Ma 2019. 12. 12.,
Gabriella napja van

Utazz el! Éld át! Írd meg!

EXPLORERS WANTED! Keressük a világ legbátrabb utazóit, legvadabb fotóit / videóit, legvagányabb bloggereit. Jelentkezni az info@explorergroup.hu e-mail címen lehet.

A felfedezők köztünk vannak!

  • strict warning: Declaration of views_handler_filter::options_validate() should be compatible with views_handler::options_validate($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_handler_filter::options_submit() should be compatible with views_handler::options_submit($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_style_default::options() should be compatible with views_object::options() in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_style_default.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_row::options_validate() should be compatible with views_plugin::options_validate(&$form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_row.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_row::options_submit() should be compatible with views_plugin::options_submit(&$form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_row.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_handler_filter_boolean_operator::value_validate() should be compatible with views_handler_filter::value_validate($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter_boolean_operator.inc on line 0.

Új-Zéland - a kezdetek

 Megint összepakoltunk. Két hátizsák és némi kézipoggyász, hogy kezdetét vegye a kaland. Hosszú repülés után érkeztünk meg Új-Zélandra. Egy hónapos utazás közben összegyűjtött élmények, tapasztalatok és kalandok olvashatóak itt.

 

 

2008 augusztus 20.


Csak repültünk és repültünk, szembe a nappal, átlépve újabb és újabb időzónákba, mintha dupla sebességre kapcsolt volna az idő. Este 10 után indultunk Londonból és délután 6-ra értünk Szingapúrba, pedig csak 13 órát voltunk a levegőben. Kiszállás, meleg 22 fok este is, más arcok, ás figurák, a wc-ben van guggolós rész is, aztán újra beszállás és nagy szökkenés Sydney irányába, át a déli féltekére, ahol nemcsak szárazföldből van kevesebb, mint nálunk északon, hanem a víz is az ellenkező irányban folyik le, ha kihúzzuk a dugót a kádban. Majd leírom, ha kádban fürdök és utána nem felejtem el megvárni, míg teljesen lefolyik a víz. Nemrégen adtak reggelit a másik gépen, itt meg már a vacsorát szervírozzák. Az ebédről akkor ennyit.


augusztus 21.

Ez az út már nem volt olyan hosszú, de egész végig sötétben repültünk, mégsem akart álom jönni a szemünkre. Mindenkinek volt szerencsére egy beépített képernyője és egy ahhoz tartozó adattár, ahol mozifilmek, tv-sorozatok, zenék és dokumentumfilmek közül válogattunk, hogy elüssük az időt. Még sötét volt, mikor szervírozták az újabb reggelit majd megkezdtük a leereszkedést Ausztrália fölött. Ekkor volt olyan reggel negyed 6.
Mai második reggelinket nem sokkal azután hordták ki, hogy a Sydney-Auckland járat a magasba emelkedett. Ez a második reggeli annyira megterhelt minket, hogy egyből elaludtunk. Otthon ilyenkor szoktunk lefeküdni. Itt meg ilyenkor szokás kelni.
Aztán megpillantottuk a sok víz után ismét a szárazföldet. Vastag, bolyhos felhőkkel borított elevenen zöld táj. Kis szigetek felett húztunk el, ahogy rárepültünk az aucklandi leszállópályára. Megannyi kis zöld ékszerdoboz melyet a felhők mögül kikukucskáló nap élénkzöldre festett.
Megérkeztünk végre. Helyi idő szerint nem sokkal dél után. Magyarországon ez mínusz 10 óra, azaz hajnali 2, fél 3. Átverekedtük magunkat a belépési procedúrán, ami sziget lévén nem is olyan egyszerű. Egyrészt semmi idegen szerves anyagot, beleértve a bakancs aljára tapadt sarat is, nem szabad behozni az országba, nehogy felboruljon annak érzékeny ökológiai egyensúlya. Másrészt kényesen ügyelnek arra, hogy mindenkit, akinek erről nincsen hivatalos és pecsétes papírja és mégis munkavállalási céllal érkezik, visszafordítsák.
Habár jó lett volna egy kis magány, ennyi repülés és más emberekkel egy levegőt szívás után, egyenlőre ez nem adatott meg. Nyolc ágyas szobába foglaltunk szállást, 3 napra, úgyhogy a félmeztelenül való rohangálás és a hangos szellentés még várat kicsit magára. Most meg kell elégedni a meleggel, a finom vetett ággyal és más túrázók szanaszét szórt cuccának és zoknijának látványával és szagával. Egyébként a város szívében vagyunk, 500 méterre a kikötőtől és szinte egy karnyújtásnyira a déli félteke építményétől, a 320-on valahány méter magas Sky toronytól, ahonnan jó pénzért lehet ugrálni kötéllel vagy a peremén sétálni, természetesen köteles biztosítással, sárga ruhában.
Nagyon fáradtak voltunk megérkezéskor, így csupán olyan rövid városnézésre vállalkoztunk, ami a szállás-bolt-szállás útvonalra korlátozódott. Vettünk egy üveg finom bort is, de ahogy visszaértünk a szobába és ledőltünk az ágyra vége lett a dalnak. Még csak fél hét lehetett de mi úgy a hogy voltunk, ruhástól, csak a cipőt rúgtuk le, elaludtunk egymás mellett egy emeletes egy alsó részében.


augusztus 22.

Meg is volt aztán a böjtje a korán fekvésnek. Amikor megébredtünk, hogy itt a reggel, aludtunk eleget, indulhat a nap, még sötét volt. Hajnali fél 3. Nehezen, de sikerült visszaaludni, egészen 7-ig. Kótyagos fejjel mentünk kávét főzni, mert azt már tegnap beszereztük, a biztonság kedvéért. És lassan indult a nap.

Előre felírtunk néhány fontos dolgot, amiket ma el akartunk intézni, és a lista szerint haladtunk egyik helyről a másikra. Kellene telefon, ami itt egyet jelent a Vodafone-nal, és nem olcsó, ami annyit tesz, hogy 1 perc beszélgetés közel 100 forintba kerül. Egyenlőre azt még nem vettünk, mert úgy gondoltuk ott van az Internet, de sajnos az itt majd mindenhol fizetős, nem lehet csak úgy elkapni egy kis wifi-t az utcasarkon. aztán Móninak kellett nem beázós esőkabát, amit nem rövid keresgélés után találtunk is, a színe is majdnem tetszik neki, úgyhogy megvettük. Meg kellett még átalakító, mert az európai konnektorokba való dugalj itt nem passzol. Egyedi a rendszerük itt lent, nekik meg az ausztráloknak, se nem európai, se nem amerikai, se nem angol. Pénz is kellett váltani, kicsit sétáltunk és ezzel elment a nap jó része.

Ja igen. Elkezdtünk kocsira vadászni. Anélkül az ember itt el van veszve, ugyanis olyan, mint tömegközlekedés itt csak mutatóban működik. Viszont autót meg nagyon olcsón lehet venni, persze nem a néhány éves, alig futott modellekre gondolok, hanem a hátiszákos turisták által sokat gyepált és megért járgányokat már egy középkategóriás konyhabútor áráért is meg lehet szerezni. És ha le van vizsgáztatva és átnézi szakember, akkor biztosan hosszabb ideig is kiszolgálja az utazót. Valamint olcsóbb és gyorsabb, na meg sokkal rugalmasabb közlekedési mód, mint a buszozás vagy a vonatozás.

Délután még beugrottunk egy hazafelé induló hátizsákosok használt és lehasznált autóit áruló garázsba, hogy kicsit körbeszimatoljunk. Voltak kisebb modellek, ezek a kombik és a kisbuszok. Előbbiek olyan 1500-2000 új-zélandi dollárér (ezt olyan 110-zel kell felszorozni) utóbbiak 3500-4000-ért. Persze az ér még alkuképes és hozzáadódik még ilyen-olyan díj, meg biztosíts stb. De még így is jóval olcsóbbak, mint otthon. Ráadásul a 91-es benzin litere, ami tökéletes ezekbe a kocsikba, 2 dollárba kerül.

Este még egy darabig bújtuk a netet, hátha találunk valami jó verdát a hirdetések között, meg jónéhány címet is kiírtunk, hogy oda jó lenne másnap elmenni, aztán ismét ránk tört az ólmos fáradtság.


augusztus 23.

Auckland nem szép város, nem azért érkezik konkrétan ide a sok utazó, hogy benne gyönyörködjön, hanem mert ez az ország kapuja. És annak pont megfelel, de szépnek nem szép. Van egy központja, sok magas házzal, a Sky toronnyal 1 bevásárló és 2-3 főbb utcával, 1 nagy élelmiszerüzlet meg néhány park és kb ennyi. Ezek természetesen csak elsődleges benyomások, de meghatározóak. A környéke viszont gyönyörű. Tenger, teli szigetekkel, egyikre talán holnap át is hajózunk, zöld erdősávok és mezők mindenütt.

Reggeli után kocsi-vadászatra indultunk. Az első helyet kapásból meg sem találtuk, aztán bátran és teli erővel úgy határoztunk (de lehet, hogy csak én határoztam így), átsétálunk a nagy hídon, át a felső városrészbe, mert ott van valami piac, vagy lerakat, már nem is tudom, de még a hídig vezető út feléig sem jutottunk el, mikor rá kellett jönnünk (és ezt Móni arckifejezésével hangsúlyosabbá tette), hogy az nagyon messze van és a fél napot csak sétával fogjuk tölteni kocsikeresés helyett. Aztán hogy oldjuk a feszültséget, elmentünk ebédet vásárolni és útközben még beugrottunk más szállásokra is, hátha azokon találunk valami eladó, nekünk is tetsző autócsodát. És az egyiken találtunk egy hirdetést, mely szerint itt és itt hátiszákos autópiac van. És még volt majd egy óra zárásig.

Két kicsi autó volt már csak, hogy valaki megvegye. Egy piros lestrapált olcsóért, meg egy szépen lemosott fekete, kicsit többért. Nézegettük, először az elsőt, aztán a másodikat, próbáltunk okosnak tűnni, mintha nem ez lenne életünk első, ráadásul használt gépjármű vásárlása, de szerintem nem igen sikerült. Ráadásul a kocsikat egy arab árulta, azoknak meg a vérükben van az üzlet. Szerintem egyből meglátta Móni szemében a csillogást, ahogy azt a kis fekete sportos Mazdát nézegette, próbálgatta, beleült. Aztán jött a próbakör, ahol Móni is kipróbálhatta a járművet. Itt egyből két újdonsággal is szembe kellett néznie. Egyrészt itt lent a másik oldalon vezetnek, úgy mint Angliában, azaz jobbra nagyívben balra kisívben megy a kanyarodás, másrészt a kocsi automata váltós, ami könnyebbség, csak meg kell szokni, hogy nincs kuplung és az ember csak a jobb lábát használja. A balt akár fel is lehet dobni a műszerfalra, már ha elfér.

Megtetszett, megalkudtunk, de lehet csak tettette milyen jól csináljuk és egyből azzal kellett volna nyitnunk mennyit enged a feléből aztán megegyeztünk az árban 1600 dollár egy 17 éves Mazda Familia-ért jó árnak tűnt. Keveset futott, 133E km-t, új gumikkal és új aksival. Ott a helyszínen még átnézettük egy szerelővel, plusz 100 pénzért, hogy tényleg minden okés-e a kocsival (persze az volt) aztán be egy postára, 10 dollárért átírták Móni nevére, átadtuk a pénz és ennyi volt egy kocsink, ami nem teljesen tip-top, de gurul és elvisz minket a-ból b-be.

Aztán búcsút vettünk az arabtól, kicsit ültünk még új szerzeményünkben, aztán eszünkbe jutott valami nagyon fontos. És akkor kitört az idegbaj. Azt ugyanis elfelejtettük megtudakolni, nincs-e az autón valamilyen teher. Feltételezhetőleg ilyen nem fordulhat elő hivatalos helyen, és nem az út szélén vásárolt kocsikkal, de jobb a biztos, van egy honlap, ahol ennek utána lehet nézni.

Ami persze nem sikerült, többszöri próbálkozás után sem. Így maradtak a kételyek. Én bizakodó és optimista voltam. Móni nem volt biztos, hogy az arab, akinek még a nevét sem tudjuk, és számlát sem adott, minden tekintetben tisztán játszott. De már fáradtak voltunk. Ráadásul a járgányt ott hagytuk, ahol az arab leparkolta, a posta mellett a part közelében, egyikünkben sem volt elég önbizalom, hogy esti, nagyvárosi forgalomban fel tudja kormányozni azt a szállásig. Így kétóránként legyalogoltunk, dobtunk pénzt az automatába. Szerencsére szombat lévén csak este hatig fizetős a város.

Este úgy határoztunk, holnap útnak indulunk, le délre, Rotorua irányába. De előtte még kötünk biztosítás a kocsira meg hivatalos helyen rákérdezünk, minden rendben van-e a tulajdonviszonnyal.


augusztus 24.

Móni nem aludt jól, 4-kor megébredt, mert azon zakatolt az agya, mi van ha átvertek, rászedtek, csőbe húztak minket. Lement a konyhába, ami zárva volt, csak az előző estét túlélt részegekkel futott össze. Aztán aludt tovább, de olyan fél 7 körül kelés volt, mert a kocsi parkolócédulája 8-kor lejár, és addig reggeli, meg le is kell cipekedni odáig minden cuccunkat, mert ugye tegnap óta nem lettünk bátrabb autóvezetők (elég lesz majd kikocsikázni Aucklandből) a kocsit meg senki nem hozta fel a szállás elé.

Az eső esik, de a motor pöccre indul. Móni tekeri a kormányt, küzd a bal-jobb irányokkal (ez a kocsi meg hol megy, meg az is szembe jön…) én meg átesek az első tankolásomon. Az is valami. Az eső meg ütemesen esik, szerencsére az utcák viszonylag kihaltak, így nem igen kell megharcolni a reggeli csúcsforgalom rémével.

Aztán valóra válik a rémálom. Bemegyünk egy helyre, hogy leellenőriztessük, minden oké-e a kocsival és a srác nagyon rázza a fejét. A kocsi gyakorlatilag nem a mienk, mert valaki beterhelte egy bizonyos összeggel és így az most egy cég tulajdonát képezi. Vagy van egy kis esély, hogy ez nem igaz, és csak be volt terhelve, a feketelistáról meg csak hanyagságból nem vették le, de ez most kicsit sem vigasztal minket. Beigazolódtak Móni megérzései az arab fickóval kapcsolatban. Még az lehet, hogy ő sem tudott az egészről és őt is csúnyán rászedték (ennek kb akkora az esélye, mint annak, hogy a kocsival minden oké), vagy tényleg vaj van a füle mögött. Azt javasolják, keressük fel az arabot, mert ha ő hivatalos kereskedő, akkor neki kell megoldania a dolgot, különben komolyan megütheti a bokáját. Mi meg max annyit veszthetünk, hogy elveszik a kocsinkat, mihelyt a kocsit birtokló cég megtalálja Mónit. (Tudják az útlevélszámát, talán a bp.-i címét… majd postafordultával válaszolunk nekik). Rendőr a kocsit le nem foglalhatja, így nyugodtan használhatjuk gépjárművünket, minden benne töltött nap ajándék lesz majd.

Kicsit csüggedten, de bátorsággal telt szívvel el is indultunk, magunk mögött hagyva Aucklandet és a gondokat, haraptuk kis kocsinkkal a kilométereket a szakadó esőben, még kicsit félszegen hajtva az út ellenkező oldalán. Mintha mindenki csak minket előzött volna, mintha mindenkinek az útjában lettünk volna. De haladtunk előre, az eső szűnni nem akaró cseppjei szétkenődtek az ablakon. A pára mindent elborított bent, alig lehetett kilátni. Tologattuk ide-oda a fűtést szabályozó karokat, nyomogattuk a különböző gombokat, de az ideális kombinációt nem sikerült megtalálni. Borzasztóak voltak a látási viszonyok, főleg, ha még valamelyik autó egy jó adag vizet fel is csapott a szélvédőre. Aztán egyszer csak, mintha lassulni kezdtek volna a törlőlapátok, mintha kifogyott volna belőlük az erő. És a kocsi is köhögősre fogta, alig gyorsult, vesztette a sebességet. Móni félreállt egy mellékútra, ahol aztán végleg megadta magát a masina. Nem indult a motor, csak kerregett. Az eső meg szakadt, mintha dézsából öntötték volna…

Míg keresetem hol is kell felnyitni a csomagtartót, hogy úgy tegyek, mintha értenék a kocsikhoz, Móni leintette az első autót. Ami megállt, és a szakadó esőben kiugrott a sofőrje és megkérdezte, miben segíthet, mi a baj. Mi meg csak széttártuk a kezünket és mondtuk: nem indul. Megpróbálta és neki sem indult. Csak kerregett és ennyi. Az eső szakadt, a szél fújt, lassan kezdtünk átázni és átfázni. Mivel úgy tűnt a kocsi teljesen megadta magát, azt javasolta a készséges úriember, hogy elvontat minket a következő településig, ahol talán találunk valami segítséget. Amire vasárnap lévén nem sok esélyt látott, de legalább fedett helyre kerülünk, kiveszünk egy szobát, aztán hétfőre talán akad egy szerelő, aki értő szemekkel nézhet a motorháztető alá.

Felesége vezette az ő kocsijukat, ő meg a mienket. Így határozott, miután közöltük vele nem vezettük még vontatott autót, főleg nem automata váltósat. Lehet csak az akku adta meg magát, és akkor csak egy gyors csere és már folytathatjuk utunkat, próbált vigasztalni segítőnk. De lehet valami komolyabb is. Gondoltuk mi. Az eső meg csak egyre szakadt. Az ablaktörlők meg nem működtek.

Negyed óra múlva meg is érkeztünk egy kisvárosi benzinkúthoz. Onnan átirányítottak minket egy másikhoz, ahol talán találunk szerelőt. Vontatás tovább. Segítőnk mindent intézett helyettünk. Beszélt a kutasokkal, vázolta a problémát, kérdezgetett. Látta, hogy mennyi baj szakadt hirtelen a nyakunkba és talán elveszetteknek is tűnhettünk az esőben. Nagyon kedvesek voltak, ő és a felesége. Mondták, ha baj van menjünk vissza Auckland-be és náluk megszállhatunk egy ideig. És ezek itt nem csak üres szavak, komolyan is gondolják, amit mondanak.

Aztán akadt szerelő, aki a vasárnap ellenére hajlandó ránézni a kocsira. Jött 20 perc múlva, sárga vastag műanyag esőkabátban egy alacsony, bajszos és borostás, széttetovált alkarú emberke. Mosolygott, hadart, alig értettük, és kérdezte mi a probléma. Elmondtuk, ő bólintott. Ígérni nem tudott semmit. Ha szerencsénk van, most megtalálja a bajt, ha nem holnap reggel átvisz a haverja műhelyébe és ott megszerel bármit. Úgyhogy betoltuk a kocsit a kúttal szomszédos ház udvarába, mondta menjünk be, a felesége adott törölközőket, mutatta hol a fürdő, hogy öltözzünk át. Aztán leültettek a nappaliba, hogy nézzünk tv-t amíg kiderül mekkora is a baj a kocsival.

Talán ha egy fél óra eltelt, mikor mutatta, a hátsó ablakon keresztül, lefelé irányuló hüvelykujjal, hogy nagy a baj. Ezt itt most ő nem fogja tudni megszerelni, ki kell vennünk egy szobát valahol, aztán majd holnap reggel meglátjuk mi lesz. A baj az, hogy a kocsi elektromosságot szétosztó lelke, az átalakító (vagy vmi ilyesmi, amennyire technikailag átláttuk a problémát) beadta a kulcsot és ki kell cserélni. De neki ilyen nincs raktáron, a haverját meg nem szívesen zavarja vasárnap délután.

De aztán támadt egy hirtelen ötlete. Neki is van egy Mazdája. Ha abból kiveszi az átalakítót, és átrakja a mienkbe, és az nekünk megfelel, akkor kb másfél óra alatt megjavítja az autónkat. Mindezért kér 100 dollárt (ami nagyon jutányos ár egy vasárnapi szerelésért.) Örültünk mint majom a farkának. Kicsit megnyugodtunk. És bármilyen színpadias is, elállt az eső, és kisütött a nap.

 



Három után ismét úton voltunk. Kis kocsink vígan gurult, mi pedig hálával gondoltunk azokra a segítőkész emberekre, akik vontattak esőben és szereltek vasárnap. Ahogy Móni mondta, ha nincs ez a kalamajka, csak átsuhanunk ezen a kis településen, de így ezek a kedves emberek felrajzolták Huntly-t a mi emlékezetünk térképére.

Este sötétben érkeztünk meg Rotoruába. Az eső megint szakadt. Kivettünk egy kétágyas szobát, senkivel nem akartunk közösködni és senki más nem akartunk szagolni ma. Aztán csak leültünk az ágyra, befűtöttünk az apró villanykályhával és megbontottunk egy hideg sört.


augusztus 25.

Ma volt Móni születésnapja. Ma mindenki őt ünnepelte. Mire felkelt, kisütött a nap és megérkezett ágyához a friss kávé. És már minden rendben volt. Nem esett az eső, a kis autónk ott állt boldogan a ház mellett, új átalakítóval, félig benzinnel, a felhők pedig széthúzódtak az égen. Reggeli után ideális sétálóidő kerekedett. Úgy döntöttünk itt töltünk még egy éjszakát és kicsit sétálunk a városban.

Rotorua az Északi sziget nagyjából közepén fekszik a Rotorua tó partján. A környék vulkanikusan viszonylag aktív, forrong, ami lépten-nyomon tetten is érhető a városban. Ezt már akkor megéreztük, mikor tegnap este, sötétben kiszálltunk azt autónkból. Az utcákon kénes záptojás szag terjeng, ami néha erősen beveszi magát egy-egy szélmenetes sarokba. A környékbeliek Rottenrua-nak is hívjak a helyet (ami magyarul kb annyit tesz, mint Rohadtrua), ezzel is utalva a kigőzölgésekre. És ha valaki netalántán elereszti magát a kocsiban könnyen lehet a szag eredetét a vulkáni utóműködésre fogni.

Van egy park a városban, ahol közelebbről is megszemlélhetőek a bugyogó hőforrások és sárfortyogók. Oda sétáltunk el délelőtt és csak ámultunk és bámultunk a természet csodáin. Egyik sarkon szörcsög a föld és forró víz bugyog elő a bokrok mellett, máshol sűrű pára borítja a tavat, alig látni valamit, mintha éppen most lépnénk be egy gőzfürdőbe. És mindhez csodásan süt a nap, oly távolinak tűnnek már a tegnapi viharfelhők.

Aztán irány a vásárlás, legyen mit az ünnepi asztalra tenni. Az árak, nagyjából mint otthon, valami kicsit drágább, van ami olcsóbb. A hús- és haltermékek igen jók és olcsók, a helyi sörök szintúgy, az olcsóbb borok is minőségiek, viszont a pékáruk és a zöldségek drágák, persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy itt most tél van. A szeletelt, pirítani való kenyér ugyan olcsó, de az meg olyan mint a kirántott bárányfelhő. Persze mindig van valami akció és leárazás így egy-egy bevásárlás alkalmával nem fizetünk többen, mint otthon. Sőt néha elcsodálkozunk mennyiből kijöttünk.

Ünnepi ebéd, kávé, csokis süti és az édes pihenés, ez volt a születésnapos kívánsága. Én meg ültem mellette az ágyon és elkezdtem gépelni úti élményeinket, válogattam a képeket. Móni meg aludt édesen. Délután még beugrottunk egy másik boltba valami lábast meg műanyag dobozt venni. Az elsőt útközben főzésre, a másikat meg felgyülemlett cuccunk (főleg kaja) kocsiba való ki és bepakolására. Mindenki így csinálja. Ez gondolom egészen addig kényelmes, míg le nem rohad valahol az autó, aztán akkor lehet cipelni a dobozt is.


augusztus 26.

Bepakoltunk és búcsút intettük szállásunknak a vicces tulajának, akinek mindenkihez volt egy csipkelődős (és közben mosolygott) megjegyzése. Amikor megérkeztünk tegnapelőtt, fizettünk, ő meg adta a visszajáró 1 dollárt és kérdezte akarunk-e fogadni. Ha eltaláljuk fej-e vagy írás-e a feldobott visszajáró, megduplázhatjuk azt. Eltaláltunk, ő meg adta a 2 dollárt.

Aztán beszálltunk a kocsiba és jöttek az én perceim. Én ültem a volán mögé, 13 év kihagyás után, hogy ismét belerázódjak a vezetésbe. Kihalt utca, semmi gond, kézifék ki, váltókar D mint Drive fokozatba és mehet a gáz. Utca végén kanyar. Jobbra nagyív, balra kisív, mormolom a mantrát és figyelem az autókat, nehogy valamelyik hülye szembe jöjjön. Nem sokkal bonyolultabb, mint a dodgem, csak itt nem vicces, ha valakibe oldalról beleugratunk. Ma csak a városban gyakoroltam, melegítettem, a tolatást, az Y fordulót és a 40 km/h feletti száguldás örömeit meghagytam Móninak.

Dél felé tartottunk az 5-ös úton. Waiotapu volt a cél, ahol vulkáni utóműködés újabb látványos csodáit kerestük fel. Először a sárbugyogókat fedeztünk fel. Csak leparkoltuk a kocsit és azok egyből ott voltak az út mellett, pöfögtek és pufogtak, mint egy szeles víziló. Aztán jött a többi látványosság, de azok már be voltak kerítve, fizetni kellett a láthatásukért.

Mindenünnen gőzök és gázok csaptak fel a földből és a kisebb-nagyobb repedésekből. Sáros víz bugyogott mély hasadékok mélyén, és az ember szinte várta, hogy Süsü, vagy valamelyik rokona befordul a sarkon. Meg voltak ásványoktól színes medencék is. A leghíresebb talán a Pezsgő medence, melynek karimája sárgás színben pompázik, míg a benne bugyogó víz zöldes árnyalatokban játszik. Ha szerencsénk van a szél néha szétfújja medence felett gomolygó párafelhőt. Érdekes látvány az egész. A tó egy régvolt tűzhányó kürtőjét tölti ki, 60 méter mély és alulról még mindig fűtik a föld erői. Odalent 150 fok van, és ahogy ez a víz eléri a felszínt, még mindig 100 fokos. Simán lehetne benne tyúkot, de legalább tojást főzni. Sok természeti képződményt itt a parkban az ördög valamijeként neveztek el. Ezek közül a legizgalmasabb az ördög fürdője, melynek vize olyannyira természetellenesen zöld, hogy olyan csak a szövegkiemelő-gyártó cégek tudnak kitalálni.

 



Sajnos ott tartózkodásunk alatt romlott el az idő, vonultak felhők a nap elé, így mindennek egy kicsit olyan színe lett, mintha tejüvegen keresztül bámulnánk azt. Aztán mikor kijöttünk és megebédeltünk nekiállt tűzni a nap. Így vissza kellett kéredzkednem, hogy csináljak még néhány valamirevaló fényképet.

Olvastuk, hogy van itt a környéken egy patak, melyben szintén ilyen meleg víz folyik, és az itt a környéken az egyetlen olyan hely, ahol kiépítetlen körülmények között, de ingyen lehet fürdőzni. Le kellett térni egy köves útra és azon autózni vagy 10 percet, mire megleltük a Kerozin-patakot. Bent egy erdősáv közepén folydogált, térdig érő vízzel, csak a zúgó alatt mosódott ki egy embernyi mélységűre. Vize közepesen langyos, azt mondta egy fickó, a napokban hullott sok eső miatt, de ez nem gátolt meg abban, hogy így a déli félteke telének végéhez közeledve fürdőnadrágra vetkőzzek és beleereszkedjek a habokba.

Ekkor volt még előttünk jócskán a kilométerekből. Azt terveztük, valamerre a Tongariro Nemzeti Park környékén keresünk szállást, ami még legalább 100 km délre. És még útközben meg akartunk állni a Huka vízesésnél.

Már ott jártunk nem messze, mikor egy Y forduló közepén, egy domb tetején, háttal (nem tudom hogy kerültünk oda) lefulladt a kocsi és nem akart újra indulni. Csak kerregett. Móni letolatott a lejtőn, én meg megpróbáltam betolni a kocsit, de semmi. Megint meg voltunk lőve. Itt a semmi közepén, balra erdő, jobbra egy garnélarák-nevelő farm. De szerencsére jött egy kocsi. Mondtuk mi a baj. Ő meg elkérte a kulcsot, bedugta a helyére, elfordította és felmorrant a motor. Biztos hülyének nézett minket. Hogy mi lehetett a probléma, az rejtély. Ha el kellene nevezni a kocsit, biztos női nevet kapna (ha más nem, azt hogy kurva kocsi). Az arab azt mondta, van egy biztonsági kioldó gomb a slusszkulcson, amit mindig meg kell nyomni, mielőtt elindulunk. De az imént hiába nyomkodtuk, semmi. Idő kell, hogy kiismerjük ezt a kocsit.

Olyan jeges kéket, amilyen a szűk partok között átzúduló vízé volt ritkán lát az ember. Olyan erővel hömpölygött a víz, hogy nem szívesen lennék hal vagy még kavics sem, ami bekerül ebbe a forgatagba. És ahogy néztük a vizet és hallgattuk a morajlását, azon gondolkoztunk vajon beindul-e újra kicsi autónk.

Már sötét volt, mikor megérkeztünk Turangiba a Taupo tó déli csücskéhez. Útközben elbújt a nap, csodás kék színt húzva a tó fölé maga helyére. Egy rendőrtől kértünk infót, hol van szállás, aztán kivettünk egy kicsi takarítószer szagú, de fűthető szobát egy közeli hátizsákos szálláson.


augusztus 27.

Tíz után már ismét úton voltunk és nemsokára megpillantottuk az első havas csúcsokat. A Tongariro NP vulkanikus csúcsait, először a legkisebbet a majd 2000 méteres Tongariro hegyet, majd a tökéletesen kúp formájú Ngauruhoe-t végül a csaknem 2800 méteres Ruapehu-t. Hatalmas a kontraszt a zöld fű és zöld növényzet és a háttérben feszülő, csipkézett és szinte talpig porcukorral hintett hegyek között.

Első utunk Whakapapa faluba vezet, hogy informálódjunk a hó helyzet és a túraútvonalak járhatóságával kapcsoltban. Eredeti tervünk az volt, hogy átkelünk a Tongariro átjáró híres útvonalán, mely a Tongariro és a Ngauruhoe hegyek között kanyarog 2000 méteres magasságig is feljutva, de erről gyorsan letettünk, ahogy megláttuk a szinte a hegyek térdéig leérő havat. Kisebb túra az alternatíva, de először szállást kellett foglalnunk. Itt a környék, síszezon lévén, elég drága, így az olcsóbb szoba reményében még egy 20 km-t autózunk.

Felvettünk egy stoppos figurát, ahogy mentünk vissza, most már túrához öltözve Whakapapa faluba. Alig fért be a snowboardja, de boldog, hogy még idejében odaér a hegyre (kb fél 12 múlott), és tud sötétedésig, kb este 6-ig, még csúszni néhányat. Felvisszük egészen a felvonóig, ami saját állítás szerint 1600 méter körül kezdődött. Itt már mindent masszívan hó borított, a felhők közelebb kerültek az emberek pedig téliesen voltak felöltözve. Mi most nem ilyen túrára készültünk, úgyhogy lejjebb ereszkedtünk jó 5-600 métert és nekivágtunk első túránknak itt lent délen.

Célunk egy vízesés volt, olyan 1 órányi járásra a kocsitól. Leszámítva az első néhány száz métert, ami még betonozott volt, a kijelölt út java része havas és hókásás terepen vitt. A környéket javarészt örökzöldek borították, a háttérben pedig hol teljesen, hol félig felhőköntösbe burkolózva a Ngauruhoe tökéletes vulkanikus csúcsa uralta. Jó volt végre mozogni, sétálni, friss levegőt szívni és a csodás környezetben gyönyörködni.

 



Este fél nyolcra lefoglaltuk a szállás forró fürdőjét (akkor még nem tudtuk mit takar a kifejezés, de mivel járt a szobához fél óra ingyen, bejelentkeztünk). Olyan volt, mint a klasszikus cowboy-os filmekben a fürdődézsa, csak egy kicsit nagyobb, modernebb kiadású és oldalról bugyogott bele a víz. Nem a legforróbb, de egy ideig megtette. A végén sajnos nem tudtuk megnézni merre folyik le a víz a lefolyóban, mert jöttek még utánunk is melegedni és bizonyára nem lettek volna boldogok, ha közöljük velük, tudományos kíváncsiságtól vezérelve kifolyattuk a fürdővizet.


augusztus 28.

Reggel úgy határoztunk, hogy megnézzük magunknak azt a Csendes-óceánt és leautókázunk Napierbe, ami nyáron egy nyüzsgő fürdőváros, télen meg, majd meglátjuk. De hogy ma se maradjunk túra és látvány nélkül, beiktattunk egy klasszikus, kocsiablakból kibámulós habkönnyű kalandot. Klasszikus, mert sokan azt gondolják ez a kirándulás, ablakon kibámulós, mert körülöttünk van a kocsi, habkönnyű, mert alig fáraszt, de kaland, mert én vezetek.

A terv az volt, hogy óramutató járásával ellenkező irányban megkerüljük a Tongariro NP-t, Turanginál zárjuk a kört, egy kicsit ismerős terepen Taupóig, aztán le délkeletre Napier irányába. Ez így elég nagy kerülő, de annyit akartunk magunkba szívni a látványból, amennyit csak lehetett. Először láttuk a tegnapról már ismerős havas csúcsokat, aztán átkeltünk egy vastag, száraz fű borította sivatagon, aztán el a Taupo-tó mellett, majd Szlovéniára emlékeztető friss, alpesi táj következett.

Sokat kellett kanyarogni az autóval, de vagy 100 kilométeren át tekergettem a kormányt és minden jól ment. Taupo után megálltunk egy kilátópontnál és egy hatalmas vízesésre leltünk. Itt nagyon figyelnek arra, hogy ha van valami látnivaló az út mellett, akkor azt kitáblázzák, odaraknak egy padot meg egy szemetest, aztán lehet bámulni a szépet, míg az embernek szellőzik a feje vagy harap valamit.

Késő délután ékeztünk meg Napierbe. Kipakoltunk és mindenek előtt lesétáltunk az óceán partjára. A találkozást egy üveg sörrel tettük emlékezetessé. Aztán az este már csak a szokásos. Vacsora és alvás.


augusztus 29.

A mai nap fontos és tovább már nem halogatható dolgok elintézésével zajlott. Java részt. Kikódoltattuk Móni telefonját, hogy bele lehessen tenni az itteni kártyát, amit, 1 fő szolgáltató lévén, a Vodafone-nál szereztünk be. A telefonálás mobillal még országon belül is drága, de a kapcsolattartáshoz fontos, meg ha valami baj van ne ezrekért telefonáljunk Pannonos kártyával. Aztán még mostunk, mert összejött már annyi szennyes, tettünk-vettünk, sétáltunk délelőtt az óceán partján, végre sütött egy kicsit a nap, beugrottunk az információs központba, ahol találkoztunk egy nővel, aki valamikor régen magyar gyerekekre felvigyázott és mesélte milyen jó palacsintákat evett. Megadtunk neki a receptjét, ígérte vasárnapra megsüti.

Ja igen. Kocsi tulajdonviszony. Csapó 2. Még Rotoruából írtunk az arabnak, hogy nézzen már utána, milyen kocsit adott el nekünk, mert azzal valami nem kóser. Az ő piaca, az ő felelőssége, ha valami törvénybeütközőt csinál, elvehetik az engedélyét. De nem nagyon reménykedtem benne, hogy valami is történik. Még az ürge nevét sem tudtuk. Most válaszolt az e-mailre, hogy tengeren túl van (már menekül, gondoltuk), de hétfőre visszaér és lerendezi a problémát. Reméljük nem csak üres ígéretek ezek. a sztori még folytatódik, mindenki izgatottan várja a végkifejletet.

Később délután elsétáltunk Napier legmagasabb pontjára, a 104 méter magas Bluff dombra, hogy onnan nézzünk szerteszét, jó kilátás nyílik a Hawkes öbölre, a hosszan elnyúló partsávra, amerre feltehetőleg holnap délelőtt kirándulunk. Itt találtunk egy kiírást miszerint jelenleg a déli szélessé 39. foka 28. perce és 51. másodperce és a keleti hosszúság 176. foka 55. perce és 5. másodperce által kijelölt helyen állunk. Tehát lent délen, félúton Ausztrália és az Antarktisz között.

Napier vidéke híres a borairól is. Azok tesztelése végett tegnap este beszereztünk egy üveg Chardonnay-t, ami nagyon finomnak és kellemesnek bizonyult (most nem szeretnék a borospalackok hátsó címkéinek ódai magasságába emelkedni). Ami itt magyar embernek furcsa lehet a borokban, hogy mindegyik, legalábbis amelyekkel mi találkoztunk, csavaros. És ez nem értékmérő itt, nem az alja kerül csavaros palackokba. Olyan, hogy alsó polcos bor, itt nem létezik. Nem lehet 2 és 3 literes kiszerelésben különböző vicces nevek alatt hangulatjavító italokat kapni. Itt ami van, az mind jó, csak ízlésben lehetnek különbségek.


augusztus 30.

Ismét elérkezett a továbbállás ideje. Le tovább délre, valamerre a Tasmán-tenger irányába. De előtte még egy kis kirándulás a Napier alatt fekvő Emberrablók fokához. Hosszú séta a tengerparton, fejünk fölé magasodó szirtek alatt melyek magassága 30 de akár 60 méter is megvolt. Kint a foknál egy nagy madárkolónia költ, őket az év ezen időszakában nem lehet megzavarni, de minket főleg a friss levegő vonzott ide és nem bármiféle ornitológiai kíváncsiság.

A túrát előre meg kellett tervezni, ugyanis dagálykor a víz egészen a sziklák lábát nyaldossa és csak apálykor lehet biztonsággal végigsétálni a parton. Mi kicsit késve érkeztünk, nem akartunk reggel rohanni és még kicsit molyoltunk a szálláson, így olyan fél 11 körül indultunk útnak. Azt mondták, dél körül kell visszafordulni a fok végétől, ha az ember nem akar bajba keveredni, vagy sziklát mászni.

A séta nagyon kellemesnek bizonyult, a nap hol elbújt, hol kisütött, de összességében szép időt kaptunk. A fok végére már nem értünk ki időben, vissza kellett fordulni, de sebaj kicsit kutakodtunk, visszafele úton kicsit átfésültük a partot hasznos holmik és szép kagylók-csigák reményében. Találtunk például 5 golflabdát, különböző keménységűeket. Nem messze voltak egymástól, ez persze gondolom csak egy óceonográfusnak érdekes adat. Meg néhány érdekes kagylót (azóta is ott rohadnak a kocsi csomagtartójában) és megmentettünk egy partra vetődött tengeri csillagot. Ezen kívül rövid ismeretséget kötöttem egy maori kissráccal és kutyájával, lepasszoltam neki az egyik golflabdát néhány fotóért cserébe.

 



Aztán irány délnyugat, Palmerston North környéke a cél, és kezemben a kormánykerék. Szeljük a kilométereket. Majdnem 2 órát vezettem és meglehetősen elfáradtam fejben. Hozzá kell még szokni ehhez. Aztán átkeltünk a Manuwatu szurdokon és hogy a mai napunk se legyen problémáktól mentes megint volt egy kis gond a kocsival. Megálltunk egy parkolóban, hogy megnézzük, hol is fogunk túrázni holnap és amikor indultunk volna tovább, akkor csak indultunk volna. Mert a motor megint csak kerregett, az akku lámpája villogott és beállt a kék halál. Se előre, se hátra. Megint egy segítőkész pár mentett meg minket. Odajárt nagy terepjárójával a fickó a mi kis kocsink mellé és megbikázta az akkut. Aztán minden rendben volt. Valami az akkuval nem stimmel, mondta, ne rádiózzunk, hátha az szívja le.

Szállást csak nehezen találtunk Palmerston North-ban, olyat, ami árban is megfelelt volna. Aztán lett végre egy, de utólag visszagondolva talán okosabb lett volna még egy kicsit tovább keresgélni. Az ötvenes tulaj hölgy éppen az ablakon bámult ki mikor megérkeztünk. Aztán bementünk és olyan nagy volt a csend, csak a kályhában ropogott a fa kellemes meleget árasztva. Csak a fiatalok hiányoztak. Két öreg nő, akikkel összefutottunk, egyáltalán nem voltak bizalom gerjesztőek. Olyan hangulatot hoztak a házba, mintha egy Hitchcock filmbe csöppentünk volna (egyenesen a Bates házba). A másik meg a szabályok. Mindenhol kis kiírás figyelmeztetett arra, mit hogyan szabad és kell csinálni. Mindennek a teteje a pohártartón lévő figyelmeztetés: Kérjük a poharakat egy irányba lógassák fel, így (azok nem érnek egymáshoz) azokból nem fognak kis darabok letörni. A fűtést pedig este 10-kor lekapcsolták.

Viszont történt valami pozitív dolog is. Este elmentünk vásárolni, ezt azt, többek között egy testápoló krémet is. Le volt árazva, még jobb. Aztán a pénztárnál derült ki, nem is annyi az ára amennyi, hanem duplája. De Móni nem hagyta annyiban, utánajárt a dolgoknak. Megkereset egy eladót, felvázolta a helyzetet. Az alkalmazott vakarta a fejét, nyomkodta a számítógépet, aztán mondta, valami hibát követhettek el és sajnálja. Visszaadja a krémért kifizetett összeget. Oké, mondtuk és már távoztunk volna, zsebünkben a pénzzel, mikor szól, hogy a krémet azért ne hagyjuk ott. Ez náluk így működik, mondja és mosolyog.


augusztus 31.

Reggel még mindig síri csönd ült a házon, csak a horror ház egyik szereplője járkált a konyhában és agresszíven mosogatta, törölgette és pakolta el a tányérokat. Ez adta meg a reggeli alapzaját, na meg a fűtetlen ház a hideg hangulatot. Amint lehetett otthagytuk a házat és a Manuwatu szurdok felé vettük az irányt, hogy egy jót kiránduljunk ismét, kint a friss levegőn.

Az erdő sűrű volt és sejtelmesen sötét árnyalatok uralkodtak mindenütt, ahová nem értek be a nap sugarai. Pálmák vettek körül, meg sok olyan erdőlakó, amiket most láttunk először, liánok kapaszkodtak fel a fákra, az aljnövényzetben sok páfrány, a fák ágain élősködő, gyökereiket lefele lógató növények. Az idő még elég csípős, főleg a lombozat borításában, nem hinné az ember a sok zöld láttán, de még tél van. A tél utolsó napja. A kijelölt útvonal visz fel és le, kanyargunk az erdőben, kilátás nélkül, ami nem annyira izgalmas. Végre aztán elértünk egy kis kilátó pontot, ahol rálátni a szurdok egy részére. Itt már kellemesen süt a nap is, csak kár hogy sült kolbászt nem kapni. Sebaj, az van a kocsiban, így a már megismert úton visszaindulunk a kocsihoz.

Tegnap még a Csendes-óceánnál ébredtünk, ma a Tasmán-tenger a cél. Valamerre Wellington fölött akartunk szállást találni, tengerparton, szép kilátással. Útközben megálltunk egy parkolóhelyen, ahol volt egy pad, birkák oldalt meg két szemtelen kakas láb alatt. Ahogy ebédet melegítettünk a gázfőzőn folyton ott sertepertéltek, leesik-e neki valami potya falat. Olyanok voltak, mint a galambok a Hősök terén. Mondtam nekik, ha fellökik a kávéfőzőt, akkor Móni belefőzi őket a holnapi levesbe. De békében váltunk el.

Szállást végül a furcsa nevű Paraparaumu-ban találtunk, egy hangulatos kis hotel alsó szintjén. Kis szoba, ablakkal a tenger felé, amit kicsit látni is, kedves tulajokkal és barátságos vendégekkel. Este közös vacsorát rendeztek, ki mit hoz alapon be lehetett szállni. Mi a boltban hirtelen felindulásból vettünk egy doboz csináld magad taco-t (mexikói tészta, kukoricalisztből és azt hittük jó lesz) azzal akartuk feldobni az estét, de olyan volt, mintha kemény, vékony ropogós taplóba csomagoltuk volna a tölteléknek szánt húst ás zöldségeket. De volt sör és tv.


szeptember 1.

A tavasz első napja és gyönyörű napsütésre ébredtünk. A nap első szenzációját reggeli közben halljuk. Este, éjfél előtt itt járt a rendőrség és elvittek valakit. Egy pasit, akit számos szállás kifosztásával és betörésekkel gyanúsítottak. Tegnap még ott ült a tv előtt és röhögött egy híres helyi csalóról szóló riporton, mi meg nem is zártuk kulcsra az ajtót, most meg már hűvösön van.

Mivel az idő elég ígéretes tűnt egy reggeli tengerparti fotózáshoz és nem utolsó sorban mivel apály volt, kicsapattunk a verdával a tengerpartra, hogy készítsünk róla néhány jó képet. Egyrészt azért, hogy legyen róla emlék, meg mindenkinek megmutathassuk, másrészt, ha el akarjuk adni, legyen egy jó kép, amit feltehetünk a netre. De olyan sok jó kép készült, lehet eladjuk azt egy autós újságnak, középső, kihajtható óriás poszternek.

Túra várt ránk ma is. A közeli Erzsébet Királynő Parkot jártuk be, a szeles, de csodás kilátás nyújtó tengerpartot sétálgattunk, kutakodtunk a nagy halom kagylóhéj-kupac között, keresve a legjobb állapotban megmaradt vázak után. (Megint találtam egy golflabdát. Már van 5 db. Visszaveszik ezeket a klubok? Ötért adnak 1 sört?) Az ég és a tenger csodálatos kékes-zöldes harmóniában olvadt eggyé a horizonton. A háttérben a kicsinyke Kapiti sziget, napsütés és fehér felhők.

 



Kellemesen elfáradtunk ma is. Ahogy visszaértünk a szállás elé a parkolóba és pakoltunk volna ki a csomagtartóból, sirályok egész hada lepte el a mögöttünk elterülő üres részt. Rikítóan piros lábaikkal csak topogtak előre-hátra az aszfalton, mintha várnának valamire. Aztán behajtott egy következő kocsi és elrebbentek a furcsa pillanattal együtt.

Este, először a déli féltekén, felvettük futócipőinket és lementünk kocogni a partra. Háttérben a lemenő nap sugarai festették meg a vizet, majdnem olyanok voltunk mint Erika Eleniak és David Hasselhoff a Baywatch-ból, csak az hőmérséklet volt egy 20 fokkal hidegebb és mi kicsit többet futottunk mint ők a sorozatban.


szeptember 2.

Ismét továbbálltunk, folytattuk utunkat dél fele, habár most nem olyan sokat, alig 20 km-t ereszkedtünk, hogy Plimmerton-ban, ami kb. 25 km-re Wellington fölött fekszik, szálljunk meg. Innen aztán felfedezhetjük a fővárost és annak környékét. Lepakoltunk és dél körül már ismét kocsiban ültünk, irány Wellington. Az időjárás nem volt rossz, de jó sem. Néhol a napsugarak áttörték az eget borító pufók felhőréteget, de a szél rendületlenül fújt és útközben kigyulladt egy lámpa a műszerfalon…

Az akku lemerülő félben. Ezt üzente. Pedig az akku új, az átalakítót alig egy hete cserélték. Most megint mi van? Hamarosan beértünk a fővárosba és rövid tekergés után bekanyarodtunk az első helyre, amit műhelynek véltünk. Valami elektromos probléma, sajnos nem tudnak segíteni, de van a város másik felében egy műhely. Oda kellene elmennünk.

A szerelő csak belenyúlt a motorba és kiemelte egy rojtosra szakadozott valamit. Az volt valaha a szebb időket is megért ékszíj. Az adta mag magát, ezért nem volt töltés az akkuban, vagy csak annyi, hogy éppen elindította a kocsit. A szaki nagyon vakarta a fejét, sok a munka, de Móni bánatosra sikeredett pillantás meggyőző volt. Délután ötre mehetünk érte, addig kicseréli és megint roboghat a kis autónk.

Sétáltunk befele a városba, mikor megcsörrent a telefonunk. A rég emlegetett arab hívott. Azt mondja, hogy mindent elintézett a kocsival kapcsolatban. Kifizette a tartozást, eladta a lakását, zaciba dobta a gyerekét, igazából nem érdekelt minket, csak az, hogy mostantól, ha lehet hinni egy arab hangjának, büszke tulajdonosai vagyunk egy éppen most is szerelőnél álló kocsinak. Boldogok voltunk. Persze mondta, hogy ne írogassunk neki mindenféle fenyegető leveleket (nem tudjuk miről beszél, mi csak a problémát vázoltuk), mert ő is meg tudja keseríteni a sorsunkat, meg hogy ő becsületes és azért van annyi baj a géppel, mert durván vezetjük. Persze. Ja. Köszi. Azt hitte eladja a hülye magyaroknak a beterhelt kocsit, aztán ők meg annyiban hagyják az egészet. Aztán féltve az engedélyét, hogy elveszik, mert nem teljesen tiszta kocsit árult, kifizette a kocsira felvett pénzt. Reméljük bukott az üzleten.

Találkoztunk Dórival is. Ő és barátja már egy éve élnek itt és beszéltük, tud nekünk segédkezni a munkakeresésben. Nagyon kedves és segítőkész. Egy hotelben dolgozik, ahová esetleg minket is be tudna protezsálni. Azt mondják itt szeretik a kelet-európai munkaerőt, mert jól és keményen dolgoznak, míg a kiwik (ahogy itt az új-zélandiak hívják magukat), nem valami gyorsak és összeszedettek inkább lusták és nyugisan tesznek vesznek (de ezt még nem tapasztalatból írom).Kaptunk tőle kontaktokat és tippeket, hol mivel érdemes próbálkozni, hol érdemes munkát keresni, stb… És lassan arra is sor kerül, mert apad az otthonról hozott pénzeszsák.

A városnézésből nem lett sok, kicsit csámborogtunk az utcákon. Meg kell hagyni, Új-Zéland nem a városairól híres, csupa magas üveggel borított toronyház a parton, kicsit nyomasztó, semmi extra, habár még nem sokat láttunk.


szeptember 3.

Esett is ma az eső, a szél erősen fújt, kicsit talán a nap is kisütött, de az nem volt igazán emlékezetes. Múzeumba mentünk, a Te Papa-ba, ami amolyan nagy új-zélandi múzeum. Van ott kiállítás a földrész kialakulásáról, az állatokról, a történelemről, kultúráról, a maorikról, a bevándorlókról meg még minden féle érdekes, stb. akkora, hogy az ember egyszerre be sem tudja fogadni. Másfél emelet után fel is adtuk. Pedig sok érdekeset tanultunk a földről és a különböző korszakokban történtekről. A két sziget a csendes-óceáni és az ausztrál kőzetlemezek határán fekszik, melyek egymásnak feszülnek lent a mélyben. Hatalmas erők dolgoznak, fűtik a vulkánokat, nyomják fel a hegyeket a magasba, bugyogtatják a sárfortyogókat és lövik ki a gejzíreket. Magyarázták, hogy a Föld olyan, mint egy hagyma, különböző rétegek burkolódnak egymásra és csak a teteje szilárd. Azon úsznak a kontinensek meg a tengerek talapzatát alkotó kőzetlemezek és ütköznek egymással, a mélybe süllyednek vagy kiemelkednek. Mikor az erők túlfeszülnek, akkor jön a földrengés, melyekben ez az ország nincsen híján. Volt is egy kis szoba felépítve, ahol földrengéseket szimuláltak. Beálltunk a szélére, a szerkezet meg csak rázkódott, csörögtek a poharak stb.

A szél ugyanúgy fújt tovább, egy idő után kikezdte a fülünket, kellemetlen volt. Semmi fény, minden szürke. A parlamentet akartuk még megnézni. Éppen elcsíptünk egy vezetést. Három épület áll egymás mellett. Egyik a Beehive (Kaptár), ez a kormány lakhelye, modern és tényleg kaptárt formáz, aztán van a parlament, ami egy félbemaradt épület a 20. század elejéről és mellette egy templom, ami a könyvtár. Furán néznek ki ezek ott egymás mellett. A parlamentben töltöttünk el majd egy órát, a könyvtárba csak bekukkantottunk. Még a miniszterelnök nőt is láttuk, ugyan csak egy pillanatra, miközben figyeltünk a vezetést tartó vicces úriember, aki mutogatta hogy ez itt ez, az meg az és ott hátul most haladt el a miniszterelnök nő.

Az egész épületet most néhány éve újították fel és tették földrengés biztossá. Le is mentünk az alagsorba, hogy ezt szemléltessék. Először is megerősítették a talapzatot, aztán az egész házat elvágták a talajtól és 417 erős, gumi-acél rugóra ültették vissza. Mutatták is a vágás helyét, egy 2 centis gumival kitöltött rés, ami végighúzódott a falon, elszelték a lépcsőt, annak korlátját, mindent. De kellett, mert igen földrengéses a környék. Gyakoriak, a kicsi, alig érezhetőek, de állítólag 400 évente 7-es 8-as erősségűek pusztítanak. Akkor állítólag másfél métert emelkedik és 50-et szélesedik a tengerpart. A legutóbbi kb 150 éve lehetett. Abban az időben képződött az a földsáv, amin most beszalad az autópálya Wellingtonba. Ha az nem lenne, a mérnököknek hosszú lyukat kellett volna fúrniuk a hegyekbe, hogy átjussanak az autók. De a természet kicsit segített nekik.

Este megvettük a kompjegyeket. Két nap és megyünk a déli szigetre. Azt mondják, ha az északi szigetet szépnek tartottuk, akkor az gyönyörű lesz. Le fog esni az állunk. Csak találjuk meg a hegyek között.


szeptember 4.

Az eső ma is csak esett. Túrázni akartunk, hogy majd felmászunk egy csúcsra és onnan nézünk szét, le a fővárosra át a déli szigetre, de minden tervünket elmosta az eső. Maradt az, hogy beautóztunk Wellingtonba és majd ott csinálunk valamit. Bementünk a Te Papába, megnéztünk még néhány kiállítást, s nem hiába, sok érdekes maradt mára is. Voltak rövidfilmek, ahol hely emberek beszélek arról, miért szeretik ezt az országot. Azok megfogtak. Egy öreg fotós nő, aki azt fotózza, hogyan pusztítja a tenger a magas sziklás tengerpartot, egy hapsi, aki húsz éve kiköltözött a természetbe, megtanulta mi minek az orvossága, egy srác, aki napokat megy a vadonban, hogy elérjen egy 500 méteres vízesést és onnan ejtőernyővel leugorjon élvezve azt a 10 másodperces szabadesést. Aztán beszéltek a szőlőtermesztésről is. És akkor elhatároztuk, hogy mi is szőlővel fogunk dolgozni és lesz pincészetünk, borunk stb. Majd, egyszer.

Az eső még mindig esett annyira, hogy az utcákon és a városban maradásnak semmi értelmét nem láttuk.

Este visszajöttünk. Találkoztunk Dórival (akit 2 napja ismertünk meg) és barátjával Gáborral. Kellemesen elbeszélgettünk velük. Gábor konkrét munkaajánlatra jött ki, Dóri már olyan vízummal, amivel elkezdhetett munkát keresni. A helyzetük akkor könnyebb és egyszerűbb volt, mint most nekünk. Kaptunk sok hasznos információt, többek között egy következő kontaktember, Rozsi számát. Annyit tudtunk, hogy a Déli-szigeten él Blenheimben már két éve és sokat dolgozott a szőlőben. A számot eltettük, a tanácsokat megköszöntük és hazakocsikáztunk a szállásra. Még mindig esett.


szeptember 5.

Az átkelés napja. Az idő nem jó, ha nem is esett az eső, minden nagyon felhős és borús volt. A komp egykor indult, így nyugiban összepakoltunk a szálláson, megreggeliztünk, bepakoltunk és hajrá. Volt még elég sok időnk beszállásig, így azt terveztük, megkeressük a tengerészeti múzeumot, körbenézünk mielőtt behajózunk. De nem értünk oda, mert leakadtunk egy kiállításon, ahol szőlőtermesztés témája által inspirált fotók és festmények voltak a falra aggatva.

Egy órával korábban ott kellett lenni, de vagy 45 percet rádióztunk a kocsiba, mielőtt intettek, hogy lehet feljárni a kompra. Az átkelés három és fél óráig tartott és a középső része elég mozgalmasra sikeredett. Tudni kell, hogy Wellington egy szép és nyugodt természetes öbölben fekszik (azért ez lett a főváros – korábban volt Auckland és Dunedin is – mert egyrészt az ország közepén található, másrészt könnyen megközelíthető hajóval). Szóval az öbölben minden rendben volt, kicsi fújt a szél, kicsit hullámzott, kicsit esett. De ahogy elhagytuk annak védelmét belemarkoltak a hajóba ez elemek. Tombolt a szél, ahol ért belekapott a kabátomba, dobáltak a hullámok és ha a hajó orra magasra futott egyiken vagy másikon jó adag vízfröccs is beterítette a fedélzetet. Az eget szürke, komor felhőkkel pakolták tele, a víz meg jeges kék színt öltött. Volt, mikor olyan hevesek lettek a hullámok, hogy a hajó elkezdett jobbra-balra dülöngélni és megmozdultak az asztalok és kinyílt a fedélzetre vezető ajtó.

 



Két filmet is vetítettek, talán hogy az emberek egy pontra bámuljanak és ne rókázzák össze a hajót (habár a második annyira nyálas volt, majd attól fogott el a rosszullét). Aztán beértünk a Déli-sziget kusza ujjaiként is felfogható, öböl-rendszerbe, melynek végén már várt Picton, ma esti állomáshelyünk. Lassan besötétedett. A szálláson egyedüli vendégek voltunk. A nap zárásaként megnéztünk még egy kiwi (új-zélandi) filmet. Jó volt. A címe: A világ leggyorsabb indiánja. Érdemes megnézni.


szeptember 6.

Reggel esett mikor felkeltünk. Ez erősen kedélyromboló hatással volt ránk. De ahogy fogyott a tányérról a reggeli, úgy javult az idő, mígnem előbújt a nap és a hegyek mögé kergette a felhőket. A környéken terveztük, hogy szétnézünk, így kocsiba vágódtunk, kaja, bakancs, esőkabát és gázt neki. A cél a Queen Charlotte túra egy részének teljesítése volt, dombra fel, hegyről le, kesze-kusza fjordok és tengeröblök képeslapról hívogató látványa vonzott minket oda. Az út kanyargós és hosszú volt, ha nem is km-ben, hanem időben, mert habár Móni keményen gyűrte a kormányt a sebességmutató alig lépte át a 40-et.

Éppen kanyarból ki, dombra fel szituációban jártunk, mikor az út jobb oldalán megpillantottunk egy nagy csomagjával bajlódó vágott szemű alakot. Felvettük, pedig nem is stoppolt. Az utas második mozdulata az volt, hogy előrenyújtotta a névjegykártyáját s mielőtt még megnézhettem volna erős kínai angollal elkezdte darálni, hogy Samuel Lewisnak hívják, utazó író és már sok országban járt, mint például (s akkor jött egy hosszú lista). Itt három hónapot tervez. Most éppen Nelson fele tart, egy darabig elvihetnénk.

Aztán mikor lekanyarodtunk az általa preferált irányba futó útról, megkérdeztük, velünk tart-e. Akár velünk is jöhet, mondta, sok itt az ideje, rohanni meg nincs hova. Ott alszik, ahol eléri az este. Ha van  ház a környéken bekérezkedik, ha nincs felveri a sátrát és abban tölti a még hűvös éjszakákat. Még jó sokat kanyarodtunk együtt, mikor úgy gondoltuk, megérkeztünk. Varázslatos tengeröböl, kis vitorlások ringatóznak a környező dombokat visszatükröző vízen. Néhány épület a dombok oldalán, egy a tenger partján. Pálmák, páfrányok és egyéb növényzet fut fel a meredeken, míg ott el nem éri a kék eget. A nap süt.

Már csak néhány kilométert kellett volna autókáznunk, hogy elérjük azt a pontot, ahol be tudunk csatlakozni a túrába, de… (és már mindenki sejti) … a motor nem indult. Csak vartyogott meg krákogott és kerregett. Motorháztető kinyit, okosan nézek, vállam felett pislog a kínai is. A motor nem indul újabb próbálkozásokra sem. Sajnos nincs olyan szerencsénk, hogy stopposunk autószerelő. És szombat van. És ez egy eléggé elhagyatott hely, települések alig, azok is 3-4 házból állnak. A környéken több a tengeröböl, mint a ház. A motor még mindig nem indul. És ide a parkolóig egy meredek saras úton jöttünk le, ami vagy 1 km hosszú.

A tengerparti ház egy hotel és megtudtuk, hogy ott a szemközti domboldalon, abban a zöld épületben meg egy autószerelő lakik. Hatalmas szerencse. Elsétáltunk hozzá. A hoteltulaj szerint 20 perc az út, de biztos kocsival gondolta, mert mi annál sokkal tovább gyalogoltunk. Közben sütött a nap, csodás látvány tárult elénk a domboldalon kacskaringózó útról, a kínai sokat beszélt, míg rá nem érzett Móni kedélyállapotára. Aztán elhallgatott.

A szerelő nem volt otthon, csak a felesége, akivel megbeszéltük, hogy leadjuk a slusszkulcsot a hotelban, elmegyünk túrázni, aztán ha a férje hazaér, elugrik oda kocsival és megnézi mit tehet. Ez már jó hír, persze nem egyenlő a megnyugvással. Megjavul-e? Ha igen mennyiért? De stopposunk vígasztalt minket, hogy majd ha leszáll az este, alszunk az ő sátrában, főz valami konzervhalat és minden rendben lesz, nem kell aggódni a kocsi miatt. (Neki nem is kellett). Ahogy sétáltunk vissza, a két szembejövő kocsi közül a második a szerelőnké volt. Lassított, kinézett az ablakon és kérdezte nekünk kell-e segítség. Ez gyors volt.

A kocsi persze elsőre indult, mikor visszaértünk. Aztán a szerelő is próbálkozott, többször egymás után. 1 igen, 2 igen, 3 igen, 4 igen, 5 nem. Aztán megint nem. Vakarja a fejét, hallgatózik. Ez az indítómotor lesz. Ki kell pucolni, vagy legjobb lenne kicserélni. Megcsinálja.

Kocsi a műhelyben (valahogy sikerül még egyszer beröffenteni), mi meg indultunk fel egy dombtetőre. Ekkor már fél 4 múlt, hosszabb túrára esélyünk sem volt. Caplattunk fel a dombon. Móni, a kis kínai, meg én. Az idő meg romlott el, felhők húzódtak az ég kékjére, elbújt a nap is. Végül 417m-ről csodás panoráma tárult ekénk. Az alattunk elterülő erdő és a tenger vize is mogorva zöld és kék színeket öltött azokat csak néha enyhítette egy-egy előbúvó nap-pászma. A tetőn megebédeltünk, kicsit nézelődtünk majd vissza a műhelybe. Mielőtt megindultunk volna lefele, stopposunk közölte, hogy kicsit fázik, majd a következő pillanatban (amitől kezdve nekünk fél percig nekünk tátva maradt a szánk), elkezdte pörgetni a botját és különböző harcművészeti ágakból vett mozdulatsorokat elvégezve egy elegáns tigrisbukfenccel zárta a melegítést. A korát olyan 50 évre saccoltuk, de elfelejtettük megkérdezni.

 



A kocsi működik, persze nem örök garanciás most sem, stopposunknak búcsút intettünk a kereszteződésben, és visszaautókáztunk Pictonba. Már sötét lett mikor bekanyarodtunk a bolt elé, hogy vegyünk valami vacsorának valót.


szeptember 7.

Reggel még mindig felhők ültek a településen, de ahogy átkanyarogtunk a kikötőt és a várost ölelő hegyeken kitisztult az ég. Blenheimben, ami alig 30 km onnan meg hétágra sütött a nap. A Mobil kútnál találkoztunk Rozsival, akinek a számát még Wellingtonban kaptuk meg. Ő lett a helyi kapcsolat. Egyből a szárnya alá kapott minket és megmutatta a várost ahol él és dolgozik idestova 2 éve. Nem egy metropolisz, de csodás hegyek ölelik körül és az év 9 hónapjában süt itt a nap. Ezért is kedvez a szőlőtermesztésnek, ami a helyiek legkedveltebb foglalatossága. Ez itt az új-zélandi bortermelés fellegvára, a Sauvignon Blanc hazája. Egymást érik a szőlészetek és a pincék a környéken.  

Kávéztunk, cseverésztünk, s a kellemes napsütés mellett még sok hasznos, első kézből szerzett információt is magunkba szívtunk. Ha munkát akarunk itt szerezni, nem lesz vele gond, beszélünk angolul, bármit elvállalunk (a tapétázástól kezdve a szőlőszedésen át a recepcióskodáson keresztül egészen a miniszterelnökségig).

Rozsi szerzett nekünk olcsó szállást, Craig-nél, egy huszon-egynéhány éves építési vállalkozó srácnál, akinek már sikerült az élet. Az egyik házában annyiért adta ki a szobát 3 napra, mint máshol egy éjszakára. Tökéletes. Nagy szoba, benne egy szivaccsal, és még rengeteg hely maradt, hogy szétszórhassuk a rengeteg holminkat. És még mosni is lehetett.

Délután még egy kicsit autókáztunk a környéken, megnéztük a szőlőket. Elmondani is nehéz, mennyi van belőlük. Már majd’ minden frissen metszve. A birkák meg ott mászkáltak a tövek alatt és rágcsálták a füvet. Közben meg szórták tele trágyadrazséval a földet. Nagyon okos. Ott a birka, abból lesz a sült, amihez aztán lehet inni a finom borocskát. De láttunk még itt furcsaságot. Sokhelyütt szélkeréknek kinéző objektumok meredeztek ki a sorokból. Nem értettük a funkciójukat míg Craig el nem magyarázta. A lapátokat nem a szél hajtja, hanem egy motor, azért, hogy a talajmentifagy-gyanús reggeleken elkeverjék a magasan lévő melegebb és az alsó hidegebb levegőt, így óvva a szőlőt a fagykártól. Van, aki meleg füstöt ereszt a sorok közé, de vannak, akik helikoptereket hívatnak, hogy azok keverjék össze a levegőt a hűvösebb hajnalokon. Ez nem hülyeség, Rozsi is megerősítette, aki pedig tudja. Két évig nyomta a szőlőben. Hajnali 2-3-kor felszállnak a gépek és néhány órán át keverik a levegőt mindenféle vezetékek, oszlopok és fák között cikázva a sötétben.

 



Este már akkor hideg volt, mikor bementünk a szobába. És itt nem volt radiátor, a szoba hőmérséklete állhatatosan közelített (azaz hűlt) a kintihez. A falak vékonyak, az ablakok szimpla üvegesek és szigetelésről, mint olyanról nem hallottak. Ha fáznak, beállnak az itt ilyenkor fűtésre használt légkondi alá vagy benyomják a falra szerelt, nagyobb hajszárítóhoz hasonlító meleg levegőt fújó gépet. De általában nem fáznak, amikor rendes ember kabátban, ők rövid nadrágban és vietnámi papucsban (ne adj isten mezítláb) flangálnak az utcán.


szeptember 8.

A szokásosnál sokkal korábban keltünk a szokásosnál sokkal hidegebb körülmények között. Mivel nem volt egész éjjel fűtésünk, a benti hőmérséklet erősen konvergált a kintihez. Az meg nem volt túl magas. A forró kávé melege addig tartott, míg átmentünk a fürdőbe és megnyitottuk a forró vizes csapot és gőzfürdő hangulatot varázsoltuk ebbe a szubarktikus klímába. Három kapcsoló volt a falon. Az egyik a lámpákért a második az elszívókért, a harmadik pedig az infralámpákért volt felelős. Olyanok, mint amik a Balaton parton a sült hekket tartják melegen. Ugyan a levegőt nem melegítették fel, de ha az ember kijött a forró víz alól és törölközött, tollászkodhatott alatta egy kicsit, mint a napos csibék hasonló világításban anélkül, hogy megfagyott volna. Aztán üzentünk Rozsiéknak, hogy nagy szükség lenne arra a kis légmelegítőre, amit tegnap ígértek.

Reggeli után egyből el is mentünk érte, meleget akartunk és abból Craig házában nem volt sok. Gábor (Rozsi) később körbevitt minket a városban, megmutatta, hol mit érdemes venni, mi az olcsó és mikor vannak leárazások. És persze próbált enyhíteni olthatatlan tudásszomjunkat a munkavállalással és munkalehetőségekkel kapcsolatban.

Jártunk boltban, vettünk forró vizes palackot. Ha nem lesz meleg, elmegy az áram, akkor se fagyjon le valamelyik lábujjunk.

Az eső esett, és amit tegnap kimostunk, vizesebb volt, mint amikor kiszedtük a mosógépből. De üzembe helyeztük a meleg fújót, kiteregettünk odabent és hamarosan pálmaházi hangulat kezdett eluralkodni a szobában. Páratartalom 100%, meleg: 20 C fok.

Este érkezett meg Bence. Az ember, akivel még Magyarországon futottunk össze és tőle futott ki minden szál, rajta keresztül ismerünk mindenkit, akivel eddig találkoztunk. A szomszéd ügyintézőnél ült, mikor átírattattuk a repjegyünket egy korábbi dátumra (hogy miért az egy másik történet). Meghallottuk, hogy ő is Új-Zélandra utazik és valami olcsó járatot keres. Odafordultam hozzá, és mivel akkoriban naprakész voltam a kínálatból, adtam neki néhány tippet. Aztán szóba elegyedtünk és miután mindenki elintézte amit akart, számot cseréltünk. Kaptunk tőle néhány jó tanácsot és nevet, akikkel majd odakint felvehetjük a kapcsolatot.

Az este kellemes hangulatban telt Rozsiéknák, előkerült egy üveg Unikum meg néhány sör és ki sem fogytunk az elmesélendő sztorikból. Fél háromkor mehettünk vissza a szállásra.


szeptember 9.

Kellemes melegre ébredtünk, csak az eső ne esett volna. A ruhák egy része már megszáradt, nem keveset járattuk a meleg levegő fújót és már nem kellett annyira rohanni a fürdőbe, hogy felmelegedjünk. A mi szobánk lett a ház legmelegebb, jobban szólva az egyetlen meleg zuga. Néha még a tolóajtót is ki kellett nyitni, hogy kiengedjük a párát és beeresszünk egy kis friss levegőt.

Mára túrát terveztünk, hogy öten bevágódunk Rozsiék nagy és megbízható autójába, elmegyünk a hegyekbe, ha az idő engedi felmászunk valahova és ott alszunk. Gyorsan megreggeliztünk és vártunk, hogy jöjjenek. Kár volt, mert ők érthető okokból nem akartak kapkodni (ez volt a szabadnapjuk).

Aztán elmentünk együtt vásárolni, mindent amire 2 nap alatt szükségünk lehet a hegyekben, instant, vízzel felöntős tésztát meg sört és indulás. Egyszer esett, néha meg tűzött a nap, hogy csak izzadtunk. A úticél Szt. Arnaud mellet fekvő Rotoiti tó volt. Száz km, egy óra.

 



Odaértünk és néha esett, néha sütött a nap, de nem volt az a strandidő. Mégis kiránduljunk, ha már eddig eljöttünk. De a faház, amit kinéztünk éjszakára, fenn a hegyen már tele volt gyerekekkel. Az meg úgy nem az igazi. Az idő semmi biztatót nem mutatott, a sötétedő erdőben, csak úgy meg nem volt senkinek kedve sétálni. Így letelepedtünk egy szemrevaló stégre, megterítettünk és előkaptuk minden elemózsiánkat, kemping gázt, lábast és hozzáláttunk kései ebédünkhöz. Csirke ízesítésű tészta sajttal, marhás tészta sajttal. Egyszer elég volt. A maradékot (a vegyipar e remekét) megetettük a kacsákkal. Remélem nem fog köztük dögvész pusztítani.

A tó tele volt angolnákkal. Ahogy megjelentünk a stégen az egész család kidugta a fejét egy kő alól és néztek üveges szemeikkel mi pottyan le onnan a magasból. Jutott oda is a tésztából.

Este Rozsi még összeütött egy kicsit nem gyomorkímélő csirkepaprikást, tésztaágyon, sajttakaróban, ami igazi felüdülés volt az azóta már többször elpárolgott műkaja után. Este még azt hittük, meg tudunk nézni egy filmet, de elaludtunk.


szeptember 10.

Tegnap este még kiköltöztünk Craig-től és Gáboréknál aludtunk, ami azért volt jó, mert így együtt maradt a társaság és tuti fűtött helyen aludtunk megint. Az idő ma is olyan volt, mint tegnap, nem tudta eldönteni, hogy essen, vagy süssön.

Semmi komoly nem történt. Csak beszélgettünk, filmet néztünk és kávéztunk.

Négy körül vettünk búcsút vendéglátóinktól és keltünk ismét útra. Le délre még mindig. Kaikoura volt a kiszemelt állomás, kicsivel több, mint 100 km lefele az egyes úton. Már sötétedett, mikor megérkeztünk, így vadásztunk szállásra. Több helyen kopogtattunk, de vagy nem volt hely, vagy drágállottuk, mikorra rátaláltunk egy megfelelőre. A recepciós csaj már éppen zárt, csak odaadta a szoba kulcsát, hogy majd reggel rendezzük az anyagiakat. És ennyiben is maradtunk.


szeptember 11.

Még tegnap este beszélgettük, hogy milyen könnyen meglóghatnánk fizetés nélkül erről a helyről, csak kiadogatjuk a motyónkat az ablakon, be a kocsiba és iszkiri. Nem kértek se igazolványszámot, még a nevünket sem tudják. Sőt a kulcsért se kellett letenni (ez azért megszokott itt) valamennyi foglalót, ami természetesen visszajár. De maradtunk elméleti síkon.

Reggeli után kipakoltunk a kocsiba, útra készen álltunk, rendezném a számlát. Ugyanaz a lány ül a pultnál, aki este kiadta a kulcsot. Mondom neki, kijelentkeznénk. Mosolyog, mondja, hogy oké. Kéri a kulcsot, átad cserébe 10 dollárt és jó utat kíván. Ekkor Móninak még nem esett le semmi. Én sietősre veszem. A kocsi nem indul. Igen, mert nem alapállapotban van a sebváltókar. Oké, beugrott a kicsike. Aztán előadom Móninak is, akinek még csak most kezd derengeni, hogy ingyenbe volt a tegnapi éjszaka. És ami a slusszpoén. Kaptunk 10 dollárt (a soha be nem fizetett letétet). Sokáig nevetünk és a visszakapott kis borravalót fejben kb. tízszer elköltjük.

Kaikoura bálna és delfinlesei mellet még fókáiról is nevezetes. Több kolónia is tanyázik a tengerbe nyúló félszigetet övező partokon. Az egyik nem messze egy autóparkolótól. Éppen apály van. Egész közel lehet merészkedni az állatokhoz. Ezt meg is tesszük, minden figyelmeztető táblára fittyet hányva, hogy a nagy fókáktól legalább 10 a kicsiktől legalább 20 méterre érdemes tartózkodni. Csúszós, algás köveken kerülünk a kicsik közelébe, méterről méterre cserkészve be őket, ahogy henyélnek egy sziklán. Érdekesnek találnak minket és közelednek. Jaj de édesek. Szagolgatják Mónit. Aztán a következő pillanatban már a nadrágszárába is kaptak. Menekülni nehéz a csúszós köveken, figyelni a vadra, meg hogy el ne essen az ember. Én is keresem a jó képet, a jó beállítást. S már támad is, lépek el, de érzem ahogy utánam kap. Semmi komoly, de ijesztő milyen gyorsak tudnak lenni ezek a kis zsírgombócok.

Felkapaszkodtunk a part fölé nyúló szirtre, hogy rövid túrát tegyünk a környéken, gyönyörködjünk a kilátásban. Újabb és újabb rejtett öblök tárulnak elénk és a nap is kezd előtörni a felhők mögül. Aztán egy vízmosta, valaha-volt úton leereszkedtünk a partra, mert mintha pingvineket láttunk volna. De nem, csak valamilyen fekete-fehér madarak. Meg fókák heverésztek a sziklákon mindenütt. Mint több száz frissen töltött kis kolbász, úgy döglöttek a napsütésben. Fentről, meg úgy néztek ki, mint mazsolák egy frissen kelt kalácsban. Láttunk még szakadék szélén legelésző teheneket, jobbra, alul a kék víz, balra a felhőből kitűnő havas hegyek. Azok a tarka jószágok ott legelésztek. Kevéssé megszokott látvány a magyar szemlélőnek.

 



Amikor visszaértünk a kocsihoz, kellemesen elfáradva a kiadós testmozgástól kinyitottuk elemózsiás táskánkat és hozzáfogtunk piknik ebédünkhöz. Ekkor látom, hogy a szomszéd bokor alatt egy nagy fóka hever. Ütemesen mozog az oldala és szuszog. Nekik senki nem mondta, hogy ne menjen az emberek közé.

Késő délután érkeztünk meg a Déli-sziget legnagyobb városába, Christchurchbe (röviden CHCH). Nem sokat láttunk belőle, megint rossz az idő, hideg van, fúj a szél és csöpög az eső. Viszont a szállás nagyszerű, soha ilyen nagy és jól berendezett szobánk nem volt. Este még kicsit sétáltunk a városban, tetszik is meg nem is ebben a taknyos időben.


szeptember 12.

Nagy hévvel vetettük bele magunka a munkakeresésbe. Péntek lévén a helyiek kevésbé nagy lelkesedéssel dolgoztak, de annál nagyobb hévvel várták a hétvégét. Reggeli közben kiírogattunk rengeteg munkaközvetítő címet a Yellow Pages-ből és azzal a lappal felszerelkezve vettük nyakunkba a várost. Az első helyet meg sem találtuk, mert elköltöztek valahova (egy olyan helyre, ami szerintünk nem létezett), a második meglett, de ott meg csak egy névjegyet kaptunk, hogy arra küldjük el az önéletrajzunkat, a harmadik szintén eltűnt, elköltözött és megszűnt, a negyedik csak iparos munkákat közvetített, az ötödikre meg már nem is emlékszem.

Délre már lógott a nyelvünk és kezdett megremegni a hitünk abban, hogy mi itt tartósan munkát tudunk vállalni. Persze nem vártuk azt, hogy a határt átlépve minden második ember leszólít, hogy dolgozzunk neki, de mégis jól esett volna így elsőre egy kis sikerélmény.

Hogy milyen terveink vannak. Szeretnénk munkát találni. Elsősorban valamit a turizmus területén, szállodában, vendéglátás stb. Másodsorban bármit, amiért pénz fizetnek. Meg persze vállalkozni. Megnyitni a világ legdélebben fekvő lángosozóját, vagy pékséget, vagy lakberendező stúdiót, vagy… egyenlőre kifogyhatatlannak tűnünk ötletekből. Szeretnénk egy kicsit itt élni. Olyan más itt, ez emberek mosolyognak, napi max. 8 órát dolgoznak, minden isten háta mögötti kis falunak van saját golfpályája, ami nem azt jelenti, hogy sznobok és csak golfozni hajlandóak, hanem, hogy munka után vagy hétvégén van idejük, erejük és kedvük, hogy friss levegőn töltsenek néhány órát, jó társaságban és közben még valami sport jellegűt is űzzenek.

Aztán persze a tervek és az álmok finomodni fognak az idővel, de addig is első lépésként kell találni valamit, ami pénz hoz a konyhára és legális (nem lehet minden szállásról úgy lelépni mint tegnap). A mai, munkakeresés szempontjából sikertelen nap tehát nem dobott fel minket. De gondolom akkor édesebb a gyümölcs, ha meg kell küzdeni érte (ez az analógia, tapasztalatból tudom, kocsikra nem alkalmazható).

Vacsora közben már elkezdtük átfogalmazni a CV-nket. A helyi önéletrajz, eltérően a rövid és tömören lényegre törő magyartól, hosszú és szöveges, rövid kommentárokkal tarkítva, itt azt csináltam, ott ez volt a feladatköröm, címek, elérhetőségek, referenciák, stb.

Elfáradtunk ma, de új zsongás is költözött belénk. Járt az agyunk, milyen munkákat pályázunk meg, de jó lenne itt, meg itt dolgozni, ezt meg ezt csinálni. Jó lenne itt munkát szerezni. Mert itt friss a levegő, kisimultak a homlokok és elképesztően szép a környezet.


szeptember 13.

Ki sem keltünk az ágyból, még fel sem ébredtünk rendesen, de már ott volt előttünk a laptop és írtuk az önéletrajzokat. Szerkesztettük, tökéletesítettük, átszabtuk, formáztuk újra és újra, míg elnyerte azt a végleges formáját, amin már nem találtunk csiszolnivalót. Ez így leírva rövidnek tűnik, de sok időbe tellett.

Szinte egész napot a szobában töltöttük, de nem éreztük haszontalannak, mert egyrészt odakinn felhős, borús, barátságtalan idő ült az utcákon, másrészt hasznos dolgot csináltunk, megkezdődött a munkavadászat 1.0. Abban biztosak voltunk, hogy angoltanárként nem fogunk azonnal munkát találni egy angol anyanyelvű országban, de azért vannak még rejtett tartalékaink.

Délután vettünk egy helyi lapot, hogy átnyálazzuk a hirdetési oldalakat (persze Móni nézegette az ingatlanokat is, hogy hol és milyen pecót veszünk az első heti keresetünkből). A kezdeti sikertelenség, az első hullámvölgy, ösztönzőleg hatott ránk. Akikkel eddig beszéltünk, mind azt mondták, biztosan találunk valami munkát, hiszen jó az angolunk, nem lesz problémánk, nem kell aggódni.

Volt egynéhány munka, ami felkeltette az érdeklődésünket, így este besétáltunk egy netezőbe és szétküldtük a CV-ket, meg ki is nyomtattattuk őket, hátha egyből elkéri valaki, valahol.

Még délután úgy határoztunk, hogy lelépünk CHCH-ből és folytatjuk utunkat déli irányba. Annyira nem ragadott magával a hely, ehhez biztosan hozzájárult a hideg és a rossz idő, de ezalatt a két nap alatt nem éreztünk rá a város ízére. Úgyhogy Queenstown lesz a holnapi célállomás, bent a Déli Alpok láncai között, az adrenalin és az őrült sportok fővárosa. Ott csak akad valami. Most azon az állásponton vagyunk, hogy először körbe kell járni az országot, hogy aztán eldönthessük, hol is szeretnénk hosszabb távra lecövekelni.


szeptember 14.

Korán akartunk indulni, vagy 500 km kocsikázás állt előttünk, de valahogy nem tudtunk kiugrani az ágyból reggel 6-kor. Aztán éppen indultunk volna, csak a fogmosás lett volna hátra, mikor egy ártatlan mozdulat és kizártuk magunkat a szobából (itt olyan hülye zárak vannak, hogy belül benyomsz egy gombot, aztán csak behúzod az ajtót és ilyenkor jó, ha a zsebedben a kulcs, mert az ajtó már zárva). Ma a mienk nem volt a zsebemben. Az ügyeletes, nyávogós recepciós csajt meg elnyelte a föld. De nem estünk kétségbe, már jött is az ötlet, másszunk be az ablakon, amit szerencsénkre korábban Móni kinyitott. Bakot tartottam, Móni hopp be az ablakon és kész.

Még tegnap este csurig tankoltuk a kocsit, mert itt a Déli-szigeten nem terem minden bokor alatt benzinkút, vagy ha terem is, az bezár este 6-kor. Nem akartunk kellemetlenségeket a kocsival, azért ne álljon le mert mi hülyék voltunk, a többi meg úgyis rajta múlik. Aztán elindultunk, gyűrtük magunk alá a kilométereket. Hihetetlen, mennyire változatos a táj. Indultunk a Csendes-óceántól, át a Canterbury síkságon ás be a Déli Alpok láncai közé. Felváltva vezettünk. Móni már teljesen profi, ő már csak heti egyszer fordul kanyarodáskor a rossz sávba (szembe a forgalommal), mintha csak otthon autókázna, én még kicsit küzdök, egyszerre még nem tudok vezetni, visszapillantót beállítani és ablakot letekerni, de már sokat fejlődtem.

Első pihenőnket az alpesi fekvésű Tekapo-tónál ejtettük meg, rövid nézegetés és tankolás után aztán újra az úton voltunk. Következő megálló a Pukaki-tó, a parkolóból felhőmentes időben állítólag látszódik a Mt. Cook. Kicsit gondolkoztunk, leállítsuk-e a motort, vagy pöfögjön míg szendvicsezünk a helyi sirályok társaságában. De mi szeretünk veszélyesen élni. Ha a megszokott szendvicsek nem is töltötték el nagy izgalommal ízlelőbimbóinkat, a kilátás mindenért kárpótolt. Olyan kék, mint a gleccserek hűvös jege, olyan volt a tó vize. És körben feszültek a két- és háromezres csúcsok.

 



Ha már ott jártunk, meg ez volt az egyik hely ahova beadtuk a jelentkezésünket, felautóztunk a tó mellett Mt. Cook nevű üdülőfaluig. A látvány ismét… csak bámultunk. De nem dolgoznánk itt. A hegyek összenyomják az embert, nincs szabad tér, amerre elbámulhatnánk, ha elég a szikár ormokból. Itt lenni jó, de dolgozni az más. A legközelebbi mozi kb. 200 km (Ennyi erővel mehetnénk fókát számlálni az Antarktiszra).

Még 270 km volt előttünk és már 3 óra volt. Váltott sofőrökkel nyargaltunk lefele, a hegyek közti völgyekben. Forgalom semmi, hosszú egyenes szakaszokon akár 120-ig kilengettük a kilométerórát. 100 fölött harap igazán a kicsike kocsika. Éppen sötétedett, mikor megéreztünk, a szállás jó és olcsó, külön faház-részünk van, a neve Istálló 1. Este kicsit sétáltunk, te a Wakatipu-tó partjára, végig a kivilágított sétálóutcán. Eddig tetszik.

Egész nap jó idő volt, ami alapjában határozta meg jó kedvünket és optimizmusunkat is. Ez itt az őrültek fővárosa (úgy értem ezt, hogy az őrült sportrajongók és extrém fazonok fővárosa), és habár még nincs itt a fő szezon, most kezdik el felszívni a munkaerőt a következő idényre.


szeptember 15.

Hétfő reggel. Bizonyára ránk várnak a munkaközvetítő irodák és a turizmusban vagy hotelekben érdekelt vállalkozások, hogy becsöngessünk hozzájuk és mondjuk: Itt vagyunk, alkalmazzatok minket. Az első munkaközvetítőben nem töltöttük egy percet sem, kizavartak a külső táblához és ha ott találunk valamit, aminek elvégzéséhez van képesítésünk vagy tapasztalatunk, akkor segíthetnek. De mivel egyikünk sem rakott falat életében, vagy kötött be vizet, és ha még hipotetikusan meg is tudnánk csinálni…

Oké, menjünk a következőbe. Ott kaptunk egy adatlapot, mondta a csaj, töltsük ki egy kávé mellett (nem ott, hanem vegyünk magunknak a kávézóban) és utána átbeszélünk milyen lehetőségek nyílnak meg számunkra. Nem mentünk mi sehova, ott leültünk és elkezdtük kitölteni, de a sorok fele üresen maradt (mert vagy nem volt egyértelmű mit is kellene válaszolni, vagy mert a helyi munkatapasztalatra kérdezett rá). Aztán a csaj odajött, azt hittük segíteni akar, de csak ránézett, mosolygott mint a fogpasztareklámokban, kérdezte milyen munka érdekel. És szerintem a válaszra nem is figyelt, csak arra, hogy tökéletesen mosolyogjon. Végül mondta, hogy hív másnap. Mindenképpen. Azóta is.

Beugrottunk néhány utazási irodába meg turizmussal foglakozó egységbe és gyűjtöttük az információt, kinek mire lenne szüksége, meg az e-mail címeket, ahová aztán szétküldhetjük a CV-ket.

Délután úgy határoztunk maradunk még három éjszakát, ez a hely tetszik nekünk, itt belevetjük magunk a keresgélésbe. Annyi itt a hotel, Móni biztos befér valahova, recepciósnak, programszervezőnek ügyvezetőnek stb., ha nincs is sok tapasztalata. Nekem meg, annyi itt a túráztatásra szakosodott cég, egynek csak szűksége van tapasztalt vezetőre, segédvezetőre vagy sítalp waxolóra (ami egyébként hiányszakma és könnyen adnak rá vízumot). Előfizettünk egy hetes internetre és minden olyan címre, ahol sejtettük, alkalmaznának minket, elküldtük a CV-nket.

Az a terv, hogy először azokat a munkákat célozzuk meg, amiket tényleg szívesen csinálnánk, Aztán ha végleg nem jön össze semmi, akkor még mindig mehetünk a szőlőbe (esőben és napsütésben) minimál, de tisztességes bérért dolgozni. Munka mellett, ha már csepereg be a pénz és nem folyik ki, még mindig lehet pályázgatni állásokat, figyelni a hirdetéseket és megismerni kontaktszemélyeket. De akkor már sínen vagyunk valami komolyabb fele.


szeptember 16.

Tegnap a munka, ma a szórakozás ideje jött el. Lekocsikáztunk még délebbre, átlépve a 45. szélességi fokot is (így ha egy rövid időre is, de közelebb kerültünk a Déli Sarkhoz, mint az Egyenlítőhöz) elértük a Fjordvidéket. Ez egy hatalmas terület, utak, települések és mobil lefedettség nélkül, ahol az ember hetekig elbolyonghat úgy a sűrű esőerdőben és a fjordok partján, hogy másik normális emberrel találkozna.

Mi csak ennek az érzésnek a szélébe kóstoltunk bele Te Anau mellett az öt napos Kepler túra (ami állítólag az ország egyik legnépszerűbb túraútvonala) egy kis szakaszán sétálgattunk. Főleg a településsel azonos nevű tó partján az esőerdőben (az esőerdő, én is sokáig úgy hittem ugyanaz mint a dzsungel, ahol majmok ugrálnak és óriáskígyók csüngenek le a fáról. De nem. Az a hely az, ahol nagyon sokat esik az eső és ezért dús, alig áthalható a vegetáció). Azok a fények, amik a tó vizén cikáztak, ami úgy hullámzott az erős széltől, mint felénk a tenger… Zöld, fölénk nyúló, szárat növesztett páfrányok, magas-havas csúcsok a háttérben, felhők, amik ráakadtak a közeli fával borított hegyekre, a kék víz és a napsütésben csillogó homok, olyan dolgok amik nekem eddig nehezen fértek meg egy képen. És tessék itt van minden egyszerre, mégis nekem kicsit szürrealisztikus, mintha a Holdon pózoló Amstrong mellé még Photoshop-pal odakopíroznánk a Halász Bt oszlopos tagjait. Karácsonykor.

Úgy gondoltuk ezen a festői tóparton elköltjük idilli piknik-ebédünket, de sajnos így gondolta a helyi vérszívók egy csapata is. ( a sandfly, ami csíp, mint a szúnyog, vagy inkább harap, mint a bögöly, de olyan pici, mint egy muslinca. És nagyon alattomos, csak akkor fáj a seb, mikor már a dög elrepült, aztán a csípés nyoma meg véresre vakarva viszket egy hétig). Olyan gyorsan végeztünk az ebéddel, ahogy ők velünk.

Visszaúton már siettünk. Azt írták él itt a sűrűben kiwi madár, de úgy elbújt, mi egyet sem láttunk. Fut szembe, a kiwi amellett, hogy az ország jelképe és védett állat hatalmas tojást tojik. Mielőtt kitojná, alig fér el benne, összenyomja minden szervét (érdemes a neten rákeresni).

Te Anau unott kisváros, hétköznap az utcák üresek és szelesek. Életnek semmi jele a szezon elején. Kellemesen elfáradtunk és hazaindultunk. 180 km az út vissza, siettünk, hogy még sötét előtt megérkezzünk. Ez sikerült is, vezettem megint, kanyargós úton, szakadék szélén, tó partján (nem kívánt törlendő). Aztán ahogy vásárlás után indultunk volna vissza a szállásra a kocsi megmakacsolta magát. Semmilyen együttműködésre nem volt hajlandó. Nem indult be se szép szóra, se bikázásra. Egyedül annak örültünk, hogy ez itt történt és nem a vadonban, minden műhelytől és szerelőtől távol.

 



Tanakodtunk. Aki segített bebikázni a kocsit, mondta itt nem messze, a város szélén van néhány műhely, ahol orvosolhatják a problémát. Elsétáltunk oda, de minden zárva. Aztán meglátunk két gördeszkás srácok kikászálódni egy rozzant kocsiból. Kiderült, hogy szerelők. Megígérik, hogy ránéznek a kocsira vagy még ma este, vagy holnap reggel, csak adjuk meg a számunkat és majd hívnak.

A kocsi később sem indult, így kitoltuk a bolt alóli parkolóból, mert ott nem maradhatott és hazasétáltunk. Rossz érzéssel, hogy már megint, de kicsit örülve, hogy ez mind itt történt, meg már van segítség, aki ma vagy honlap meggyógyítja leharcolt vasunkat.


szeptember 17.

A szerelők este már nem hívtak minket. Sőt a mai délelőtt sem. Mi meg elkövettük azt a hibát, hogy nem kértük el a számukat. Pedig ahogy felkeltünk bekapcsoltuk a mobilt és ötpercenként nézegettük írtak-e, hívtak-e. Semmi. Mivel angolszász országokban ha reggelt mondanak, akkor az hivatalosan délig tart, így addig vártunk, majd útra keltünk, hogy személyesen járjunk végére a problémának.

Elsétáltunk a bolthoz, ahol tegnap este hagytuk a kocsit. Még megvolt. És pöccre indult. Mi meg fogtuk a fejünket. Történt már ilyen. Aztán elhajtottunk a műhelyig, ahol tegnap este összefutottunk a srácokkal. Az egyik ott volt. Köszöntem neki, vártam hogy mondja, bocs de úgy el voltunk havazva, nem tudtak eddig még felhívni, de semmi. Csak nézett, hogy mit akarok, aztán csak akkor kezdett oszlani a homály, mikor elmeséltem, hogy tegnap este lerobbant, meg mi az autó márkája, stb. Most ugyan nem érnek rá, de a délután folyamán belenéznek, a kocsit csak hagyjuk ott, járó motorral (benne kulccsal, nyitva) a műhely mellett. Ezennel már rutinosak voltunk és kértünk névjegykártyát, meg árajánlatot, amit persze addig nem tudtak adni, míg bele nem néznek a motorháztető alá.

Az idő olyan volt, mint egy taknyos elefánt. Szürke, néha csepergett az eső és időnként fújt a szél. A szobában olvasgattunk és neteztünk, latolgattuk lehetőségeinket. Kaptunk már néhány visszajelzést az elküldött CV-kre, de eddig semmi komoly. Többen köszönik, de jelenleg nem terveznek új alkalmazottat felvenni. De van néhány érdeklődő is. Pl. Blenheimbe keresnek egy párt, akik 24/7-ben üzemeltetnének egy motelt, vagy egy másik, CHCH-be beugró túravezetőt alkalmaznának nyárra. Egyenlőre ennyi.

Holnap továbbállunk. Ennyi elég volt Queenstownból, körbenéztünk, vár a nyugati part és fenn északon Nelson. Móninak oda húz a szíve mióta csak elindultunk Blenheimből. Ott sokat süt a nap, nem nagy város, de nem is kicsi, talán éppen jó. Tehát holnap reggel fel északra a gleccserek vidékéig Franz Josefig aztán két nap múlva Nelson.

A szerelők hívnak, hogy nem tudják elképzelni, mi lehet a kocsi baja, mert most ahányszor csak próbálják, indul, mint a kisangyal (ha valaki autószerelő olvassa ezen sorokat és homlokához csapva mondja magának, hogy igen csak ez meg ez lehet a baja, szívesen vennék segítségét). Ahhoz, hogy többet tudjanak, szét kellene szedni az indítómotort, az maga 65 dollár és ha cserélni is kell valamit, az még 100-150-be fáj.

Úgy láttuk a legjobbnak, ha odamegyünk a helyszínre és ott egyezkedünk. Valamint vittük az eggyel korábbi autószerelő számát, hogy a szakik egymás között majd megbeszélik mit is kell csinálni, mit gondol az egyik, mit a másik. Végül arra jutottak, hogy fel kell tárni a motort, szétszedni azt a fránya indítómotort aztán jöhet a diagnózis. De ma már nem, majd holnap 10-re elkészül és indulhatunk tovább.


szeptember 18.

Reggel jött is a telefon, hogy kész a kocsi, mehetünk érte. S habár szétszedtek mindent, amit lehetett, a hibát nem találták, de bekötöttek egy vezetéket, ami végszűkség esetén elindítja a kocsit. Ha majd odamegyünk, elmagyarázzák. Negyedszer tettük meg az utat az autószerelőig gyalog az elmúlt 36 óra leforgása alatt. Ezt a környéket már nagyon ismerjük.

Elmesélték, hogy habár szétkapták az indítómotort, annak semmi baját nem találták. Így nem cseréltek semmit, de bekötöttek egy vezetéket a nemtommi és az akku egyik pólusa mellé, hogy ha végképp nem indulna a kocsi azt csak a pólushoz kell érinteni és pörög a motor (ahogy itt mondják: Kiwi can do – a kiwik mindent meg tudnak csinálni).

A dél már az úton ért minket. Kb. 400 km volt a mai etap. Ezalatt egyszer sem mertük leállítani a motort. Zúgott az emelkedőn, a dombon, az egyenesben és zúgott ebéd és pisi vagy fotószünet közben is. Az idő eleinte borús és szomorkás, de ahogy kiértünk a Tasmán-tenger partjára hirtelen felvidult, kisütött a nap, bekékült az ég. Élmény volt autókázni.

A tenger hullámzott és fodrozódott balról, szemben a végtelen aszfaltcsík, kicsit jobbra sárga bokrok, felettük az állandó széltől egy irányba terjeszkedő fák, nagyon jobbra pedig a Déli Alpok sziklás és havas csúcsai. Szinte már giccses volt a látvány.

A Franz Josef gleccser mellett felépült településen szálltunk meg két éjszakára. Két szobához tartozott egy konyha és fürdő meg TV. A szomszéd üres volt, így mi bitorolhattok az egész teret. Videóztunk, pattogatott kukoricát ettünk és söröztünk (egy egész hét kihagyás után először).


szeptember 19.

Mozgalmas és tartalmas napot zártunk ma. Megnéztünk két gleccsert, egy tavat (azt viszont kétszer is) valamint a Tasmán-tengert. De kezdem az elejéről.

Szállásunk nem messze fekszik a Franz Josef gleccsertől, így amíg szép az idő, és reggel csodásan sütött a nap, ami a nyugati parton mindig kiszámíthatatlan (sokkal rosszabbak az esélyek, mint az orosz rulettben, mert itt az év 365 napjából 183-on esik és az olyan mintha a hatlövetűben 3 golyó döntené el milyen lesz aznap a hangulat), tehát reggel csodás fényekben úszott a táj ezért gleccsertúrára indultunk. Csak úgy kettesben, el a jégig meg vissza. Még tegnap este megnéztünk egy rövidke filmet erről a nagy jégnyelvről, amiből aztán sok okosságot tudtunk meg. Ez a jég egész egyedülálló abban a nemében, hogy fent magasról indul és majd a tenger szintjéig ereszkedik le (2500 m-től 200 m-ig). Még valamikor a legutolsó jégkorszakban, mikor az egész szigetet jég borította, született a gleccser ami mára már sokat vesztett régi fagyosságából, de még mindig alakul. Hol hosszabb, hol rövidebb. 250 évvel ezelőtt még 3-4 km-rel hosszabb volt, de mostani állapotánál volt kicsivel rövidebb is. Állítólag elég gyorsan mozog, napi 1-6 métert is csúszik lefele. Folyton mozog és alakul, de tapasztalt vezetővel meg lehet mászni és egész napos túrát tenni rajta.

Hosszú, apróköves és kis vízfolyásokkal szabdalt völgyben sétáltunk előre. Ez a rész elvileg le volt zárva a magas vízállás miatt, de gyorsan átléptük a távol tartó köteleket és ezt jól is tettük, mert nem volt ott semmi akadály, amin át ne lábalhattunk volna.

A fölénk magasodó hegyoldalakról vízesések zuhogtak alá, a nap felhőtlen kékre festette az eget, a völgy végében, meg mint hosszú koszos-fehér-pikkelyes szörny kúszott fel a Déli Alpok legmagasabb csúcsai közé a jég. Ahogy közeledtük, tátotta ki száját, amiből jéghideg vizű patak csordogált kifele (ha folytatom az analógiát csorgatta a nyálát). És közben recsegett, kisebb nagyobb darabok potyogtak alá a magasból. A gleccser alja piszkos és repedezett, míg feljebb éles-hegyes jégsziklák torlódtak egymásra hideg kéken csillogva.

A Matheson-tó tükre szolgáltatja Új-Zéland egyik legeladhatóbb képét és témáját. A zöld, növényzettel borított hegyek mögül előbukkanó két hegyóriás, a Mt. Tasman és a Mt. Cook és az egész tükörképe a tó vizében ott virít minden utazási prospektusban, képeslapokon és legalább annyira ikonisztikus mint a kiwi. Ezt a látványt szándékoztam én is lefényképezni, így rövid kirándulás címszóval felfedezőútra indultunk (Móni kirándult én keresetem a legjobb helyet). Sajnos semmi. A hegyek felhőben, a fények meg még túl erősek a tükröződéshez.

A Fox gleccser kb. 30 kilométerre fekszik a Franz Joseftől, mégis az ikertestvére lehetne. Talán kicsit kitettebb, kevésbé kiépített, de ugyanolyan nagy és hideg. Hosszú völgyet vésett ez is magának, abban sétáltunk. Hihetetlen, hogy az ember itt van néhány száz méterrel a tenger szintje felett és olyan, mintha alpesi körülmények között kirándulna. Erősen tűz a nap mégis hideg szél fúj, jég és hó a láthatáron.

A Tasmán-tenger fél óra autóval. Itt a sziget egy újabb arcát mutatja. Állunk a hideg, csapkodó hullámokban és nézzük a havas csúcsokat (Móni bugyiig vizes lett, mert rosszul mérte fel egyik erejét. Én meg alsógatyáig, mert a fényképezőgépbe bámultam és nem a mögöttem morajló habokra figyeltem). Aztán mintha zsákból engedték volna ki őket, elleptek minket a sandfly-ok és nincs tovább maradás.

 



A nap erősen hanyatlott a horizonton. Ideális fotóidő. Így másodszor is elsétáltunk a tó mellé (minden tisztelet Mónié) és megérte. Kicsit ugyan fodrozódtak a havas csúcsok a víztükörben, de így is olyan volt, mintha színes szagos óriáskivetítőn bámulnánk egy képeslap-fotót. És hogy az élmény teljes legyen, sört ittunk hozzá.


szeptember 20.

A szokásos időben útra készen álltunk, hogy leadjuk a szobakulcsot és folytassunk utunkat felfelé a sziget nyugati oldalán. A tegnapi idővel nagy szerencsénk volt, ma fele annyira sem voltak ideálisak a viszonyok egy kiránduláshoz, annál inkább a vezetéshez. És kilométerből elég sok várt ránk, 470 legalább, Nelsonig.

Gyorsan nyeltük az aszfalt közepére festett csíkokat, mentünk kicsit a hegyek között, kicsit a parton, mikor egy aszfalttal borított fahídon átkelve fura zajra lettem figyelmes. Valami nagyon nem stimmelt már megint a kocsival. Alig az út negyedénél jártunk. Móni lehúzódott az első alkalmas helyen, kiugrottam és láttam tök lapos a bal hátsó kerék. Defekt.

Az első kétségbeesés után, hogy már megint miért most, miért szombaton, miért itt a semmi közepén úgy határoztam, kereket cserélünk. Nem lehet az annyira bonyolult, ez is csak olyan, mint a LEGO autó kereke, leveszem, visszarakom és már gurul is. Pótkerekünk van, mutatta az arab, reméltem találok szerszámokat meg emelőt is mellette.

Az emelő más, mint amit én láttam korábban, de működött, a csavarok ugyan nehezen, de engedtek. És ekkor jött a pofon, mikor az ember kicsit úgy érzi, ez itt már túl sok, hol a kandi kamera. A pótkerék teljesen másképpen nézett ki, mint a lyukas, vagy akár a másik három. Kisebb, keskenyebb, simább. Totál meg voltunk győződve arról, hogy ez is az arab műve, hogy még eddig is elér a keze, itt is szívat minket. Ugyan a kerék passzolt, meg gurult is a kocsi vele, de igen idétlenül néztünk ki. Úgy sántikáltunk az úton, mint egy bokán lőtt tengerimalac.

A terv az volt, hogy az első szembejövő településen kerítünk egy gumist és megcsináltatjuk a kereket. Ezzel a fakerékkel, meg az ötvenes tempóval, amit maximumként határoztunk meg (ha kiszakad a kerék és belezúzunk az árokba vagy egy birkatelepre még nem ér minket maradandó károsodás) nem érünk ma messzire. Alig mentünk két nagy kanyart már meg is pillantottuk az első házakat. Szerencse, gondoltuk. De nem feledkeztünk meg arról sem, hogy szombat dél van, amikor nem könnyű elrángatni a szerelőket a barbeque sütőjük mellől.

Próbálkoztunk, de semmi siker. A következő nagyobb település 25 km, azaz fél óra. De legalább nem kell tolni a kocsit három keréken hátizsákkal a hátunkon (Hanem 50-nel száguldottunk előre). Hokitikába, ahol szintén mindent zárva találtunk. Utolsó sanszként beugrottunk egy kocsmába, nálunk is ott lehet beszerezni a legfontosabb infókat és na tessék itt is. A csapos hölgy fia egy használtgumi kereskedőnél dolgozik, megadja a címet, állítólag ma is dolgozik.

A szomszéd faluban lakott a szerelő, nagy nehezen rátalálunk és vázoljuk neki a problémát, hogy ugyan van pótkerekünk, de nem sokat ér, a régit meg kellene foltozni vagy bármilyen megoldás érdekel minket. Tíz perc alatt készen volt (kerékleszedés, konstatálja, hogy új abroncs kell, mert ez elkopott, túl sokat futott laposan, csere, felfújás, kerék visszarakása). Hetven dollár és viszlát.

És most egy rövid kis rész, megemlékezvén arról, melyen tévhitekben leledztem én eddig és milyen új tudással gazdagítottam ma autós ismereteimet. Először is a pótkerék nem kamu volt. Sok autóhoz csak ilyen un. mankót adnak, ami csak arra jó, hogy ez ember eljusson az első szerelőig. A tervezők azt gondolom nem vették figyelembe, hogy a kerék szombat délben adja meg magát, Új-Zélandon, a nyugati parton, ahol nem csak a települések, de az autószerelők egy négyzetkilométerre eső száma is viszonylag kicsi. Másodszor, én azt hittem, hogy a kocsi kereke is olyan, mint a biciklié (Talán már sejteni, otthon nem állnak halmokban az Autó-Motor-ok). Ha nagyon akarom és vannak megfelelő szerszámaim meg ragasztó, az út szélén is megfoltozhatom a belsőt. Csakhogy ezekbe a kerekekbe már nem tesznek belsőt. Csak a külső meg a felni, közte pedig a levegő. Még jó hogy nem mélyedtem bele a szerelésbe ott az útszélen.

Fél három volt és még az út háromnegyede még előttünk állt. De több akadályt nem gördített elénk a mai nap. Útközben még tettünk egy kis kitérőt, hogy megnéztük az un. Palacsinta sziklákat. Rakott palacsintához hasonlatos, rétegzett sziklatömbök ezek, melyek szétszabdalt, megkövült ebéd-maradékként hevernek a tengerparton. A vadul hullámzó tenger furmányos járatokon hömpölyög be a sziklák közé, kemény habot vetve vagy csak prüszkölve a keskeny, csipkézett rések közül.

 



Aztán lassan ránk esteledett és kilenc körül érkeztünk Nelsonba. Kemény nap volt ez mind a sofőröknek, mind a kocsinak. Előbbiek sokat tekerték a kormányt, utóbbi meg, habár rövid időre, de elvesztette egyik végtagját.


szeptember 21.

Ma lettem 31 éves és az volt a kívánságom, hogy keressük fel a Farewell Spit-et, ami a sziget legészakibb csücskénél lévő, hosszú szervként a tengerbe nyúló homokpad. Rozsiék meséltek róla, hogy milyen szép meg csodás, így kellemes félnapos kirándulásnak ígérkezett.

Nelson, tegnap nem sokat láttunk belőle a sötétben, nagyon élhető helynek tűnt. A legmagasabb épület a székesegyház fából ácsolt tornya, a házak kertesek és sokszínűek, citrom és narancsfák állnak a kertekben, de vannak boltok és kulturális élet, szemben a tenger a város mögött pedig az imitt-amott hófoltos hegyek.

A Tasmán-öböl mentén haladtunk egy darabig, át Richmondon és Motuekán, míg kis kitérőre meg nem álltunk Kaiteriteriben (ami az itt elterülő hegyes-völgyes-tengerpartos-fókás-pingvines területet magába foglaló Abel Tasman – Új-Zéland első, holland felfedezőjéről elnevezett - Nemzeti Park kapuja). Sok kanyar át a hegyeken és mikor megláttuk a partot egyszerre mondtuk ugyanazt. Ismét egzotikus tájon játszódó film díszletébe csöppentünk. Kék ég, sárga homok és közte a tenger zöldes-kékes-sárgás csillogón. Langymeleg és napfény. A víz persze csak 12 fokos, mindent a szemnek, a többi élvezet majd két hónap múlva.

Mire a sziget csücskébe értünk, elromlott az idő úgyhogy a kirándulásnak lőttek. Mert hideg volt, fújt a szél és vészterhesen közeledtek az esőfelhők. (De tettünk egy érdekes felfedezést útközben. Collingwoodban, ami a Déli-sziget legészakibb része, lakik egy Beck család – legalábbis a postaládájuk erről árulkodik – de be nem csengettünk). Ebéd után hazaindultunk és a szálláson ünnepeltünk. Töltött paprika (helyi alapanyagokból építkezve) vörösbor és csoki torta volt a menüsor.

 



Délelőtt úgy éreztük, szívesen maradnánk ebben a régióban hosszabb időre is. Sokkal inkább mint Christchurchben, Wellingtonban vagy akár Queenstownban. Ami azt jelenti, itt kell munkát találnunk. Itt, ami a sziget legmelegebb csücske, közel a hegyek és a nemzeti park, zsezsgő kis város, fesztiválokkal, kultúrával. Elkezdtük bújni az újságok hirdetési rovatait, az internetet és küldtük szét az önéletrajzokat, hátha megcsípünk valami tuti munkát.


Sorry, you need to install flash to see this content.