Hát hol is kezdjem a történetem. Talán ott kellene, hogy biológusként szereztem diplomát és 2 éve szereztem meg a doktori fokozatot. A szakmámban mindenkinek erősen javasolt pár évet külföldön tölteni, mert itthon csak ezek után tudsz sikeresen pénzt szerezni a kutatásaidra.

És hogy miért vártam még 2 évet a doktorim után a kiúttal? Erőteljesen hajtottunk arra, hogy a szintén biológus feleségemnek is összejöjjön a doktori. Szóval 2008 nyár végén már láttuk a kiutat az ő doktori periódusából és itt volt az ideje elkezdeni helyet keresni és pályázni. Első körben a hivatalos, a mi szakmánkban hirdető portálokat futottam végig és 3 lehetséges hely maradt a listában, ami érdekelt is. Uccu neki, írtam mindegyik helyre (München, Párizs, Strasbourg) és csatoltam egy jól megszerkesztett önéletrajzot is. München-ből rögtön válaszoltak és közölték, hogy más képzettségű embert keresnek, viszont a másik két helyről referencia leveleket kértek, ami már egy nagyon jó jel volt. Gyorsan írtam a kiszemelt embereknek, akikkel már dolgoztam korábban - és eléggé nagy nevek a szakmában - és már mentek is az ajánlások Athénból, Strasbourgból és Szegedről. Eltelt 3 hét és nem történt semmi, majd írtak, hogy menjek interjúra. Pár levélváltás után sikerült összeszerveznem mindkét interjút január végére. Annyit írtak, hogy tartsak egy kb. órás előadást a korábbi munkáimból és lesz egy elbeszélgetés is. Elhatároztam, hogy autóval megyünk, ami praktikusnak tűnt mivel a feleségem is jött, bár ekkor még nem sejtettem, hogy az úton milyen izgalmak várnak ránk. Biológus barátaink, akik már régebben külföldre költöztek felajánlották, hogy aludjunk náluk, így a hosszú utat két részletben tettük meg, Münchenben töltöttünk egy éjszakát és másnap indultunk tovább Párizsba, ahol megint barátoknál szálltunk meg. Münchenig eseménytelen utunk volt, hó, eső elkerült minket, csak ködbe futottunk bele sűrűn. Hétfőn volt az első meghallgatás Párizsban, Münchenből vasárnap reggel indultunk el. Metz környékén egy hatalmas esőben az autópálya közepén egyszer csak megmakacsolta magát az autó, zúgott mint egy traktor, a motorhiba jelző lámpa kigyulladt és 110-nél többel nem volt hajlandó menni. A francia autópályán elég rendes emelkedők is vannak, így a helyzet kimondottan gáz volt, meg ugye motorhiba jelzéssel nem ildomos tovább használni az autót.. És most jön a reklám helye: viszonylag új autónkhoz járt assistance szolgáltatás, amit mindenkinek ajánlok, ha autóval külföldön jár, de Magyarországon is hasznos lehet. Mivel mi nem beszélünk franciául nagy segítség volt a magyar ügyintéző hölgy, aki felvette a kapcsolatot a francia kollegáival, így kb. 2 óra alatt sikerült beszállíttatni az autót egy szervizbe, ahol a francia szerelő bácsi előhozta a csodaflakont befújt valahová, s a hibajelző lámpa elaludt és a motor újra rendesen működött. A szerelő nem beszélt franciául, mi angolul, németül és oroszul beszélünk még a magyar mellett, így maradt az ősi módszer, kézzel-lábbal mutogattunk és telefonon az ügyintézők tolmácsoltak. Hát a következő havi telefonszámlánkról inkább nem beszélnék… Közben este 7 lett és elkezdett szakadni a hó. A szerelő bácsi felfelé mutatott hüvelykujjal biztosított minket, hogy minden oké a kocsival, így elindultunk. Másnap reggel 9-kor kezdődött az interjú, ahonnan még 500 km-re voltunk. 11 után érkeztünk Párizsba bezuhantam az ágyba és aludtam. Az interjún minden rendben ment, így pakoltunk és átrobogtunk Strasbourgba. Itt is simán lezajlott a meghallgatás, ismét pakolás következett majd indultunk haza. Itt jegyezném meg, hogy a tempomat mekkora találmány, persze az ember akkor jön rá, ha nincs az autójában és le kell vezetnie közel 4000 kilométert egy kis autóval. Miután hazaértünk után már csak a várakozás maradt. Február elején jött a rossz hír, Párizsba egy francia srácot vettek fel. Ekkor kezdtem elkeseredni, de 2 nappal ezután jött a jó hír, hogy Strasbourg-ban enyém az állás és ráadásul Zitával, egy magyar lánnyal, aki már jó pár éve él Franciaországban leszek együtt a laborban.
A korábbi magyar laborban le kellett még zárni a kutatásaimat így én kértem, hogy májusban csatlakozhassak a laborhoz. A főnök egy nagyon szimpatikus, de nagyon hajtós görög hölgy rábólintott a dologra. Közben jöttek a további gondok, a korábbi lakást vissza kellett adni és a bútorok kiszállítását is meg kellett oldani. Ez nagyrészt sajnos a feleségemre maradt, akivel megbeszéltük, hogy ő otthon intézi a dolgokat és egy hónap múlva júniusban jön majd utánam. Nekem viszont az itteni kinti dolgokat kellett intéznem, ami nem olyan egyszerű, ha az ember nem tud franciául. Ennek történetét majd a következő alkalommal mesélem el.