Áram és internetellátástól függő gyakorisággal megjelenő estimese azoknak, akik még nem unják, hogy mások kalandjait olvasgassák.

Avagy miért is maradjunk otthon?

Bevezetésféle

Mikor a "Hidd el, ez Delhi" blogjából jól ismert Pítörszőr felajánlotta, hogy kezdjek el blogot írni itt én is, a frász tört ki: ugyan, mi újat lehetne mondani Indiáról? Ezerszer hallottuk már, hogy hatalmas ország, a sokféleség hazája, az ellentétek világa, írtak sokan és sokfélét a kultúrájáról, népeiről, ízeiről, szagairól, történetéről, jó és rossz oldaláról...én nem vagyok annyira beképzelt, hogy azt gondoljam, tudok újat nyújtani e téren. Mindaz, amit itt leírok, abszolúte szubjektív. Elsősorban nem Indiáról szól, mert nem vagyok az ország jó ismerője. Azt hiszem, ha valaki egy teljesen más kultúrába érkezik, olyan, mint egy újszülött. Újra meg kell tanulnia a legalapvetőbb dolgokat is: a wécéhasználattól elkezdve, az öltözködésen, nyelven, közlekedésen át az udvarias viselkedésig. Mindaz a "tudás", amit közzel harminc év alatt mgamévá tettem otthon, itt mit sem ér. Éppen ezért ez nem egy sikersztori arról, hogyan boldogultam a világ másik felén. Sokkal inkább arról szól, hogyan próbálok boldogulni, mennyi hibát és tévedést követek el naponta, mennyire sokat kell még fejlődnöm az alkalmazkodásban és mindezek ellenére mennyi jót kapok naponta.

Emlékeznek még a sorozatra, ahol egy jólszituált, new-yorki zsidó orvos Alaszkába kap kinevezést (Miért éppen Alaszka?)? Az ő szemszögéből az Isten hát mögötti kisváros válogatott bolondokkal van tele, míg a helyieknek ő tűnik furának és idegbajosnak. Hát kábé én is így vagyok itt...Az csak súlyosbítja a helyzetemet, hogy nem orvos vagyok, tehát nem ment fel baklövéseim alól a tény, hogy "közebn azért megmentem az emberiséget és gyógyítok". De akkor mit keresek én itt?!...

Most jön a filmekbő jól ismert vágás: "2 évvel korábban". Láthatnak egy skót hotelben takarítani, kint zuhog a jégeső, bent penésszag, érthetetlen skót angollal jópofiznak a vendégek, mikor egyszer csak beugrik: tulajdonképpen nem kötelező egész életemben ezt csinálnom. Ha már annyi wécét kipucoltam, legalább élvezzem is, hogy nem hiába. Így felmondtam, hazamentem és vettem egy jegyet Delhibe -elmentem egy hónapra önkéntesnek. Az egy hónap kevés volt, de nem futotta többre, arra volt elég, hogy összeszedjek egy nagy adag jól titkolt kultúrsokkot, egy homloküreggyulladást meg egy csomó kérdést. Nem jártem egyetlen turistahelyen sem, de üldögéltem a tetőn és bámultam ki a fejemből, ha épp nem orrot fújtam. Aztán a reptéren elkezdődött: rájöttem, hogy valószínűleg sokkal komolyabb fertőzést kaptam, mint a kolera vagy malária, mert az enyémet nem lehet gyógyszerekkel gyógyítani. Otthon hónapokon át próbáltam megszabadulni a kínzó vaágytól, hogy vissza kell mennem. Nem ment. Hallottam már másoktól is, hogy Indiát vagy megszereted, vagy megutálod, de ha megszereted, akkor mindig visszavágysz. Hogy miért, arról fogalmad sincs. Menni köll...

Így újabb takarítások és egyéb munkahelyek variálásával összegyűjtöttem egy újabb repjegy árát. Itt vagyok, monszun van, megtanultam mangót enni és összecsíptek a szúnyogok. És ez így van jól...