, húsz métereket gurulva egyik portától a másikig. Ugyan elszórva látni buszmegálló táblákat az út mentén, de ott soha nem álltunk meg (talán valami külföldi szervezet adományai lehettek, aztán kikerültek az út partjára – legalábbis mi így gondoltuk). Egyébként bárhol le lehet inteni a busz, hogy felszálljunk rá.

Piula településen ugrottunk le pöfögő csodánkról, hogy felkeressük a barlangfürdőt. Egy katolikus iskola udvarán kellett átsétálni, befizetni az 5 talás (a tala a szamoai pénz – dollár csak polinézül ejtve – 1 tala kb. 80 forint) belépőt és lépcsőn le a partra. Nem tűnt komoly látványosságnak. A tengerrel összeköttetésben álló medence és mögötte a félig vízben álló barlang. Felvettük a búvárszemüvegeket és alámerültünk.

A víz kellemesen hűs, a barlang sötét és titokzatos. A homályban megkopott színű halak úszkáltak körülöttünk, egyre beljebb merészkedtünk, és közben néztünk jobbra-balra, nehogy egy polip vagy más titokzatos, ismeretlen szörny ránk támadjon. Izgis volt. Főleg mikor megtaláltuk azt a víz alatti járatot, ami egy másik barlangba vezetett át. Talán egy titkos kis barlang, amit csak úgy láthatunk, ha ezen a résen áttuszkoljuk magunkat. Nagy levegő, egyszer, kétszer és alámerültem. Úsztam, láttam, hogy a másik oldalon dereng valami fény, úsztam, a hátamat horzsolta a szikla és csak sokára lett vége az alagútnak. Megérkeztem. De csalódnom kellett, mert nem egy rejtett kalózkinccsel teli barlangba érkeztem, hanem olyanba, mint az előző, hatalmas bejáraton sütött be a nap, gyalog is átjöhettem volna. De így legalább kicsit James Bondnak érezhettem magam. Visszaúsztam Móniért, a Bond lányért, hogy kis bátorítás után együtt is átússzunk a szülőcsatornán.

A nagy kalandra megéheztünk, s mivel a hangyák félig elhordták a kekszünket, (míg mi a 007-es és nője életét kockáztatva ismét a világ megmentésén fáradozott), élelem után kellett néznünk. Az egyik pálma alatt találtunk egy kókuszt. Vastag külső burkával együtt akkora volt, mint egy emberi fej. Először attól a külső, szivacsos rétegtől kellett megszabadítani a diót. Ami nem volt egyszerű, de nálam volt a svájci bicskám. Magam sem hittem, hogy sikerrel járok. Negyed óra alatt, cikkenként leválasztottam a száraz védőréteget és egy a porban talált szeggel beütöttem a dió három szeméből kellőt. Nem volt olyan fiatal, de finom volt a leve és a húsa is.

Ideje volt indulni. Nem akartuk lekésni az utolsó buszt Lalomanuba (habár nem tudtuk melyik az utolsó), ahol a következő néhány napot töltjük. Csodás tengerpart, kék víz, korallok, színes halak. Hamarosan jött is egy busz, leintettük, de nem ara ment. A következő sem. A harmadikkal már szerencsések voltunk. Mivel annyira tele volt, hogy zsákjaink nem fértek fel, azokat egy hátsó, lehajtható alkalmatosságra erősítették. Lehet nekünk is oda kellett volna ülnünk, mert az utastérben nem sok hely volt. A folyosóra nagy köteg műanyag vízvezetéket pakoltak, így állni sem volt kényelmes. A tájból nem sokat láttam, pedig állítólag látványos hágón keltünk át, sőt hogy az alacsony tető alatt elférjek a fejemet félzsódérosan kellett tartanom. Ami fél óra után már egészen zavaró volt.

Több mint egy órás zötykölődés után végre megérkeztünk. A csomagjaink sem estek le, így nagy volt az öröm (amit kicsit tompított, hogy extra 10 talát kértek a zsákokért, de ezt betudtuk turista felárnak, mert ugye a helyiek a 2 km vízvezetékért nem fizettek extrát). Rövid tanakodás után kibéreltünk egy közvetlenül a tengerre néző fale-t (tipikus polinéz faház, falak nélkül) és átadtuk magunkat a pihenésnek.

 

 

április 25.

Nehezen aludtunk el a nagy melegben, zúgott az óceán, a szél csapkodta a fale leereszthető ponyvafalát. De a reggel annál csodálatosabb. Ahogy oldalra fordultam az egyszerű berendezésű faleban (fonott szőnyeg, rajta két matrac, felette az elengedhetetlen szúnyoghálóval és egy drótcsonkon lógó villanykörte) egyből az óceánt pillantottam meg. A dagály szinte a falábakon álló, kókuszlevéllel és durva kék műanyag zsákokkal borított házacskáig kúszott fel. Itt volt az ideje, hogy belevessük magunkat a vízbe.

Búvárszemüveg a fejre, le a víz alá, bele ebbe a langyos eleven hallevesbe. Mintha egy kisállat kereskedés akváriumai közé tévedtünk volna, kék, sárga, piros, zöld kicsi és nagy halak úszkáltak egyedül vagy kisebb-nagyobb csoportokban a korallzátonyok között. Nem lehetett nem követni őket, be az ezer hegyes koralltól virágzó színes mészváz telepek közé. Lebegni felettük egyszerre félelmetes és lenyűgöző. Csíkos tengeri uborkák, rákok és vadkék tengeri csillagok mászkáltak az aljzaton, gyengén hullámzik a víz és a fentről betűző nap izgalmas árnyékokat és színeket produkál. Csak az éhség hozott ki minket a vízből. Még jó, mert így is pirosra sült a hátunk úgy elábrándoztunk lefelé bámulva ebbe a paradicsomba.

Délután a parton sétáltunk, nyugati irányba, túl a strandokon és falekon, vadabb, sziklás partszakaszokon át, ahol a pálmaerdő fái egyenesen a partig hajlanak. Találkoztunk kókuszárus fiatalok kis csoportjával, akik két műszak között az egyik üresen álló fale árnyékában hűsöltek. Néhány tizenéves meg egy kutya. A legidősebb és legbátrabb Pati, meg is szólított: kérünk-e kókuszdiót? (Úgy néz ki itt ez az ismerkedő szöveg.) Persze, hogy kértünk. Hozták is, aztán kicsit leültünk beszélgetni, milyen itt az élet, mennyire szeretik. Szeretik, de azért elvágyódnak, Új-Zélandra vagy Ausztráliába, sokszor egy boldogabb élet reményében. Mi meg ide vágyódtunk. Mindig az kell, ami nincs, mindig oda, ahol nem vagyunk közhelyek jutottak eszembe.

Később besétáltunk Lalomanu kis településére is. Nem nagy, néhány kőház, pár fale, nagy fehér templom, két kisbolt, meg pár poros utcácska. A falu egyszerű, malacok túrnak a homokban, itt-ott egy szemét, de a portákat söprik. Egy mellékutcában összefutunk három kissráccal, akik együtt nem voltak 20 évesek. Nagy macsetét lóbáltak, magyaráztak valamit aztán elkezdtek Móninak énekelni valami szirupos amerikai sláger. Egy másik füves placcon nagy halom gyerek kirikitit játszott (a kriketthez hasonló, a szigeten elterjedt játék, ahol fa ütőkkel egy labdát ütögetnek). Leültünk és néztük őket. Később megjelent Jesse, a falu egyik vezetője (matai-ja) és beszédbe elegyedett velünk. Magyarázott, közben köpködte a szotyit, nem is mindig értettük. A gyerekek eleinte félénkek voltak, majd egyre elevenebbek lettek. Odajöttek, kergettem őket, ők meg sikoltoztak és nevettek. Jól elhülyéskedtünk. Holnap vasárnap és Jesse meginvitál minket a misére. Jöjjünk kilenc körül, akkor már biztosan elkezdődik.

Vacsorára igazi lakomával rukkoltak elő a házigazdák. A közösségi helységben hosszában két nagy asztalt állítottak fel, oda ültek a szállás faleinak lakói, 25-30 ember. Hal, tengeri kagylók, languszta és egyéb ínyencségek borították az asztalt. És mikor mindenki tele volt kezdődött a fiafia est, a hagyományos táncokat bemutató előadás.

 

 

Leszállt az este, a tenger fölé kinyúló teraszon meggyújtották a gyertyákat, fűszoknyába öltözött dobosok és táncosok jelentek meg és kezdetét vette az ünnepség. Először harcosok táncoltak vad, törzsi táncot, aztán jöttek az lágy polinéz ritmusokra ringatózó lányok, majd a tánctanulás. Nem volt egyszerű, de legalább megpróbáltuk. Végül a fáklyás tánc, ahol fiatal és idősebb táncosok, artistákat megszégyenítő ügyességgel dobálták, pörgették és kapták el az égő botokat.

 

április 26.

Eredetileg ma akartunk továbbindulni, de vasárnap van, amikor itt megáll a közlekedés és egy kicsit az élet is. Egyébként is áll az idő, nem számít hány óra van, ilyenkor meg különösen. A délelőtt az imáé, a dél a lakomáé, a délután meg a fekvésé.

Reggeli után, kilenc körül elindultunk a templomba. Próbáltam illőn öltözködni, így be kellett szereznünk egy lavalavát (polinéz férfi viselet, derék közé csavarható színes, virágos szövetdarab). Sikerült, felkötötted, de a biztonság kedvéért vettem alá egy rövidnadrágot is. Persze így is sokkal alulöltözöttebb voltam a helybélieknél, akik hófehér ruhában, kalapban jelentek meg az Isten házában. A gyerekek, akik tegnap még egy szakadt rövidnadrágban szaladgáltak, ma megfésülve, fehér ruhácskában (nem vagyok benne biztos, de mintha az egyik fiún nővére kinőtt csipkés egyberuhája lett volna). Gyorsan észrevettek minket, mutogattak, integettek, incselkedtek.

A templom épülete egyszerű volt, három sor pad, színes üvegablakok, szemben az emelvény, csak egy kereszt, semmi díszes oltár. A mennyezetről két sorban lógtak le a ventillátorok és a falakat végig klímaberendezések borították. A ceremónia hosszú volt és egy kukkot nem értettünk belőle, mert helyi nyelven folyt, csak azt, mikor a pásztor angolul megköszönte a néhány külföldinek, hogy jelenlétükkel megtisztelték a szertartást. A szentbeszédek közti gospel kórus viszont nagyon szép volt, megható és felemelő.

A szamoaiak nagyon vallásosak, 95%-uk tartozik valamilyen katolikus gyülekezethez. S a templom nem csak vasárnap játszik szerepet az életükben, hanem a hétköznapokba is szervesen beépült. Például egy család presztízsét növeli, ha erején túl adakozik a misén. Igen, mert a szertartás után felolvassák, ki mennyi pénzt fizetett be aznap (ez kb. 20 percet vett el most a programból).

Rögtön az ima után kezdődik a hagyományos polinéz fogásokat felszolgáló lakoma. Visszatérve a szállásra szóltak, hogy fáradjunk az asztalhoz, a falu egy kis ajándékot küldött. Volt ott minden: két sült szopós malac, faszénen sült polipdarabok, rántott papagájhal, taro gyökér, kenyérfa gyümölcse, palusami (taro levélbe csomagolt kókuszkrém), oka (kókusztejben és limeban pácolt nyers haldarabok), supasui (rizstészta, hússal és zöldségekkel). Ebéd után természetesen nekünk is le kellett dőlnünk az árnyékba.

Délután ismét irány a víz, a hatalmas akvárium, de most már pólóban úszkáltunk, mert tanultunk a tegnapi megpörkölődésből. Kicsit esett is az eső, de inkább szép volt, mint rossz. Ültünk a langyos vízben és közben a cseppek hullámkarikák ezreit rajzolták annak tetejére.

 

 

Vacsora után még lesétáltunk a partra egy üveg pult alól vásárolt sör társaságában. Mert vasárnap, elvileg, a boltok nem árulhatnak szeszes italt. Mi ezt tudtuk, de egy esélyt adtunk a falu határában lévő bódé boltnak. Nem kellett könyörögni, hozták is hidegen, hozzátéve, ha valaki kérdezné, nem itt vettük.

Holnap indulunk tovább, az is lehet, hogy nem busszal, hanem egy terepjáró hátsó platóján. Aztán irány a másik sziget Savai’i. Tegnap vacsora közben véletlenül összeakadtunk két német lánnyal, akikkel együtt dolgoztunk a szőlőben kb. 2 hónappal ezelőtt. Megismertük egymást, és mivel ők is holnap akartnak átkelni a másik szigetre, úgy beszéltük együtt megyünk.

 

április 27.

Ismét olyan jót aludtunk a langyos óceáni levegőn. A szél fújt, cibálta a fale oldalát, talán esett is, de mi nagyon kényelmesen éreztük magunkat a szúnyogháló és egy vékony takaró alatt. Reggeli után összepakoltunk, kicsit sétáltunk a parton, aztán vártunk, hogy induljon a fuvar Apiába. A tulaj és a férje megígérték, hogy ha az nekünk megfelel, elvisznek minket a fővárosba a négy kerék meghajtású kisteherautójuk platóján. Hétfő a piacnap, mennek vásárolni, odafele úgyis üres a raktér. Vártunk, vártunk, vártunk. Közben figyeltem a lassan mozgó környéket. Valahonnan, valamelyik fale alól előmászott egy száz kilós, rózsaszín malac, kicsit bandukolt, majd beledőlt a homokba. Aztán odament a falek mellett álló, vízzel teli vödörhöz (abban lehet lemosni a homokot az ember lábáról, mielőtt belép a házba) és beleivott. Igazi vidéki idill.

Délelőtt tízkor még a főnökasszony színét sem láttuk, mi csak ott ültünk, mint a jó gyerekek egy unalmas matinéban; a két német lány, egy angol pár és mi ketten. Aztán tizenegy előtt előkerült az autó, a tetejére ponyvát szereltek, ami majd megvéd a naptól, betolatott a főépület mellé, előállt az indulásra. Már hat nagy hátizsák, néhány kicsi, hat európai préselődött össze a platón, mikor előkerült egy helyi srác, aki nem sokkal volt kisebb egy jókora fotelnél. Vele a raktér hivatalosan is megtelt.

A déli part mentén zötykölődtünk. Balra az óceán, jobbra a hegyoldal. Tűzött a nap, oldalról fújt be a szél, néha mikor nagyobb kátyúba zuttyant a kerék, mi is átrendeződtünk hátul. De nagyon izgalmas volt. Egyébként errefelé ez a második legkedveltebb módja az utazásnak. A kocsik többsége platós terepjáró, amin mindig látni néhány helyi stoppost.

S nem volt elég, hogy ingyen elvisznek minket a fővárosba, még beiktattak néhány megállót is, csak a mi kedvünkért. A Sopo’aga vízesést, amit valakinek a kertjéből nézhettünk meg néhány taláért cserébe és a To Sua árkot, egy sziklába mosott mélyedést, ami alulról a tengerrel áll összeköttetésben. Négyemeletnyi létrán ereszkedhetnek alá az igazán bátrak egy gyors merülésre. Dagálykor a beáramló víz körbe-körbe örvénylik, egyedülálló élményt nyújtva a benne áramlóknak. Na mi ezt most kihagytuk. Se időnk nem volt, se dagály (es óceáni keverőtárcsás mosógépbe se akart senki szállni).

Egy hágón átkeltünk az északi partra (három napja itt nem láttam semmit) és másfél óra kocsikázás után érkeztünk meg a most annyira nyüzsgő nagyvárosnak tűnő Apiába. Kirakattuk magunkat a piac melletti buszpályaudvaron és mivel volt még fél óránk a buszig, bevonultunk az árnyékba. Be a piacra egy jó hűvös kókusztejért. Az egyik sarokban férfiak ültek körbe egy nagy edényt és egy fiatal srác szorgosan adogatott körbe egy sárszínű lével teli kókuszpoharat. Néhányan dominóztak, néhányan meg csak mosolyogtak és kedélyesen tereferéltek. Ők voltak az ’ava ivók (hagyományos polinéz ital, a kava növény gyökeréből készítik, borsos ízű, zsibbasztó, nyugtató hatású alkoholhelyettesítő). Odaülünk, hogy megkóstoljuk. Lenyeltem egy fél pohárral és mintha kökénybe haraptam volna. Elzsibbadt a nyelvem és a szám.

Aztán fel a buszra és el a kompig. Dübörög a zene, tankolunk is egyet, irány a sziget nyugati csücske. A 4-es átkelést csíptük meg, így jócskán volt még időnk sétálni, ebéd után nézni a szomszédos kis büfében. Idővel felszálltunk és lassan, nagyon lassan elindultunk. A 18 km-es szoroson másfél óra alatt értünk át. Közben láttunk egy nagy, zöld páncélú teknősbékát és pár delfint.

Salelologa nemzetközi kikötője semmivel sem nagyobb, mint a badacsonyi révállomás. Talán kicsivel több a kamion, az ember és a taxis. Gyorsan átverekedjük magunkat (mi ketten és a 2 német lány) a tömegen és az előre kinézett szállás felé vesszük az irányt. Ami habár szép helyen fekszik, de nem olcsó és kicsit büdös (talán csak az olcsó, nem tengerre néző dohos házikókat eszi a penész, nem tudhatjuk). Egy éjszakára megteszi.

Este hétkor tettünk egy elvetélt próbálkozást, hogy valami főtt ételhez jussunk, de sajnos nem találtunk egyetlen nyitva tartó kifőzdét sem, így meg kellett elégednünk néhány halkonzervből és egy darab kenyérből álló puritán vacsorával. Korai indulást terveztünk holnapra. Kocsit bérelünk négyen és körbeutazzuk a szigetet két nap alatt.

 

április 28.

Korán keltünk és korán léptünk le a szállásról. Még alig kelt fel a nap. Kocsit béreltünk, hogy azzal járjuk be a szigetet. Mert ugyan busszal is lehetne, de az kicsit bonyolult. Egyrészt, mert ritkán jár, és ha még le is tesz, ott ahol mi szeretnénk, nem biztos, hogy aznap még jön egy másik, ami tovább visz. Másrészt, habár szigetről van szó, a buszok nem körbe-körbe járnak, hanem egy társaság a déli parton szállít utasokat, a másik meg az északin és nehéz csatlakozást találni. S mivel sajnos nem töltünk itt két hetet marad a kocsi, amire ha négyen vagyunk nem is olyan vészesen drága.

Viszont figyelni kell, mert sokszor döglött kocsit adnak ki a turistának, aztán visszaérve felszámolják a bérlési díjon felül a javítási költséget is. Éppen előttünk hoztak vissza egy fehér járgányt, aminek megrepedt a szélvédője és defektet is kaptak (valami 1000 talát kellett fizetniük pluszban a javíttatásért – mert hogy szélvédős csak a másik szigeten van, oda át kell küldeni a kocsit, kompköltség meg minden). Szegény pár köpni-nyelni nem tudott. Csak hitetlenkedtek. Mi az egész hercehurcát végignéztük és mikor ránk került a sor, nagyon alaposan válogattunk, alkudtunk, kötöttünk biztosítást, stb. Olcsó kocsit kértünk. Mondták, hogy amit most visszahoztak, délután kettőtől szabad (addig át sem ér a másik szigetre az üvegeshez, nemhogy vissza, úgyhogy ennyit a meséről, amit előadtak annak a pórul járt párnak). Végül kibéreltünk egy közép-drága terepjárót, ami mint később kiderült, nagyon jó választás volt. Irány a déli part. De előtte még gyors megálló a piacon, hogy némi kókuszdiót, gyümölcsöket és egyéb tápot vegyünk magunkhoz.

Első megállónk az Afu Aau vízesés. Néhány perces autókázás őserdei földúton és trópusi, romantikus-szerelmes filmekből ismert táj tárult elénk. Fákkal, mohával és kúszónövényekkel borított, íves sziklafal ölelésében egy kis tó, fentről zubog alá egy vízesés, a víz hűvös, ebben a melegben jóleső borzongással merül bele az ember. Beúsztunk a nagy vízzuhatag alá és találtunk néhány kicsit is, amik ideális hátmasszírozónak bizonyultak. Alig akaródzott kimászni a medencéből.

Kettes számú megálló, nem messze innen, bent mélyen az őserdő közepén, egy 12 méter magas kőrakás. Állítólag ez Polinézia egyik legősibb építménye. Már az odajutás sem volt egyszerű. Itt is, mint az előző helyen befizettük a kötelező belépőt (a pénz a falu kapja), átkeltünk egy folyón (köveket szórtak a mederbe két méter szélességben, így ott csak fél méteres volt a víz), majd két kilométert haladtunk egy földúton, a néhol kocsitetőig érő fűben. Mikor már azt hittük, eltévedtünk, mindig láttunk egy-egy kézzel rajzolt táblát, hogy arra kell tovább menni. Aztán ott, ahol kisebb volt a fű, letettük a kocsit, hogy az utolsó fél kilométert gyalog tegyük meg. A fákon jelzés, vigyázz hullik a kókuszdió. Olyan növények között gázoltunk, amikért otthon két hét szobafogság jár, ha télen véletlenül rányitod az ablakot. A domb (vagy építmény), nem volt nagy szám. Csak egy kőrakás az erdő közepén, némi kilátással az óceánra. De a környék és az oda vezető kalandos kocsikázás megérte.

Már szálltunk volna vissza a kocsiba, mikor reccsen a gally a szomszédos bokorban és eljön egy ember meg a kutyája. Aztán felismertük, ő volt ott a bejáratnál. Mondta, utánunk sétált, hogy rajta tartsa a szemét a kocsin, mert ki tudja, milyen szerzetek járnak még erre, talán hozzányúlnak, jobb ez így. Ezt nevezem én teljes körű szolgáltatásnak. Felajánlottuk, hogy visszavisszük, de intett és már el is tűnt a bokrok között.

Harmadiknak csak megálltunk a tengerparton. Úgy Savai’i, mint a környező szigetek is vulkanikus eredetűek. A sziget jelenleg is aktívnak tekinthető, habár nagyobb kitörés nem volt a 18. század óta. Száz éve volt valami néhány évig, de akkor csak néhány négyzetkilométernyi lávát köpött ki az egyik hegy. A vulkanizmus jelei lépten-nyomon megfigyelhetők. Mint ezen a fekete, gyűrött lávakővel borított partszakaszon is. Ugráltunk szikláról sziklára és néztük, ahogy a kövön sütkérező rákok egyszerre menekülnek vissza a vízbe érezvén lépteink dobbanását. A sötétkék víz, a fekete kő, a fehér habok és a karcsú pálmák kontrasztja csodás képpé áll össze a fejünkben. Móni szerint ez a világ legszebb tengerpartja.

Útban a negyedik megállóhoz átrepül a fejünk fölött egy róka (ami igazából egy ritka denevér és él néhány belőle itt a szigeten). Csak a szemem sarkából kaptam el. Aztán hamarosan lekanyarodtunk a főútról, rá egy földútra, ismét le a tengerpartra. Egy út menti faleban öt, látszólag unatkozó férfi hűsöl. Derekukon egy szövetdarab, ez minden öltözékük. Ahogy melléjük érünk, egyik int, és már jön is, hogy beszedje a falunak juttatandó támogatást. Még néhány kanyar és bukkanó, így érkeztünk meg Savai’i egyik fő látványosságához, az Alofaaga Blowhole-okhoz. A tenger nagy erővel csapódik a sziklás tengerparthoz, és a kő nagyobb résein, mint egy gejzírből, mint a bálna fejéből, úgy tör az ég fele a víz. Nagyszerű látvány. Amit egy helyi azzal próbál tetézni, hogy némi pénzért, a megfelelő pillanatban egy kókuszdiót ejt a lyukba, ami onnan, mint puskagolyó repül a magasba.

 

 

Utolsó célpontunk, a sziget csücske, a világ legnyugatibb pontja, ahol a Földön utoljára nyugszik a nap, ahonnan látni a holnapot (ott van pontosan a dátumvonal mögött, ahol az óceán és az ég összeér). Megálltunk egy romtemplomnál, amit a ’91-es nagy vihar rombolt le, kicsit sétáltunk a fekete láván, majd szállás után néztünk. Falealupo-tai-ban, egy vendégmarasztaló homokpad mellett (ahogy fordultunk volna meg, a kocsi első kerekei elásták magukat) leltünk rá egyre. Egyből jött is a tulaj meg a fia, rutinosan, lapátokkal (nem mi lehettünk az elsők), aztán persze kivettünk 2 naplementére néző falet.

Vacsora előtt még gyorsan bele a vízbe, búvárszemüveggel felszerelkezve, és már lestük is a halakat. Talán olyat is láttunk, amit aztán vacsorára felszolgáltak, sok zöldséggel. Finom frissen fogott ropogós hal. Aztán jött a Coco Szamoa, a helyi különlegesség, a szamoai pörkölt kakaóból főzött ital (sok cukorral, durván összetört kakaószemek kavarogtak a forró vízben. Állítólag az itteni kakaó a legjobb a világon, mert nem keserű). A szálláson összesen 8-an laktak. Két finn, egy kanadai, három német és két magyar. Együtt ültünk az asztalnál, beszélgettünk, melyik a jó szállás, mit nézzünk meg és mit érdemes kihagyni. Meg minden másról is.

 

április 29.

Reggelre a terepjáró bal első kereke úgy határozott, hogy kiveszi megérdemelt szabadságát és elfeküdt a homokon. Hogy mikor lyukadt ki, fogalmam sincsen. Így kerékcserével indult a nap. A szállás tulajának fia egyből jött és még mielőtt kihűlt volna a reggeli mellé járó kakaó, végeztünk is a művelettel. Már csak azt kellett kitalálni, hol foltoztatjuk be a szerencsétlenül járt abroncsot, nehogy egy néhány tíz talás pit stop helyett a kölcsönző cég nagyobb összegtől szabadítson meg minket.

A délelőtt java részét még itt, közel a világ széléhez, töltöttük. A fale árnyékában olvasgatva, vagy a vízben úszkálva, ahol akadt mit kutatni-keresni. Lalomanuhoz képest új, színes halakat és korallfajokat találtunk és az izgatott felfedezők lelkesedésével rángattuk egymást a víz alatt, hogy nézd meg azt, meg ezt, milyen színes, érdekes, stb. Aztán az apály egyre jobban sodort ki az óceán fele, sokat kellett kapálózni, így letettünk arról, hogy minden halnak jó reggelt kívánjunk és partra úsztunk. Összepakoltunk, majd tovább álltunk.

Alig gurultunk néhány száz métert a homokos úton, mikor egy férfi megállított minket. A dereka köré tekert rongydarabon kívül csak egy nagyobb bozótvágó kés és egy kosár kókuszdió volt nála. Kb. annyi akart mondani, hogy ez itt a legnyugatibb pont (vagyis innen néhány perc sétára) és ha át szeretnénk haladni, akkor fizessünk neki 20 talát. Ami ténylegesen elhagyta a száját: 20 tala, visit, 20 tala. Ezen berágtunk és mondtuk, hogy akkor nem érdekel a legnyugatibb pont (egyébként is szinte ott aludtunk), csak mennénk tovább az úton. De az is 20 pénz, mondja, Jó, akkor visszafordulunk. Ami szintén 20 pénz, teszi hozzá. Habár igazságtalannak éreztük a dolgot, kifizettük. Nem attól féltünk, hogy lekaszabol a világ e távoli zugában, hanem hogy miközben fizetés helyett a gázra lépünk és elporozunk néhány jól irányzott kókuszdióval jelentős kárt tesz a bérelt kocsiban (és 20 tala a kisebbik rossz egy bizonyára irreálisan túlszámlázott szélvédőcseréhez képest).

Hamarosan elértük az aszfaltozott utat és a sziget északi partja felé fordultunk. Nyitott szemmel haladtunk, kellett találnunk egy gumist, aki nyitva van vagy kijön az árnyékból, hogy felfújja vagy ha kell befoltozza az ötödik kereket. Semmi. Asau településen aztán megálltunk egy boltnál, hogy útbaigazítást kérjünk. Kiderült, hogy a szomszédban régen gumis üzemelt, de bezárt. De ha várunk egy kicsit, akkor megkérdezi a fiát, aki a volt tulaj, hogy ránézne-e az abroncsunkra. Két perc nem telt bele, a keréken meglett a lyuk, és míg mi megkönnyebbülve fagyit vásároltunk a boltban be is foltozták azt. Az a fagyi… íze beazonosíthatatlan, talán a banános vaníliához állt legközelebb, de akkora gombócokat mértek bele a tölcsérbe, hogy le kellett ülni, mert különben elszabadultak volna. A foltozás 5 talába került (egy üveg sör ára). Nagyon örültünk és a lehúzós incidens után most ismét visszaállt a helyiek kedvességébe vetett hitünk.

Masszív lávamezőn keresztül vezet az út. A sziget vulkanikusan aktívnak mondható, habár nagyobb kitörés nem volt jó 300, kisebb meg 100 éve. Ezek nyomain haladunk át, fekete kőpudingon, ahol gyökeret vert az élet. Növények törnek át a repedésein, házak állnak rajta, a kert javarészt szikla, de ahol kilátszik némi föld, ott zöldségek virítanak. Így is élnek emberek. Mondjuk otthon meg sokan inkább felöntik az emberek betonnal a kertet, hogy ne kelljen annyit füvet nyírni.

Paia kicsiny településén található a Törpék barlangja. Egy föld alatti lávakürtő, s mivel még soha nem láttunk ilyent, gondoltunk lekanyarodunk a főútról és megnézzük. A táblákat követve eljutottunk egy, az esőerdő és falu szélén álló kis faleig, ahol a barlangi vezető üldögélt. Beugrott ötödiknek a kocsiba és mutatta merre menjünk. Néhány kilométeren át magas aljnövényzetben gurultunk, miközben a vezető beszélt, hogy mennyire örül, hogy eljöttünk megnézni a barlangot, meg hogy ő a falu egyik vezetője (matai), Pula-nak hívják és 48 éves. Aztán megálltunk egy tisztáson és gyalog folytattuk utunkat, be a fák közé, egy ott legelő tehén irányába. A tehén mellett volt egy, ásóval kicsit kitágított szájú lyuk, mutatja Pula, hogy ott kell lemennünk. Kövessük őt, mert az eleje meredek és csúszós. Az elemlámpa fényében ereszkedünk alá úgy tíz métert a föld gyomrába, ahol a tér kinyílt és egy metrójáratra emlékeztető csőben találtuk magunkat. Se betonlépcső, se korlát, se elektromos vezetékek. Minden eredeti valójában. Pula-t követve megindultunk a kürtő egyenetlen és vizes talaján. Vagy száz métert után egy hirtelen letörés gátolta a továbbhaladást. Tó van lent ott a sötétben, sőt tavak láncolata. Akár meg is fürödhettünk volna, de valahogy nem voltunk abban a vakmerő hangulatban, hogy beleugorjunk a sötétbe. Visszafordultunk és a járat másik végéig sétáltunk. Lenyűgöző egy hely. Nemrég még forró láva lüktetett itt, most meg mi csúszkálunk a síkos köveken.

A bejáratnál találkozunk egy fickóval, aki a környék kókuszpálmáit tartotta karban. Kérdeztem, lefényképezhetem-e. Persze, mondta s begombolta tépett ingét, elvette Móni napszemüvegét, a fejére nyomta, beállt a terepjáró elé, melle elé emelte bozótvágóját és intett, hogy mehet. Majd küldjek neki is egy példányt, kérte.

Amikor visszaértünk Pula faléjához, intett, hogy szálljunk ki mi is és igyunk meg vele egy teát. Lehet ellenállni egy ilyen ajánlatnak. Itt a világ végi kis faluban, egy szigeten a hatalmas óceán közepén. A teából coco szamoa lett, amit a kert egyik fájáról szüretelnek és házilag pörkölnek. Míg az ital készült a csomagtartóból előástam a magunkkal hozott felfújható földgömböt, hogy megmutassuk, honnan is jöttünk. Elkerekedett ám a vezető szemi, mikor látta, hogy az a föld másik fele. Beszélgettünk erről arról. Mutatta, hogy hol lakik ő és a családja, meg hogy öt gyermeke van, a legfiatalabb 1 hónapos. Megkértem, had készítsek néhány felvételt a családjáról. Vitt és bemutatta a feleségét, mutogatta a gyerekeit, a kertet, a kakaófát és a kedvenc lovát. Lefényképeztem mindennel, ami fontos számára. Látszott, hogy büszke mindenre, amije van, mindenre, amit elért. Ha bármikor arra járunk, nézzünk be megint hozzájuk, aludjunk ott, mondja búcsúzóul.

 

 

Lanoban, a sziget keleti partján töltöttük az éjszakát. Odafele még megálltunk a Matavanu kráter utolsó kitörésekor keletkezett lávafolyamnál, egy út menti gyümölcsárus mellett. Vettünk zöld narancsot (ami érett) és apró szemű, piros, pirított magvakat, amire azt mondták, ez a szamoai mogyoró. Lássuk. Igazából az keltette fel az érdeklődésemet, hogy azt kézzel összeöltött, kicsiny műanyag zacskókban árulták. Aztán újabb séta a lávamezőn. Itt is egyeletlen, íves formák, mint az öregek arcán a mély ráncok, mint egy hatalmas, szabálytalanul megszáradt habcsók, ami itt is szinte végeláthatatlanul nyúlik egészen az óceánig. A barázdákból és a repedésekből kisebb fák és növények törnek az ég fele.

 

 

A lano-i tengerparti fale sor üres, csak mi négyen vagyunk a szálláson. Az eső kicsit esik, de ez nem zavarja a tengerből lassan előbukkanó homokpadon rugbyző srácokat. Nagy hangulatot csinálnak, ahogy lassan leszáll a nap. Egy darabig nézzük őket, aztán elkészül a vacsora. Mintha tíz főre főztek volna, úgy teli van az asztal (curry, spagetti, zöldséges tészta). Étkezés közben a háziasszony ott áll mellettünk és legyezővel csillapítja a meleget és kergeti el a legyeket, meg néha a macskát. Emiatt kicsit kellemetlenül érezzük magunkat, de mivel kevéssé ismerjük a helyi szokásokat, a vacsora részét képező gesztusnak értelmezzük azt.

A lábunk mögött lüktet az óceán, azt hallgatjuk, ahogy még olvasunk néhány oldalt elalvás előtt. Odakint megint sorban állnak a vérszívók, hogy bármely fedetlen testrészt megcsapoljanak. Balzsamos az este, takaró ma este sem kell.

 

április 30.

A kiadós reggelit követve beautóztunk Salelologaba, ahol minden probléma nélkül leadtuk a bérelt autót, a kikötőben búcsút vettünk a kompra szálló német lányoktól, akikkel útitársak voltunk néhány napig, majd kisétáltunk a piacra. Nem mintha bármit is akartunk venni, csak magáért a piacozás kedvéért. Érdekes ez a hely. Modern, kétszintes vásárcsarnok, mögötte egyen-butikok valamiféle geometriai rendszert követve, előtte buszpályaudvar nyilvános vécével. Mindez a dzsungelből kivágott hatalmas betontisztáson. Ami ennél is furcsább, az a három, párhuzamban idefutó aszfaltozott út, aminek célját vagy értelmét igazán nem értettük. Mint később egy helybelitől megtudtuk az egész kínai beruházás és a területért cserébe húzták fel a komplexumot utakkal, butikokkal, buszokkal, stb. (A három párhuzamosan odafutó utat akkor sem értem. Talán valami kínai írásjel, amit csak a repülővel ideérkező turisták látnak – itt a legolcsóbb a banán.) Itt tervezik majd létrehozni az új városközpontot.

Habár még nem vagyunk éhesek, a biztonság kedvéért veszünk néhány ananászos pitét attól a nénitől, akitől két napja is, meg körsütit, amiről nem sikerült eldönteni, hogy kakaó vagy szárított húsos ízesítésű-e (akármelyik is legyen, nagyon finom). Rövid megálló egy internet butikban, majd leintünk egy Lano felé igyekvő buszt és visszazötyögünk a szállásra. Délben már a faléban vagyunk.

Az ég borús, a nap sem süt igazán, túl meleg sincs. Azaz nem izzadunk két mozdulat között. Igazi szamoai délutánt csapunk. Keveset mozgunk, olvasgatunk és fekszünk a falében. A tenger zúg megszokott altató ritmusban. Kutyák látogatnak meg minket, befekszenek a falé alá és mellé, majd elalszanak.

Késő délután ki-kisüt a nap. Megunva a pihenést, besétálunk a tengerpart mentén hosszan elnyúló faluba. Az emberek odajönnek hozzánk, barátkoznak vagy legalább köszönnek. Sok szempár figyeli lépteinket, mit csinálnak itt ezek a palagik, hova mennek, mire kíváncsiak, stb.

Este megint rugbytől hangos a parti föveny. A falé mellől nézzük a meccset. Ők is, mi is jól szórakozunk. Aztán nyugovóra térünk a szúnyogháló mögé, mert odakint megint sorba állnak a vérszívók.

 

május 1.

A nappal ébredek, 6-kor már kint ülök a part fölötti kispadon és félig ébredten bámulom az óceánt. A hűvös kellemes. Lassan magamhoz térek, kicsit még szöszmötölünk, majd összepakolunk, még egy bőséges reggeli aztán kiállunk az út mellé, hogy leintsük a manase-i buszt. Balaton utószezon hangulat lengi be a környéket. A nap csak a felhők mögött tűz erősen, a parton senki, s hogy kiköltöztünk a faléból, a szállás is kiürült, csak a kutyák meg egy leveleket sepregető bácsi maradt.

Mára az a terv, hogy visszabuszozunk a sziget északi tetejéig, ott felsétálunk egy vulkánra, s valamerre a környéken töltjük az éjszakát. Kint ülünk az út mellett és várjuk a buszt. Ami, pontos menetrend híján, majd valamikor 9 és 10 körül várható, attól függően hány embert tudott összeszedni a kompról meg a piacról. A szállásadó felesége ott áll mellettünk és figyeljük a buszt. Beszédbe elegyedünk. Mondja, hogy mi a neve és az ujjával beleírja a laza homokba. Aztán kéri, mi is írjuk le a mienket.

A buszt már két perccel megérkezése előtt halljuk. Messziről hallani a ciccegő zenét, aztán feltűnik a fák mögött az a tiritarka csoda. Alig fél órát utaztunk. Ahogy azt kell, csomagok az ülések között, Móni az ölemben, mert majdnem tele volt a jármű. A paia-i kereszteződésnél leszálltunk és onnan gyalog folytattuk az utat. Nagy és kis zsákokkal, szállásra majd csak este megyünk (Manase innen két falunyira van és a kiszámíthatatlan közlekedés miatt érdemesebb volt, ha teljes felszereléssel is, idáig jönni).

Alig teszünk néhány lépést, megáll mellettünk egy kis terepjáró és intenek, hogy szálljunk fel, ők is Paiaba tartanak. Ott van valami elintéznivalójuk, mondta a sofőr, mellette meg egy reverendás férfi csak egyetértően bólogatott. Az atya erősen ittasnak tűnt. Gyorsan megérkeztünk, lesétáltunk Pula (a tegnapelőtti barlangi vezető) faléjához, ahol a falu vezetői éppen együtt ültek és ebédelte. Egyből kínáltak, hogy tartsunk velük, üljünk oda közéjük. Ittunk egy coco szamoát, próbáltuk kitalálni miről beszélgethetnek a családfők, aztán otthagyva a nagy zsákokat megindultunk a kráterhez.

Tíz kilométeres túrára számítottunk. Először a falut körbevevő erdőben haladtunk, tehenek legeltek itt-ott, majd banán és kókusz ültetvények közé értünk. Ezek után kezdett el emelkedni az út. Már vagy fél órája jöttünk, mikor megállt mellettünk egy másik terepjáró, kérdezve merre is tartunk. Mondtuk, hogy a kráterhez. Hát akkor ugorjunk fel, mert az bizony messze lesz így gyalogosan. Ugorjunk fel hátra, arrafele megy.

És tényleg. Vagy fél órát zötykölődtünk mindenféle földutakon meg kerékcsapásokat követve, fel és egyre feljebb. A plató hátsó felében három helyi arc ült, szabadtéri munkától cserzett bőrrel, kezük ügyében hatalmas bozótvágókkal, lábukon kopott flip-floppal. Túl sokat nem beszéltünk, csak mosolyogtunk egymásra, főleg a nagyobb huppanók után. Mert azokból nem volt hiány, pattogtunk ott hátuk, mint majom a köszörűkövön, öröm volt kapaszkodni. Aztán kitettek egy ösvénynél, hogy itt fel néhány száz métert és ott vagyunk. Erre jönnek vissza kb. 3 óra múlva, ha itt leszünk, felvesznek majd minket.

Ahogy elindultunk az ösvényt követve, elkezdett cseperegni az eső. Meleg volt, mint egy lassan szitáló zuhany. A kráter teljesen benyelte az erdő. Fák borították az oldalát, a peremét és a belsejét is. Mégis ahogy ott álltunk a szélén, alattunk növényzettel tompított szédítő mélység, messze a másik fele éreztük, hogy mekkora erők dolgozhattak itt, mikor a forró magma a felszínre tört. Ettünk valamit aztán a permetező esőben elindultunk visszafele, le a kereszteződéshez, onnan meg vissza a falu irányába.

Az út szélét rengetek tábla határolta, megannyi nemzetiségű utazó megannyi gondolata fa és pléh lapokra írva vagy festve. Mind a világhírű Craterman-t (kráter ember - vezető) méltatta és hogy milyen jót sétáltak ide fel együtt, mennyit mesélt és milyen gyönyörű a környék. Némi pénzért cserébe bárki állíttathat ilyen táblát látogatása emlékéül. Sajnos a világhírű Craterman-hez nekünk nem volt szerencsénk. Lefele jövet csak a testvérével futottunk össze, aki miután beszedte a kötelező belépőt elmondta, hogy a híres vezető kórházban fekszik. Erről akkor lemaradtunk, de maradt a saját kaland, a túra lefele, le a zötykölődő úton, erdőkön és ültetvényeken keresztül.

Felszedtük a nagy zsákokat a vezetők faléjában, elköszöntünk és visszasétáltunk a főúthoz. Meleg volt mi meg már fáradtak. Úgy gondoltuk, megérdemlünk egy hideg kólát az első kisboltban. Aminek tulaja nagyon kedves és beszédes volt. Kiderült, hogy ő a helyi iskola igazgatója és most csak beugrott ide a boltba, hogy kisegítse beteg unokatestvérét. Nem kellett sokat gyalogolnunk Manase felé, ami innen két tengeröbölnyire van, legalábbis így mondta az igazgatónő, mert hamar leintettünk egy arra tartó kocsit.

Tudtuk, hogy a Regina Falét kell keresni, az a legjobb hely, ezt ajánlotta a többi utazó, akikkel még a sziget nyugati csücskén találkoztunk. És tényleg. Míg arra vártunk, hogy berendezzék éjszakai szállásunkat a tulaj friss papayát és egy üveg vizet hozott. Mondta, hogy nagyon büszkék erre a vízre, az erdőben van a fúrt kút és ő csak ezt issza. Aztán figyelmünk a tengerpartra terelődött. Szemünk sarkából már észleltük a mozgást, de mikor hosszabb ideig bámultuk csendben a fövenyt akkor láttuk, hogy apró üregekből rákok jönnek elő és egy adag homok szórnak ki onnan. Kíváncsi voltam, szeretik-e a papayát. Levittem egy falatnyit és letettem fél méterre az egyik nyílástól. Jött ám és nézte aztán ráncigálta be a lyukba. Mindegyiket megetettük. Aztán szóltak, hogy nekünk is elkészült a vacsora. Este még sokáig beszélgettünk a tengerparti kispadon, aztán mikor a vérszívók elviselhetetlenné váltak, bent a faléban.

 

május 2.

 

Még sötét van, mikor mi már készülődünk, hogy elérjük az első buszt a kikötő fele. Ha azt lekéssük, akkor elmegy a komp és vele együtt elúszik az egész nap is. A szállás tulaja leint nekünk egy buszt, azon zötykölődünk egészen Salelologáig. Ismerős tájak mellett haladunk el. Itt sétáltunk a lávamezőn, itt vettünk narancsot, itt aludtunk két éjszakát, köszönnek vissza az emlékek.

A komp 10-kor indult, s a kora érkezés miatt elég sokat kellett várakoznunk. Olvasunk és nézegetjük az embereket. Kinek mi lehet az úti célja a másik szigeten, hova viszi azokat a nagy táskákat, ez a sok gyerek vajon mind az övé, vagy itt vannak a szomszédok is. Jó játék, telik vele az idő.

Másfél óra múlva ismét Upolun vagyunk, de nem sokat tartózkodunk itt. Azt terveztük, azért indultunk ily korán, hogy átkelhessünk a két fősziget közötti kisebbikre, Manonora. Mivel az oda tartó hajók egy másik kikötőből indulnak (az a komptól kb. 10 kilométerre, délre fekszik), busz híján körbekérdeztük a taxisokat, ugyan mennyiért visznek le oda. Olyan összegek repkedtek a levegőben ezért a néhány perces útért, hogy faképnél hagytuk mindet és csomagjainkat magunkra aggatva nekivágtunk. Két perc múlva fel is vett egy terepjárós, felpattantunk a platóra és élveztük a száguldást, ahogy a gyorsan áramló levegő száríja a cipekedéskor összeszedett izzadságcseppeket.

Hamarosan meg is álltunk egy kis parkolóban a part mellett, odébb egy ház meg néhány katamarán-csónak. Néhány pillanatig tanácstalanul álltunk. S már jött is valaki, hogy hova-hova, miben segíthet. A szigetre mennénk, mondjuk, mennyiért visz át? És ott hol találunk szállás? És az kb. mennyi lehet? Halmozzuk el kérdésekkel. Egy darabig beszélgetünk, alkudozunk majd megállapodunk abban, hogy egy nagyjából elfogadható összegér átvisz minket Manonora, ahol megalszunk a családjánál és kapunk enni-inni. Kezet rázunk rá.

Rögtön mutatja is az utat, az ott a hajó, még be kell pakolni néhány rekesz sört meg üdítőt meg még ki tudja mit és már indulunk is. Mielőtt végleg eloldotta volna a köteleket egy ismerőse felugrik a hajóra, leül mellém és beszélni kezd a szamoai lélek rejtelmeiről. Érzem, hogy a délelőtt folyamán már elfogyasztott néhány üveg sört, de sok érdekességet mond (na meg sok hülyeséget is). Mondja, ha nincs munkád, akkor is el tudod tartani a családod, mert szerzel egy pecabotot és mész horgászni (meg ott az a rengeteg zöldség és gyümölcs, amit szinte magától megterem a föld). Meg, hogy itt át lehet menni a szomszédhoz egy marék sóért, aki ad szívesen. A világ vadabb részein lelőnek, ha csak bekopogsz valahova (biztos sok tv-t nézett). Aztán egy idő után meguntam és felmásztam Móni mellé a hajó tetejére.

 

 

Még nincs dél, mikor kikötöttünk Lepuia’i faluban Manono déli felén. A sziget két km széltében és három hosszában, négy települése és másfél ezer lakója van. Most az egyik család, Moe, a hajós családjának vendégszeretetét élvezzük egy egész napig. Nem tudjuk milyen lesz, de pont ettől érdekes és izgalmas az egész. Ahogy kipakolunk felvezetnek minket egy nagy faléhoz, ami nem is fából épült, hanem olyan modernebb, beton oszlopok veszik körbe, akkora mint két nagyszoba, de ugyanúgy nincs fala és mindenki belát. Amolyan vendégház ez. Mondják, hogy mindjárt berendezik nekünk az egyik felét.

Leülünk a partra, hogy az árnyékban, a világ e nyugodt szegletében elfogyasszunk egy majdnem jéghideg sört, amit Moe-től, vettünk, mert ő itt a boltos is. Aztán ahogy visszasétáltunk a szálláshelyünkre, meglepve tapasztaltuk, hogy nem csak szúnyoghálóval fedett ágyat hoztak nekünk, hanem asztalt virággal meg két székkel. Ezenkívül összepakolták szétszórt cuccainkat is. Tényleg foglalkoznak velünk.

Aztán elindultunk, hogy körbesétáljuk a szigetet, és felfedezzük, milyen érdekességeket tartogathat számunkra egy ilyen álmos szombat délutánon. Alighogy elindultunk, máris a szomszéd faluban találtuk, magunkat. A parton leültünk egy padra és csak lóbáltuk a lábunkat, beszélgettünk. Aztán odajött egy helyi figura, vele elegyedtünk szóba. Mondta, hogy mindig is itt élt a szigeten és úgy szereti, hogy soha nem költözne el a modern világba Ausztráliába vagy Új-Zélandra. Elnézést kér, hogy mindjárt jön, s már indulnánk, mikor egy nagy fürt banánnal tér vissza. Mondja, hogy saját termés és szerinte a manonoi banán a legjobb és legédesebb.

Továbbindulunk, de alig jutunk előre néhány száz métert, mikor egy öregre leszek figyelmes, testét tradicionális tetoválások borítják, aki egy nagy fatörzs fölött görnyed. Kenut farag, hagyományos módon, egyetlen kiélezett kaparóeszközzel. A lánya mondja, hogy ő a falu hajóépítője, egy hét mire elkészül. Kicsit nézzük, az unokáját banánnal kínáljuk, aztán továbbhaladunk. Majd másfél óra mire körbeérünk. Közben látunk ananászt (végre saját szememmel bizonyosodhattam meg afelől, hogy nem a föld alatt terem), két másik falut, több templomot és sok árnyékban hűsölőt.

Messze volt még a vacsoraidő. Beültünk a vendégszobába, de nagyon nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint ritka majmok egy nagy ketrecben. Magunk voltunk, de valaki mindig nézett. Olvasni próbáltunk. Aztán az egyik srác hozott két jégbe hűtött kókuszt. Helyi csemege, jeges, kásás és nagyon üdítő. De még mindig senki nem jött oda hozzánk beszélgetni, hogy ti kik és mik vagytok, honnan jöttetek, miért ide, hogy vagytok, stb. Úgyhogy mi kezdeményeztünk. A gyerekek a szomszéd épületben tévéztek, voltak vagy nyolcan (és isten tudja ki kinek a testvére, rokona vagy csak szomszédja). Odakerültem hozzájuk, kezemben a fényképezőgéppel, aztán bámultam én is a tévét. Egy darabig, s mikor megszoktak, elkezdtem őket fényképezni. A kezdeti félénkségen gyorsan átlendültek. Elkezdték produkálni magukat, arcokat vágtak, pózoltak és ugráltak egymáson.

 

 

Naplemente előtt a gyerekeket lezavarták a tengerpartra, kicsit ott is bohóckodtak, ugráltak a stégről és kiáztatták magukat fürdés előtt. Aztán szép ruhát vettek és vacsorára meg az esti imára készülődtek. Nekünk is szóltak, hogy öltözzünk fel illően, aztán üljünk oda az asztalhoz, mert az ima ideje alatt tilos mozogni és bármi egyéb tevékenységgel foglalatoskodni. Fél 7 körül meg is jelent a parton több, egyenzöld ruhába öltözött ember és megfújták a kagylókürtöket. A 20 perces imát az amerikai szamoai nagybácsi mondta, aki éppen ma jött vendégségbe. Először a vendégeket szolgálták ki. Marhakonzervből főtt leves és sült csirke a menü. Vacsora után aztán megkérek minket, fáradjunk a szobánkba, mert ezzel számunkra itt véget ért a program. Ez kicsit furcsállottuk és rosszul esett. Nem mintha egy kukkot is értettünk volna abból, amit beszélnek. Mégis jó lett volna ott ülni a családdal még egy darabig.

 

 

S ahogy ott ültünk a vendégház lépcsőjén, odajönnek ám a gyerekek még egy kicsit incselkedni, bohóckodni lefekvés előtt. Aztán odajött az egyik asszony is (valakinek a felesége, de lehet, hogy a szomszédé), hogy beszélgessen kicsit. Az angolt szeretné gyakorolni, mondta, s jól eldiskuráltunk. Rögtön megtudtuk ki kinek a gyereke, ki kivel van, meg hogy ki kit szeret és kit utál. Ő például ki nem állhatja a férjét, mert iszik és szeretne innen elmenni, de úgysem fog. Elmesélte, hogy az egyik lányát amerikaiaknak adta örökbe, egy jobb jövő reményében és következő nyáron jön majd látogatóba, stb. Tíz perc alatt átfogóbb képet kaptunk a családi és társadalmi viszonyok, mint bármikor.

 

május 3.

Korán reggel gyerekzsivajra ébredtünk. Meg pisszegésre, hogy gondolom csend, mert mások még alszanak. Mindkettő elég hangos volt ahhoz, hogy kiverje az ember szeméből az álmot. Vasárnap reggel van. A gyerekeket szép ruhába öltöztetik, cipőt húznak rájuk (valamelyiket meg sem ismerem így ünneplőbe öltözve), aztán mennek a vasárnapi iskolába, ide nem messze, hogy ott a Bibliáról és a vallásról tanuljanak. Reggelizünk és nézzük a készülődést és az azzal járó hisztit, mert valami mindig nem kerek.

A ház mögül vastag füst száll fel. Hátranézünk. Éppen az ebédet készítik be az umu-ba, ebbe a hagyományos polinéz tűzhely. Parázson forró köveket hevítenek, arra pakolják a különböző zöldségeket és gyökereket (úgy mint banán, tamu és táro), néhány sűrített kókusztejjel teli dióhéjat és az egészet hatalmas banánlevelekkel fedik le. Mire visszaérünk miséről, el is készül a fenséges lakoma, ígérik.

Az asszonyok készülődnek, a férfiak is megfürdenek a tengerben, felveszik ünneplő lavalavájukat, nyakkendőt kötnek és átballagunk a szinte szomszédos templomba. Moe-ről kiderül, hogy nemcsak hajós és boltos, de ő a közösség kántora is. Játszik az orgonán és közben énekel, pörögnek a ventillátorok, a pap levezeti a misét, az iskolából időközben visszaérkező gyerekek meg alig bírnak tíz percig megülni a fenekükön. Az ének most is szép volt, a többiből meg egy kukkot nem értettünk. De el tudtuk képzelni.

Az ebéd tényleg nagyon finom, szójaszószban pácolt sült marha és frissen fogott tengeri hal mindenféle umuban párolt csemegével. A taro és a tamu íze nagyjából az édes krumpliéra emlékeztet, és a krémmé sűrűsödött kókusztej is nagyon ízletes. Zárásnak a helyi fagyi, a mélyhűtött kókuszdió szívószállal. A szamoaiaknál rendszerint eddig tart a vasárnap aktív része. Ezután mindenki elhever a faléban és következik a hétfő reggelig tartó csendes pihenő.

Nekünk ideje pakolni, megköszönjük a vendéglátást és Moe visszahajóztat minket a főszigetre. Néhány gyerek is utazik velünk, szerintem csak az utazás kedvéért. Velük elszórakozunk visszaúton. A legkisebb elalszik a hajó elülső keskeny orrán, keze is lóg le a vízhez, miközben tempósan haladunk a másik part fele. Nem merjük felébreszteni, hátha megriad és bezuhan a vízbe a hajótest alá.

 

 

A kikötőbe érve kifizetjük Moe-t, elköszönünk és kiállunk az út mellé stoppolni, mert busz majd csak valamikor két óra múlva jár erre. Hamar eljutunk a kompkikötőbe, ahol kicsit megpihenünk az árnyékban, lenyomunk egy kólát az umura aztán vissza az út mellé. Egy öreg bíró vesz fel minket és visz egyenesen a megérkezésünkkor már bepróbált apiái szállásunkhoz.

Az akkor kicsit kopottasnak és lerobbantnak tűnő hely most maga a luxus. Saját szoba, négy fallal, ventilátor és magány. Nagyon vágytunk már erre. Lefürdünk és olvasgatunk a hűvösben. Este kiültünk a kertbe s egy üveg, gyöngyöző Vailimával tettünk pontot ezen mozgalmas nap végére.

 

május 4.

A reggel lassan indul, de hová is siessen az emberünk Szamoán. Ha rohansz, csak leizzadsz. S ráadásul mivel ma van Móni névnapja, a nap történéseit ő határozhatja meg. Azaz nincs rohanás sehova. Lassú ébredés, kávé a kertben, finom reggeli, aztán majd kitaláljuk, mi legyen.

Azt találtuk ki, hogy elmegyünk a város határában fekvő csúszó sziklához, ami jófajta szórakozást ígér, habár még mi sem tudjuk, hogy pontosan milyent. Összepakoltunk és kisétáltunk a buszpályaudvarra. Aztán Móni szólt, hogy valami nem stimmel odabent, jobb lenne, ha visszamennénk a szállásra, mert nem érzi valami jól magát. A következő néhány órát így a lassan melegedő szobában töltöttük, olvasással, pihenéssel.

Délután újult erővel vágtunk neki korábbi úti célunknak. Kifizettük a két talás belépőt átöltöztünk a WC-ben és aláereszkedtünk egy hosszú lépcsősoron. Egy patakhoz értünk, amiben hatalmas sziklatömbökön folyt, zuhogott át a víz. A kövek zöldesek és csúszósak. Néhány helyi fiatal tesztelte bátorságát és ügyességét a köveken, őket figyeltük, hogy is megy itt a csúszkálás. A folyó egyik helyen egy u alakú sziklavályúba terelődik, zuhan két métert egy nagyobb fürdőkádnyi medencébe majd onnan egy hatalmas, síkos kőtömbön terül szét és folyik alá újabb tíz métert egy nagyobb vízgyűjtőbe.

Néztük a srácokat és gyűjtöttük a bátorságot, mígnem végül beleültem a kisebb csúszdához vezető vízáramba és ellöktem magam. Hopp, bele a nagy kád vízbe, kicsit odacsapva hátsómat néhány sziklához, de jó volt. Móni ugyanígy, csak őt a víz jobban odanyomta, fájlalta is a hátsóját.

A nagy sziklán való lecsúszáshoz újabb bátorságadagot kellett gyűjteni. A helyi srácok, látván tétlenségünket, odajöttek, hogy segítenek. Nemcsak saját szórakoztatásukra vannak itt, mondták, hanem hogy megmutassák másoknak is, milyen jó móka itt csúszkálni. Úgyhogy lejöttem még egyszer a kis sziklán, kiültem a nagy kő szélére és figyeltem. Aztán nagy levegő, hátradőlés és száguldás le a csúszós, reszelős lejtőn, bele a nagy medencébe. Nagyszerű. Jött is az adrenalin-löket. Nagyszerű élmény. Móni sem akart kimaradni belőle, odaült a nagy szikla szélére és hopp, már csúszott, repült is.

Jól szórakoztunk, s jól esett a patak hideg vize ebben a nagy melegben. Elértük az utolsó város felé tartó buszt, vacsorára vettünk némi sült csirkét a kínainál és azzal ünnepeltük e jeles napot. Este még a szállásadó gyerekeivel játszottunk lent a kertben, papírrepülőt, sótartót meg kishajót hajtogattunk. A konyhában előbújtak a gekkók, hogy a lámpa fényéhez vonzódó rovarokra vadásszanak. Mi meg a szobában pakolásztunk, mert holnap lesz az utolsó nap, véget ér a kirándulás.

 

május 5.

Elérkezett a hazautazás napja. Mivel azonban a gép csak valamikor éjjel indul, és elég este kimenni a reptérre, maradt még némi időnk egy utolsó kirándulásra. Összepakoltunk, a zsákokat a szállás recepcióján hagytuk és átballagtunk a szomszédos autóbérlőbe, hogy felvegyük a tegnap befoglalt kocsit.

Gyorsan elhagyjuk a város kaotikus útjait és a szigetet keresztülszelő útra kanyarodunk. Egyre haladtunk felfele, míg el nem értük a sziget közepén húzódó hegység gerincét. Aztán le a déli partra. Útközben megálltunk, hogy megnézzük a világ nyolc Bahá’i temploma közül az egyiket, ami itt áll Upolu szigetén. Az épületet sajnos festették, így csak kívülről tudtuk körbejárni ezt az érdekes, kilenc oldalú épületet (a Bahá’i hívők meggyőződése, hogy minden vallásalapító az egy Isten megtestesítője és minden vallás igazából ugyanazokat az alapigazságokat tanítja). A következő megálló a látványos, de csak távolról élvezhető, száz méteres Papapapai-Tai vízesés.

A déli parton először nyugatra fordulunk, hogy felkeressünk néhány látványosnak tartott tengerpartot. Ilyen például a Visszatérés a Paradicsomba fantázianevet viselő tengerszakasz. Itt forgatták ’51-ben az azonos című Gary Cooper filmet. Tényleg gyönyörű, csodálkozhattunk ismét a természet szépségére, miután kifizettük a kötelező behajtási díjat (ami gyalog 5, Suzukival 10, egyéb más kocsival érkezőknek 20 tala). A partot övező rész éppen átalakulóban van, állítólag néhány hét múlva érkezik egy forgatócsoport, hogy néhány hónapra kisajátítsa azt.

Aztán keletre fordulunk és lassú, nézegetős tempóban elkocsikázunk Lalomanuig, a sziget csücskéig, ahol nem is oly rég három kellemes napot töltöttünk el. Soroljuk azt a rengeteg friss élményt és emléket, amiket itt gyűjtöttünk össze. Tovább az úton, ahol busszal jöttünk, s ahol semmit nem láttam mert állva kellett görnyednem, el a barlang mellett, ahol búvárkodtunk s vissza Apiába, hogy épp zárás előtt néhány perccel sikerül leadni a kocsit.

 

 

Összeszedtük a cuccunkat a szállásról, vissza a buszpályaudvarra, ahol utolsó pénzből még veszünk ebédvacsorára valót, majd fel a ciccegő, dummogó zenét árasztó buszra. Lassan sötétedik, ahogy zötykölődünk a reptér fele. Úgy búcsúzunk Szamoától, ahogy megérkeztünk: sötétben. De ami akkor még ismeretlen vagy új volt, az most már emlék, élmény és kaland.

Hét óra volt a gép indulásáig, de az elmúlt két hét alatt már hozzászoktunk ahhoz, hogy felesleges idegeskedni némi várakozás miatt. Majd indul, ha itt van az ideje. Olvasgattunk. Meg elgyönyörködtünk a vámmentes bolt bizarr választékában, ahol a legújabb buszos zenék mellett lehetett halkonzervet és műanyag traktort is kapni.

 

május 6.

Végre beszálltunk a gépbe, ami negyed óra múlva átrepült a dátumvonalon és megérkeztünk a holnapba.

 

május 7.

Hajnalban érkezünk a sötét és hideg Aucklandbe. Négy óra várakozás, egy óriásszendvics és repültünk is tovább Christchurchbe. A szerencsés hazaérkezést finom Erna-féle házi kakaspörkölttel ünnepeltük. Hideg van, fel kell öltözni, de az igazat megvallva a sok forróság után most kicsit jól esik.