Másnap egész nap szakadt az eső, s bár volt egy kósza ötletünk, hogy délután ismét felmegyünk a Rossi Volante nevű bivakházba, elég hamar elvetettük.

A gondolat, hogy mindent nedvesen, esőben csomagoljunk be, elvette a kedvünket az indulástól, és inkább a másnap kora reggeli start mellett döntöttünk. Az égiek kegyesek voltak, mert reggel szép idő volt, s bár a sátrat persze nem tudtuk megszárítani, azért egész jól és időben összecsomagoltunk. Az első felvonón, mely a Plato Rosa nevű síterep felé repített, már mi is rajta voltunk. Innen a Breithorn nyeregig a már ismert úton mentünk, majd a csúcs felé induló elágazásnál mostmár tovább indultunk keleti irányba a bivakház felé. Néhány óra alatt el is értük azt, sőt szerencsésen meg is találtuk egy sziklaorom kövei közé beékelődve. Már csak 15 méterre volt, mikor megláttuk, mivel felülről közelítettük.

Három cseh társunk már bent volt, de a 9 ágyas házikóban még bőven jutott nekünk is hely. Bár időközben a felhők megint beúsztak, annyira korán volt, hogy úgy döntöttünk, megnézzük a fejünk felett magasodó 4075 méter magas Roccia Nerát. Könnyű volt a feljutás, és még mindig csak ½ 3 volt, így elhatároztuk, hogy indulunk tovább, a két napja befejezetlen Breithorn csúcsokat megmászni (immár a jó irányból, keletről nyugat felé). Eleinte havas gerincen vezetett az út a Breithornzwillinge (4105m) felé, majd sziklás kimászás következett a csúcsra. Lefelé két rövidet ereszkedtünk, szerencsére voltak a sziklában gyűrűk és szögek. Ismét lejutottunk a havas gerincre, mely a Breithorn keleti csúcsa (4136m) előtti nyerget képezte. A keleti csúcsra megint sziklák vezettek, majd a másik oldalon újabb ereszkedés várt ránk, immár áthajló sziklafalon. Alatta még egy, melyhez 30 méteres kötelünk éppen elég lett.

Ezzel leértünk egy újabb havas gerincre, melyből nagy hópárkányok nőttek ki északi irányba, Sajnos a gerinctúránk alatt végig felhőben jártunk, így nem sokat láttunk a tájból, pedig pazar kilátásban lehetett volna részünk. Lassan leértünk a Breithorn középső és keleti csúcsát elválasztó nyereg aljába, ahonnan visszaindultunk a bivakházba. Mire utunk végére értünk, kora este lévén az időjárás is lecsillapodott, és néha még a nap is kisütött. 7-re értünk vissza a bivakházba, ahova időközben két dán fiatal is betelepült.

Következő két napunk borzalmasan telt, mivel az orrunkat se igen dugtuk ki a házból, olyan idő volt. Első nap végig esett a hó, majd – a kecsegtető meteor előrejelzés ellenére – következő nap olyan erős szél volt, hogy megint nem tudtunk menni sehova. A bivakház vendégei között igen nagy volt a hallgatólagos egyetértés, mert egyöntetűen senki se kelt fel 9 óráig, így békésen lehetett szenderegni. Ezen a második napon kora délután két kósza francia mégis valahogy odakeveredett, így a létszám teljes lett. A bivakház egyébként egy egy helyiségből álló házikó, két sor priccsel, alul 5, felül 4 hellyel, a fekhelyek előtt egy kis asztallal, padokkal. Így azért már meglehetősen kényelmetlenné vált a lakás, de valahogy mégis egészen jól elfértünk benne. Mi ketten minden esetre megbeszéltük, hogy ha másnapra sem javul az idő, lemegyünk, mert még egy napot semmittevéssel nem akarunk ott tölteni. Az égiek azonban – legalábbis átmenetileg – velünk voltak, mert másnap hajnalban mászásra alkalmasnak tűnt az idő. Voltak ugyan felhők az égen, de azért el tudtunk indulni. A Pollux és a Castor megmászását terveztük. A Polluxra a délnyugati sziklás gerincen másztunk fel, több más parti társaságában.

A felső nehezebb, fix kötelekkel biztosított részeken nagy tumultus alakult ki, de végül szerencsésen túljutottunk ezen, hogy a kicsi, egyszerű, Mária szoborhoz jussunk, amely a sziklás rész tetején várja a túrázókat. Innen még vagy 100 méter szintet kellett menni a 4092 méteren lévő hegytetőig egy havas gerincen.

Miután szerencsésen feljutottunk ide is, úgy döntöttünk, a lemenetet a sziklák helyett a nyugati falon kíséreljük meg. Ez a felső részén kb. 50 fok meredekségű, és most olyan jeges volt, hogy a biztonság kedvéért jégcsavarokat is beraktunk két kötélhosszban. Eztán következett a Castor, amely egy könnyű, havas szerpentin útnak ígérkezett. Eleinte nem is volt vele problémánk, de félúton – ahogy az már lenni szokott – beborult az ég, és elkezdett esni a hó, mely a változatosság kedvéért most nem a megszokott jó minőségű tapadós, hanem olyan hungarocell golyó féle volt, amely pillanatok alatt beborította a meglévő nyomokat, és folyt le mindenfelől. Egyszóval meggyűlt a bajunk ezzel a gurulós granulátummal, mire felértünk benne a Castor gerincére, amelyen még 100 métert kellett menni a 4228 méteres csúcsig.

Mikor felértünk, azt hittük, rosszul látunk. Cseh bivaktársaink ugyanis a szakadó hóesésben levest főztek a hegytetőn.

Már korábban is megállapítottuk, hogy a csehek „csak esznek meg kártyáznak”. Ez persze érthető volt, mert a háromból kettő magas, vékony, 20 éves forma fiatal volt, akiknek igencsak szükségük lehet a kalóriára, hegymászás nélkül is. De azért a hegytetőn főzés még az előző két napi együttlét és ismeretség után is meglepett.

A mi utunk innen tovább vezetett, míg ők visszamentek a bivakba, így végleg búcsút intettünk egymásnak. Mi a gerincen tovább indultunk a Sella ház felé. Az idő ködös-felhős volt, és lassan-lassan a nyomokat is kezdte betemetni a hó, úgyhogy sietősre fogtuk a lépést, hogy valahogy azért odataláljunk. A házból szerencsére messzire hallatszott a generátor hangja, s mi délután ½ 4 körül megérkeztünk. Ez már kezdett arra hasonlítani, amit mindig is szerettem volna kipróbálni: csak menni házról házra, nem pedig sietősen, az egy parkolóból elérhető 1-2 hegycsúcs megmászása után lerohanni.

A házban matraclágerben kaptunk helyet, mely minden képzeletünket felülmúlt: egy kb. 70 priccset tartalmazó óriási hodályban találtuk magunkat, melyben azonban összesen négyen aludtunk, így nem volt nagyon zsúfolt és levegőtlennek sem lehetett tekinteni. Minden esetre nagyon jót aludtunk a bivakházban töltött három éjszaka után.

Valtournenche, 2011. 07. 17-21.

Folyt. köv.!