Ma 2019. 08. 22.,
Menyhért, Mirjam napja van

Utazz el! Éld át! Írd meg!

EXPLORERS WANTED! Keressük a világ legbátrabb utazóit, legvadabb fotóit / videóit, legvagányabb bloggereit. Jelentkezni az info@explorergroup.hu e-mail címen lehet.

A felfedezők köztünk vannak!

  • strict warning: Declaration of views_handler_filter::options_validate() should be compatible with views_handler::options_validate($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_handler_filter::options_submit() should be compatible with views_handler::options_submit($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_style_default::options() should be compatible with views_object::options() in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_style_default.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_row::options_validate() should be compatible with views_plugin::options_validate(&$form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_row.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_row::options_submit() should be compatible with views_plugin::options_submit(&$form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_row.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_handler_filter_boolean_operator::value_validate() should be compatible with views_handler_filter::value_validate($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter_boolean_operator.inc on line 0.

Második nekifutásra

 

 

 

Második felvonás: amelyből kiderül, hogyan tettem szert munkára és mit is csinálok.

 

 

 
 
Hogy földrajzilag is behatároljam, Indián belül Madhya Pradesh államban lébecolok. Ez az ország egyik legszegényebb régiója.
A lakosság nagy része földművelésből él- ezt úgy kell érteni, ahogy mondom: két kézzel, emberi és állati erővel gazdálkodnak. A terület főként a Bhil törzs által lakott. Indiában jelenleg is működik a kasztrendszer. A törzsi lakosság kaszton kívülinek számít, gyakorlatilag ők az árják által leigázott őslakosok. Nem sok választásuk marad a túlélésre: vagy beolvadnak a hinduk közé Dalit-nak (legalsóbb kaszt), vagy boldogulnak, ahogy tudnak és maradnak kaszton kívüliek.
Szerencsére ma már állami szinten is igyekeznek segítséget nyújtani nekik, rengeteg szociális, kulturális, „human-rights” projekt működik, de az emberek fejében lévő, több ezer éves hierarchikus sémákat nem lehet néhány év alatt megváltoztatni. Elméletileg tehát nincs diszkrimináció -gyakorlatilag azonban van. Érdekes módon a keresztény missziók ismerték fel legkorábban, hogy égető szükség van a törzsi lakosság kultúrájának és emberi jogainak védelmére és támogatására, így sok iskolát, kórházat, szociális ellátó központot nyitottak. Ezek némelyike ma már az állammal együttműködve próbálja orvosolni a helyzetet. Csakhogy a korrupció mindenhol jelen van, és akkora tömegek nyomorognak, hogy lassú a fejlődés. Ugyanakkor csodálatra méltó összefogásra képesek az indiaiak, a környékünkön jól kiépített szociális háló működik, a szociális munkások járják a falvakat, konzultációkat tartanak a lakosságnak a földművelés korszerűbb formáiról, egészségügyi, higiéniai tanácsadás folyik, kutakat, iskolákat építenek, stb.
De még mindig India a világon a második az alultáplált gyerekek számát illetően (a World Bank felmérése szerint, 47%). Évente 2.1 millió indiai gyerek - vagyis percenként négy- hal meg 5 éves kora alatt az alultápláltság miatt, valamint olyan megelőzhető vagy gyógyítható betegségekben, mint a hasmenés, tífusz, malária, vérszegénység, stb.
 
 
De térjünk vissza az elejére. Legutóbb tehát ott fejeztem be, hogy megérkeztem és fogalmam sem volt, hova és minek…
Nos, a kérdés hamar megoldódott. Egy héttel érkezésem után ugyanis vendéglátóm egyszer csak hívat reggeli után az irodájába: ekkor találkoztam először a szomszéd kórház igazgatónőjével. (Van egy igazgató is meg még jó pár igazgatói rang, amik között nem sikerült megértenem a különbséget…)A lényeg, hogy házigazdám a nyakába sózott, adjon nekem valami munkát ahol kiélhetem az önkéntes munkamániámat. Nagyvonalúan belement szolid bólogatás és számomra érthetetlenül alacsony és halk ultrahangokon való kommunikálás közepette, hogy délelőtt ott lehessek a kórházban. Ezt megelőzően megkérdezte, hogy hány órát akarok dolgozni naponta, amire én visszakérdeztem: hányra van szükség?  Hát, ezt nem kellett volna….itt nem szokás így gondolkodni, amúgy meg ki a fenének van szüksége egy hindiül nem értő szerencsétlen önkéntesre, akinek mindent el kell magyarázni?
De a híres keleti tolerancia jegyében nem ellenkezett, hanem átmentünk, és megmutatta a kórházat. Végigvonultunk a folyosókon (merthogy több is van, egész pontosan 2 és fél), ő a hónom alatti magasságból ötpercenként halkan suttogott valamit valami keverék nyelven, ami gyanúm szerint angol - hinglis lehetett, ebből kellett volna megértenem, hogy melyik helyiség mi, majd belavíroztunk az irodájába. Megmutatta, hol kellene dolgoznom, (van egy Nutrition Rehabilitation Centerük azaz „NRC”, ahol alultáplált gyerekeket hizlalnak) de ott jártunkkor rájött, hogy itt senki se beszél angolul. Mondtam, hogy nem baj, én beszélek egy kicsit hindiül, majd megoldom valahogy. Erre növesztett két szarkalábat és megegyeztünk, hogy akkor itt fogok dolgozni, majd ugyanazzal a lendülettel továbbirányított a folyosón. Mivel kifogytunk a beszédtémából (vagyis nem volt több balra vagy jobbra nyíló ajtó) úgy határozott, leültet az irodájába és megfeledkezik rólam. Felemelt egy papírt az asztaláról, természetesen oly lassúsággal és megvetéssel, mely az ilyen nyugalmat megzavaró papíroknak kijár, megnézte, majd letette. Aztán eltelt néhány röpke fényév, újra felvette, olvasgatta, letette. Közben néhányan ki-be jöttek az irodába, és mikor biztossá váltam benne, hogy elnyertem a láthatatlanság ajándékát és teljesen levegőnek néz, úgy döntöttem, nem várom meg Visnu legújabb avatárját (földi megtestesülését), hanem megkérdeztem, hogy ha már van egy Nutrition Rehabilitation Centerük, ugyan mikor etetik a porontyokat? Erre, S. P.  arcán a megkönnyebbülés öröme suhant át és tőle szokatlan hangerővel egyből kerített valakit, aki elkormányzott engem az irodájától legtávolabb eső zugába a kórháznak. Így kerültem át a világ „másik oldalára” és jöttem rá lassanként, hogy néhány méter távolság egy épületen belül mennyire nagy különbségeket rejthet és mennyire mély szakadék van a társadalom felső és alsó rétegei között.
 
 
Az  NRC a missziós kórház által létrehozott egészségügyi centrum projektjeként indult idén júniusban. A lényeg, hogy az állam és az UNICEF Étkeztetési Programja, valamint egy nemzetközi alapítvány pénzeli a projektet. A falvakat járó szociális munkások ha nagyon alultáplált gyerekkel találkoznak, beküldik a kórházba. Itt megvizsgálják, megmérik a lurkót és ha indokolt és van hely, felveszik. 20 ágy van- többezer gyerek… 14 napig az édesanyjával/kísérőjével részt vesznek egy teljesen ingyenes felhizlalási programban, aminek idejére az anya még fizetést is kap, napi 65 rúpiát (1 RPS=5 FT) hogy kompenzálják az otthoni mezőgazdasági munkából való kimaradását. Az ötlet baromi jó, a megvalósítás indiai stílusú…
 
Lássuk a személyzetet:
 
Egy nővér-feladata az adminisztráció (aki valaha sírt otthon a felesleges és hülye, rubrikás papírok miatt, annak fogalma sincs, hogy nem a magyar adminisztráció a legrosszabb). Kiváltságosként egyenruhát hord, fehér salvar-kamizt (hosszu ing bőgatyával), rajta fehér köpeny. Ha valaki nővér, akkor iskolázott. Ha iskolázott, akkor jogosan néz le másokat és ásítozik- ez szabály.
Aztán ott van a hierarchia csúcsán a „medam”- egy civil ruhás iskolázott nő, akinek gőzöm sincs hogy mi a dolga, de mindenki főnökként tiszteli és asztal mögött ül, meg toll van a kezében. Elméletileg az ő dolga a gyerekek diétájának előírása és betartatása, illetve az anyákkal való konzultáció. Ilyenkor beterelik őket az udvarról, leülnek a földre egy szőnyegre, a medam meg az asztal mögül hindiül hadar valamit a bhil nőknek arról, hogy kéne etetni, gondozni a gyereket.
Itt ugrás következik a ranglétrán, jön a „Caretaker”: vagyis az a nő, aki gyakorlatilag megvalósítja és irányítja az étkeztetést. Nos, ők már tök jó fejek, valós emberi lények, akik összeterelgetik az anyukákat, hidat képeznek az íróasztal mögött ülőkhöz, besegítenek a kajakészítésbe és engem is ők vettek kezelésbe. Ők nem érzik derogálónak a köznéppel való keveredést… Megszólításuk: didí- vagyis idősebb nővérke. Pushpa didí 29 éves, vékony, energikus, hangos és szellemes. Meglepően kiegyensúlyozottnak tűnik, megtudom, hogy szerelmi házasságban él (itt ez ritka) és 2 fia van- szerencsés a nők között. Sumitra didí 27 éves, kétgyerekes anyuka, ő is imádja a férjét, mindig megosztja velem a párjától 10 év házasság után is naponta kapott hindi szerelmi sms-eket. A lényegi dolgokat élénk gesztikulálással segít megértetni, így rajtam kívül még 20 nő nevet vele. Nyíltszivüsége és gyakorlatiassága hamar feledteti, hogy kicsit lusta és nem veti meg a pletykálkodást sem.
A talaj felé közeledve a következő szinten találjuk a szakácsokat: Animát és Sarita-t. Az ő birodalmuk a konyha, és a konyha mögötti udvaron sátorponyvával borított kis terület. Itt főzik az asszonyok szabadtűzön az eledelüket és itt készül a kórház szemműtétes betegeinek étke is. Anima 20 éves, picike, éretlen  kamaszlány benyomását kelti. De amilyen lökött, olyan okos, ha lett volna lehetősége tanulni simán lehetne főnővér. Neki vannak a legjobb ötletei a problémák megoldására és mindent tud, mi hol van. Sarita egy bhil nő, elvált tőle a férje, ami azt jelenti, hogy a társadalom számkivetettje lett. Van egy 1,5 éves fia, a szüleinél lakik, ami azt jelenti, hogy a bátyjával, aki a szülőket gondozza…és akinek plusz teher a nyakán, tehát ha késik a kajával nyugodtan megverheti… Ő lett a legelső barátom, aki felismerte, hogy nem azért jöttem ide, hogy egy széken ücsörögve teázzak, hanem hogy valóban dolgozzak. Türelmesen elmagyaráz mindent, elvisz a piacra zöldséget venni és sok értékes információt oszt meg velem a bhil szokásokat illetően. Ő szégyelli legkevésbé bhil származását és értékeli, hogy érdeklődöm törzsének kultúrája iránt.
Végül van egy ember, a „seprő” akit még sose láttam seperni.
 
No, most hogy felvonultattam az eposz szereplőit, kezdődjék a színjáték:
Reggel kilenckor megérkezem, a bejáratnál az orvos sorra vizsgálja a gyerekeket: nagyüzemi kórlapikszelgetés folyik. (Az orvos sok indiai férfitársához hasonlóan simán átnéz rajtam, és ez addig bosszantott, hogy egy nap a szokásos kávéját én szolgáltam fel neki személyesen, amitől legalább 30 másodpercnyi meghökkenésbe esett és MEGKÖSZÖNTE!)
Utam egyből a konyhába vezet, minden lényegi esemény színhelyére, de míg odaérek nagy vigyorgópartikat rendezek az anyukákkal, elmakogom azt az egy-két hindi mondatot, amit tudok (Hogy van? És a gyerek? Aludt? Evett?) Mindig mindenki jól van, még ha halálán is van, csak mosolyogva bólogat, hogy „áccsí hum” vagyis minden oké, majd egy következő életben talán jobb helyre születek… A konyhába érkezve ugyanezt lejátszom a személyzettel, majd kézzel-lábbal való magyarázás következik: hindiül tanítanak.
A gyerekeknek kétóránként adnak enni. Nagy készségesen megmutatták „kesze káré” (Hogyan kell?) kérdésemre, hogy ne aggódjak, a konyha falán színes kartonokra fel van írva az F75, az F100 és TF receptje. Ezzel sajnos nem voltam kisegítve, mert hindiül írták ki…az nem fért a fejükbe, hogy én hindiül analfabéta vagyok, nem ismerem a betűket és nem tudom elolvasni, úgyhogy végül is addig nyaggattam és lestem őket, míg megfejtettem a titkot: az F75=víz+tej+cukor+rizspor+olaj (75 kalória), F100=ugyanez csak más arányban, rizspor nélkül (100 kalória), de a TF-re csak később derült fény.
Nos, eddig oké, csakhogy a lurkók személy szerint mást és mást kapnak, tehát egy füzetből kell kisilabizálni, hogy ki F75 és ki F100? Kitalálták előre, vagy mondjam, hogy a nevek is hindiül vannak írva…Tehát maradtam a „kooperatív team-munkánál” (nemhiába jártam egyetemre 7 évig…) és a szakács lett a névfelolvasó és gyerekeket – odakiabáló, én meg a serény cukor-olaj-rizspor adagoló és mixelő. Mikor már majdnem elhittem, hogy sikerült valami hasznosat csinálnom, elkezdtek variálni: ez a gyerek F75 de nem kap port, ez F100 de dobj rá neki port, ez nem iszik tejet, ez meg vizet….persze mindezt csak akkor mondják, mikor már épp bekeverted nekik a cuccot, addig udvariasan hallgatnak és tülekednek. Mindenki a hátam mögött áll és lökdösődik és mindenkinek egyforma pohara van, sőt többen használnak egy poharat, tehát esélytelen felismerni.
Ha vége a tortúrának megkönyörülnek rajtam és újra madammá kell változnom és „csáj pití hé”, vagyis elegánsan megteáznom a konyhaküszöbön guggolva. Illik a teát rohadt forrón gyorsan meginni és hatalmasakat szürcsölni, különben nem „élvezed”.
Aztán jön az orvosságosztás, antibiotikumot és vasat töltögetnek üvöltő gyerekekbe- a fele mellé megy. A reggeli műszakban nekem jutott a megtiszteltetés, hogy lefogjam az anyjuk ölében rúgkapáló kisördögöket. Modern találmány, hogy a gyerek fejét ne tartsd lejjebb, mint a lábát, különben az orrán jön ki a gyógyszer -ez nem fér mindenkinek a fejébe…
A déli-délutáni órák a szieszta ideje, az anyukák a padlón vagy az udvar földjén fekve hemperegnek, szundikálnak a gyerekekkel, a nővér és a széken ülők pletykálnak és ikszelgetnek. Mostanában a délutáni műszakba járok, kettőtől, ez annyiban különbözik, hogy nincs reggel csapatigyúrás (lapos kenyér, ezt eszi mindenki, mindennap, mindennel) két órán át, hanem 4-kor közös zöldségaprítás és kajafőzés van, aminek következtében a szállásom elegáns kapuját minden nap kormosan, füstösen, lepisilve, leöntve és csurom vizesre izzadva lépem át.
 A főzés komplex dolog: először is a „csulához” fa kell, azt pedig gyűjtsenek maguknak a nők, hiszen úgyis „parasztok”. No, múltkor elmenetem velük fáért, ami olyan égő volt a helyieknek, hogy gyorsan beirányítottak a szociális központ udvarára és adtak tüzifát, csak ne lássák, hogy én is a földön keresgélek az asszonyokkal. No, ha meglett a fa, tüzet gyújtanak a konyha mögött és 5 kiló rizst megfőznek 20 emberre, ehhez 3 paradicsom, két hagyma, 1 krumpli, 2 fokhagyma és 5 szem csili jár, melyből 20 emberre készítenek dhált (azaz zöldséglöttyöt). Két-három nő a főzőasszony naponta, ami azzal jár, hogy a gyereket valahova lerakják a földre „aludni”, gyakorlatilag bőgni és a legyek martalékául. Ilyenkor nem bírom egy idő után és ölbe veszem őket, ami azzal jár, hogy vagy lepisilnek vagy lehánynak, de végül nagyon megszeretnek és másnap vigyorogva bújnak az anyjuk szoknyája mögé, ha meglátnak. Ugyanakkor az asszonyok is jó szemmel nézik, hogy ha már úgyis tök haszontalan vagyok, mert nem vagyok se orvos, se szakács, legalább próbálok valami hasznosat csinálni.
 A társdalom felsőbb rétege szerint pedig az lenne ideális, ha egy széken ücsörögnék az asztal közelében, ventilátor alatt és nem kérdeznék és csinálnék semmit, maximum néha megvetően parancsolgatnék és rendelkeznék tisztaságügyben. Hát, hamar kiábrándítottam őket, így most azt hiszik, valami súdra (érinthetetlen, legalsóbbkasztbeli, piszkosmunkát végző) lehettem otthon, ha már vegyülök a néppel. A „nép” amúgy szerintem ugyanolyan hülyének nézi a felette állókat és nagy bólogatások után csinálja szépen a dolgokat a maga gyakorlata szerint. Arról nem is beszélve, hogy nagyon összetartóak, meglestem őket, ahogy délutánonként együtt tetvészik egymást, nevetgélnek, énekelgetnek. Ha megjelenek a színen, elhallgatnak, majd ha nem távozom, hanem leülök a közelben, egy idő után feloldódnak. Ilyenkor aztán néha kérdezgetnek, amit persze nem értek és ők meg nem értik, hogy én miért nem értem. Fotózni is ilyenkor lehet, közel engednek, megmutatják a gyerekeket a kendőikben, büszkén pózolnak, ha egyet lefotózok, mindet le kell, kimutatva, hogy számomra egyformán érdekesek és szépek. Valamiféle szórakoztató de haszontalan bolondnak tartanak…
 
 
De térjünk vissza arra, hogy mi is az a TF és hogyan jöttem rá mibenlétére?
A projekt ugye állami pénzből megy, a betegeknek ingyenes. A személyzet két hete kapta az első fizetését- és valamiért nem volt túlságosan elégedett…
Következő utam teljes elegánsba öltözve és legjobb modoromat elővéve a HIV Centerbe vezetett. Itt van J. sir, aki az egészségügyi centrum és projektjeinek irányítója. Az emberek nagyon szeretik, mert gondoskodó és normális, ráadásul jól és érthetően beszél angolul és kifejezetten intelligens. Legangyalibb mosolyommal két órán át meséltetem az egészségügyi projektekről, megtudom, hogy a kormány fizeti a projektet és a dolgozók bérét is. Megérkezik Michael-az amerikai „fehérférfi”, aki 4 éve dolgozik Indiában. Bevonom őt is a kérdezősködésbe, egy idő után sebességet váltok, és számára is világossá teszem, hogy értékelném, ha segítenének megérteni az indiai adminisztrációs rendszer műhelytitkait. Megkérdem, hogy milyen gyakran jár le a gyerekekhez ellenőrizni…hát sajnos nem elég gyakran, beismeri, de hát nagyon elfoglalt mert sok projekt fut egyszerre.
Másnap délután arra lépek be a kórházba, hogy Michael, J. sir és még két ideges férfi parancsokat osztogat, kapunk egy rakás újságpapírt lefedni a konyhaasztalt, ki van takarítva a konyha, van új kukta és előbányászták és felszerelték a rovarcsapdát (ha már kórház, legalább ne itt kapjanak maláriát…). Így aztán miközben a konyhapolcokon cserélem a papírt az üres dobozok alatt azon morfondírozom, vajon hányan utáltak meg 24 óra alatt?
Délután TF-et kélne adni a gyerekeknek, még mindig nincs. Mondják, nincs áram, nincs TF. Erre én mondom: „Goverment money hé, khana nahí hé? Money kahan hé?” (Állami pénz van, étel nincs? Hol a pénz?) Elmutogatom, hogy nem híznak a kölykök, ráadásul annyit tudok, hogy a TF jó olyan lurkóknak, akik nem szeretik a tejet és nem hányják ki. No, nagy naívan megkérdem, hogy kell keverni, tanítsanak meg. Hát kiderül, hogy van épp áram is… nagyszerű, akkor rajta! A TF (Therapeutic  Food)  őrölt mogyoró, porcukor, kókuszolaj és tejpor keveréke-és még finom is. Két óra alatt sikerül legyártani egy lavórnyit, nagy büszkén pakoljuk a polc tetején lévő üres dobozokba.
 
Másnap olyan fáradtság és álomkór vesz rajtam erőt, hogy úgy döntök, nem bírok bemenni dolgozni, adok egy napot nekik, hogy kipihenjék a hülye kérdéseimet és szerencsétlenkedéseimet, meg magamnak is adok egy napot, hogy kipihenjem a kudarcot: nem értem az indiai logikát.
 

 

Hozzászólások

2010.08.06 7:25:43 Doriska1

Zsófikám, várom az újabb részeket! Örülök, hogy az írásba is belevágtál! Legöregebb nővéred

2010.08.07 20:34:50 pinterkatalin

Szia India Girl! Ismételten csak azt tudom mondani, hogy nagyon büszke vagyok Rád! Írjál és írjál és írjál még sokat! Itthon már reklámkampányt indítottam a blogodnak, no meg persze a legkedvencebb újságomnak!

Sorry, you need to install flash to see this content.