Nos, itt épp nincs áram és zseblámpával világítom meg a billentyűzetet, hogy megírjam nektek a trópusi kalandok első fejezetét.

Hát először is, itt senki se normális. Legfőképp az nem, aki idejön önkéntesnek az Isten háta mögé. Valahogy a trópusi éghajlat csendes őrültté edzi a népet és ez az őrület és abszurditás ott lebeg a levegőben a monszun, a fűszerek és illatok egyvelegével, és a legváratlanabb pillanatokban csiklandozza az ember orrát. Mikor épp megszokottá válik, hogy gyertyafénynél internetezz vagy a kuriózumnak számító angolvécét vödörből öblítsd,netán mangót enni tanulj miközben a Balatonról beszélgetsz akkor azon kapod magad, hogy valami ismeretlen idő- és tértelenségben létezel miközben a tehénszart kerülgeted. Annyira valószerűtlennek tűnik ez az egész, mert pontosan olyan, mint ahogy megálmodtam és néha sokkal nagyobb hit kell ahhoz, hogy képesek legyünk elhinni: az éppen aktuális legreálisabb valóság az pontosan a mi legabszurdabb álmunk…(Azt hiszem, ilyen mondatot is csak az képes kreálni, aki már beszedett egy adag malária elleni gyógyszert, melynek mellékhatásai között a tudatzavar is szerepel).

 Vendéglátóm egy aprócska ember, sztaniolpapírba csomagolt virágcsokorral vár a kapuba, majd néhány óra múlva már a bhil törzs antropológiáját tárgyaljuk. Ezután lélegzetvételnyi szünetet kaptam- kellett is a jövőre nézve- és kimostam egy rakás ruhát egy vödör vízben majd elszívtam egy dugicigit a WC-tetőn egyensúlyozva, ablakmagasságban…

Öt órakor jó gyarmati szokás szerint teázás következett, ahol beszédbe elegyedtem a másik vendéglátómmal, ő is bhil (bhilekről lásd később) és mikor szóbajött, kiderült, hogy antropológus. Mikor erre nem szaladtam el tőle, annyira a szivébe fogadott, hogy elvitt a városba (vagyis kocsival 200 méterrel arrébb) és vett nekem egy zseblámpát és egy esernyőt („ezekre szükségem lesz itt”) majd egy telefont és még azon se akadt ki, mikor az esővédő PVC tokot a zord feketéről hupirózsaszínre kunyeráltam. Szóval trópuskompatibilitis vagyok: van egy rikítópiros selyemesernyőm, egy piros fém zseblámpám és egy hupirózsaszín mobilom, ami valami rettenetes indiai kantátával jelzi, hogy VIP vendégként tök normális dolog, ha este 10-kor felhívnak, hogy mit csinálok és jól vagyok –e? Mindezt fokozza, hogy rámsózott vagy 10 baromi érdekes könyvet amit sose találnék meg máshol, csakis az ő könyvtárában.

Akkor még nem sejtettem, hogy hála Istenek, nem nagyon lesz időm olvasgatni…