Sony Twilight Football

Kövessen bennünket a The Explorer útjára Ausztráliába, ahol a SONY Twilight Football különleges grundmeccse mellett Perth és Freemantle városát is megismertük!

Minden a gyógyszertárban kezdődött. A szinte várakozás nélküli átszállásokra felkészülve az orvosom azt javasolta, hogy adjak be magamnak egy injekciót, majd szedjek egy bizonyos tablettát, mivel több mint 20 órát a levegőben töltve manapság ezt szokás tenni. Nem sokat vitatkoztam, de egy kissé tanácstalanul nyitottam be a Délinél levő ügyeletes patikába, és igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. Amikor végre sorra kerültem, próbáltam lazán feladni a rendelést egy vérhígító tablettára és egy finom kis injekcióra. A csinos, ifjú szőke hölgy tapintatosan érdeklődött, hogy mi okból kellhet egy ekkora adag egy ilyen szép őszi napon, elmondtam, hogy nem egyszerre szándékozom felhasználni. Ahogy fényt derítettem úti célomra, és arra a tényre, hogy szinte egyhuzamban fogok repülni, kisimultak a ráncok a homlokán. Nem is törődve a mögöttem állókkal, széles mosollyal csak annyit mondott, hogy mindig az volt az álma, hogy Ausztráliába menjen. Igyekeztem jó fejnek tűnni, és megkérdeztem, hogy mi okból tenné ezt. Innentől elkezdett dőlni belőle a szó. Egy barátnője él ott – mondta, és amikor végre letudta maga mögött a két év angliai gyakorlatot, végre elutazhatott álmai földjére, ahol azóta is él. Régóta szeretné meglátogatni, de egy kissé fél a skorpióktól és a veszélyes kígyóktól, ami persze nem is csoda egy gyógyszerésztől, aki egész napját antibiotikumok és különböző típusú csillapítók között tölti. Próbáltam érvelni, hogy azért nem mindenhol élnek ilyen veszélyes állatok azon a szép nagy kontinensen, de nem volt igazán meggyőzhető a szép hölgy. Amikor elmondtam, hogy egy fényképezőgép tesztelése miatt megyek, és nem turistaként, akkor teljes mértékben eluralkodott rajta a pályaválasztási sikertelenség érzése. Mindenesetre jó utat kívánt, és megkért, hogy meséljem el az élményeimet, ha újra a Déli felé járok. 

Igazán nem mondhatnám, hogy kipihenten érkeztem Ferihegyre, hiszen a patika után még számos dolgot kellett elintéznem, és este hatkor már indult is a gépem Frankfurtba. A kötelező formaságokon túlesve, egy szegényes kis szendvicset majszolva kezdtem beleélni magam, hogy hová is megyek. A gép ablakán kinézve egyre távolabbról szemléltem a mindennapjaim teendőit, és felidéztem a két évvel ezelőtti ausztrál élményeimet. Akkor a keleti parton utazgattam, számos nevezetes helyszínt érintve, de mint mindig, ott is a természet lenyűgöző szépsége vonzott leginkább. Most egy egész más vidékre, a nyugati partra készülök, ahová már jóval kevesebb turista érkezik. Frankfurtban ettem a reptéren egy finom kis japán vacsorát, miközben a velem szemben ülő társaságot figyeltem. Amerikai diákok, elegáns egyenruhában és kimért tartással. Biztos valami elit egyetem küldöttsége, akik a kötelező feszengést követően örömmel dobják majd le a hotelben a szűk cuccokat, és vetik bele magukat az éjszakába, miután leszállt a gépünk. Mindenesetre, hogy teszteljem a magammal hozott jó kis kamerát, lesállásból elsütöttem pár képet róluk. Közben megszólalt a hangszórókból a hívójel, és mi sem mutathatta volna jobban, hogy Ausztráliába készülök, mint hogy elhúzott mellettem egy fantasztikus lábakkal megáldott, büszke és hihetetlen finom illatú szőke bombázósereg, a Quantas nemzeti légitársaság egyenruhájában. Emlékeimben újra megjelentek a finoman nőies és csinos ausztrál lányok, akikkel két éve találkoztam. Nem túlzás, aki járt ott, biztosan igazat ad nekem, ha azt mondom, hogy sok nőben tényleg felfedezni valamit Nicole Kidman és Kylie Minogue eszmeiségéből, hm… akarom mondani… testiségéből. Szóval a lényeg, hogy sokan hasonlítanak rájuk, ami elég kellemes élmény az arra járónak. A gépen a létező legbelsőbb ülésre kaptam helyet, ahol két testes és minden bizonnyal a felvezetőként elfogyasztott néminemű alkohol miatt meglehetősen jó hangulatú és hangos angol lány közé beékelődve szinte mozdulni sem bírtam. Kezdem áldani az orvosom tanácsát, aki minduntalan arra figyelmeztetett, hogy a rövid átszállási idő, és a várhatóan zsúfolt gép miatt indokolt lehet a vérhígító beadása, bár hozzáteszem, hogy nem volt egyszerű hasba szúrni magam egy injekciós tűvel. A két lány, miután kényelmesen elhelyezkedett, mély álomba zuhant, amitől még inkább csökkentek az esélyeim, hogy lazán sétálgathassak a fedélzeten. Mindegy, elővettem egy jó könyvet, és megpróbáltam ellazulni. Szingapúrban gépet cseréltünk, és végre sokkal jobb helyet kaptam. Láthatóan kevesebben utaztak Perthbe, mint Sidney-be, így már minden reményem megvolt arra nézve, hogy kényelmesen fogom tölteni a következő 6 órát. Így is lett, ráadásul még a mellettem ülő kínai úr is átvándorolt egy másik üléssorba, tehát semmi sem állhatott az útjába annak, hogy kissé elterülve a székeken, beleéljem magam abba az elíziumi érzésbe, hogy nincs is szebb, mint egy vörösbor kíséretében Händelt hallgatni az Indiai-Óceán felett. Valamikor éjfél felé szállt le a gépünk, de előtte egy buzgó steward kérésére álmosan és kissé szétesett állapotban adakoztam az UNICEF afrikai gyermekélelmezési programjára, ami lássuk be, igen hatékony módja a pénzgyűjtésnek. Amilyen állapotban voltam, lehet, hogy bármire adtam volna, de utólag megnézve az ellenőrző szelvényt, hogy hány száz liter iható vizet lehet varázsolni az adományomból, biztosan éreztem, hogy jól tettem, amit tettem. Egyébként mind a reptéren, mind a szállodai szobámban újra és újra megbizonyosodtam róla, hogy a jó szolgálat errefelé nem csupán mondvacsinált dolog, hanem a mindennapi életbe ékelődő aktív cselekvés, hiszen mindenhol különböző karitatív gyűjtőládákat találtam. A 27 órás út végeztével Perthben a gépről úgy szállok ki, mintha vasrudakkal egyengették volna ki a hátamat, és nagyon jólesett a kényelmes szoba, ahol nyomban álomba merültem.

A világ legmagányosabb városa

Reggel valami egészen furcsa hangra ébredtem. Véletlenül álmomban forgolódva bekapcsoltam a televíziót – amit a minden bizonnyal a valahogy alám kerülő távkapcsoló idézett elő –, és szinte megszólalásig Liptai Claudia hangját véltem felfedezni egy helyi utazási műsorban, ahol aboriginal és angol szavakat keverve csacsogott a műsorvezető Új-Kaledónia szépségéről. Egy mondat azonnal megragadt bennem, amit sokat ismételgetett a nézők felé fordulva: Wunna Bunna Bidja-Wunna Bunna Bidja! Gondoltam, felhívom a recepciót, hogy magyarázatot kérjek arra, hogy Claudia mióta váltott hajszínt és fazont, hogy a nyelvről ne is beszéljek, de meggondoltam magam. Inkább gyorsan felöltöztem, és szélsebesen leszaladtam a lobbyba, ahol már gyülekezett a nemzetközi újságíró- és fotóscsapat a nemes eseményre, amit most már elárulok, hogy mi végből is toborozott össze a világ egyik legnagyobb kameragyártója. Az apropó egy új technológia kifejlesztése volt, amely a magunkfajta hobbi- vagy profi természetfotósoknak maradandó értéket jelent. És ez nem más, mint a SONY Exmor CMOS-szenzor, ami tudom, hogy teljesen kínaiul hangzik a fotózást kevésbé ismerők számára, de gyorsan megmagyarázom, hogy mit is jelent. Ez a speckó szenzor lehetővé teszi, hogy a naplemente után, azaz a szürkületi fényviszonyok között is fantasztikus élességű képeket készítsünk, állvány nélkül. Aki fotózott már hobbikamerával sötétedéskor, az biztosan emlékszik arra az „élményére”, hogy a család vagy a haverok beálltak egy jó kis képre, vagy épp elcsípett egy jó kis mozgó pillanatot, aztán klikk, és az LCD-n egész tűrhetően néz ki a kép, mindenki örül, otthon pedig jön a ledöbbenés, hogy kinagyítva milyen homályos és gyakorlatilag használhatatlan a mű (hacsak nem fogjuk rá, hogy nem is rossz, olyan művészi). Szóval ettől a döbbenettől foszt meg minket a gyártó, nem is rossz eredménnyel. Hogy ne idegesítse tovább a lehetséges felhasználóit az elkapcsoláskényszeres televízióreklámokkal, a gyártó gondolt egy kreatívat, és meghívta a világ vezető szakmai és sportmagazinjainak a szerkesztőit, újságíróit és fotósait, hogy extrém körülmények között próbálják ki az új tüneményt. És lőn világosság, tényleg működik. Szóval így jutottam jómagam is ki a föld legkisebb kontinensének egyik legeldugottabb sarkába, Perth mellé, a híres Pinnacle Desertbe. Már az időzítés is misztikus, szeptember 22–23., az őszi napforduló időszaka (a déli féltekén tavaszi), azaz őszi-tavaszi napéjegyenlőség napja, amikor is a nap ugyanannyi időt tölt a horizont felett, mint alatta, így a nappal és az éjszaka hossza megegyezik. Az ötlet zsenialitása, hogy (szintén egy misztikus szám) ugyanebben az időpontban a föld hat másik pontján, azaz összesen hét helyszínen egyszerre történik ugyanaz az esemény, csak más szereplőkkel. De mi is ez az esemény? A neve hasonlít kamaszkorom egyik kedvenc sci-fisorozatára, a Twilight Zone című nagy eposzra, ahol minden részben fel kellett bukkannia valamilyen földöntúli eredetű titoknak. Nos, ha itt földöntúli titkok talán nem is manifesztálódtak, annyi bizonyos, hogy a SONY Twilight Football elnevezésű eseményén mind a hét helyszínen az alkony varázslatos, természetes háttérvilágítást biztosított a fotósoknak, amely lenyűgöző módon keretezte magát a történést. Az esemény pedig nem volt más, mint egy szimpla kispályás grundfocimeccs. Az egész egyszerre grandiózus és emberközeli. Elcsábították a fotóhobbistákat elérő magazinok legjobbjait a világ 7 extrém pontjára, ahol egyébként is lenne mit fotózni, de ezt az impresszív lehetőséget nem egy túldimenzionált és ipari méretű rendezvénnyel rombolják le, hanem egy egyszerű grundfocival, amit interneten verbuvált csapatok játszanak. Persze a pálya körbe volt kerítve, de nem volt digitális eredményjelző, puccos dísztribün, csak egy régi hajtogatós tábla és egy bárddal faragott emelvény. Ennyi. És ez pontosan elég. Azt pedig, hogy mit is jelent a címben említett Wunna Bunna Bidja, ráérünk megtudni még a történet végén.

A bronzkenguruk kortárs európai követői  

Szóval leértem a lobbyba, ahol azonnal egy kedves román és spanyol kollégába ütköztem, akik fennhangon ecsetelték nézetkülönbségüket az online lehetőségekről a magazinok piacán. Mivel nem kívántam részt venni a nemes vitában, inkább gyorsan beregisztráltam magam a napi programokra, és kigyűjtöttem a számomra érdekes perthi helyeket az iszonyúan lassú szállodai netről. Leon és Juan (merthogy így hívták a két kollégát) lassan ketten maradtak, hiszen szinte mindenki eltűnt a nemzetközi stábból. Hogy eldöntsék a vitát, odaültek mellém, és a már említett lajhártempójú netre telepedve, mindketten megpróbálták behozni a saját weboldalaikat. Magamban jót mosolyogtam, gondoltam, itt lesz a vita vége, ugyanis szinte semmit sem tudtak letölteni, viszont a hátizsákom mellett ott hevert az otthonról hozott The Explorer egyik példánya, amire rögtön le is csaptak, és nyomban rákérdeztek, hogy honnan jöttem. Mikor világossá tettem kiindulópontom és egyben hazám földrajzi koordinátáit, Leon azonnal jól hátba vágott, és Marian Kozma nevét emlegetve gyorsan be is érkeztetett a román–magyar barátság üdítően reményteli, szép földjére. Juan csak mosolygott, és tapintatosan magunkra hagyott minket. Leonnal túljutva az ismerkedés eme sportos vonalán, azonnal megegyeztünk, hogy bevetjük magunkat Perth városi dzsungelébe. Egy szedett-vedett és kissé szakadozott, de ingyenes térképpel felszerelkezve indultunk útnak. Egy könnyed kis útra számítottunk, de mivel nem érdeklődtünk megfelelően a helyi viszonyokról, ezért meglehetősen karizmatikus élményekkel lettünk gazdagabbak az indulásunktól számított pár percen belül. Mindenekelőtt nem vittünk esőkabátot, pedig erre a laza kis ruhadarabra errefelé esernyővel megspékelve mindenki igényt tart az októberi tavasz kezdetének idején. Mi ezt afféle könnyed mosollyal nyugtáztuk, gondolva, minek itt kabát, hiszen varázslatosan süt a nap, és csak a legyengült szervezetűeknek lehet szükségük bárminemű védelemre egy ilyen szép napon. Ebben való hitünkből gyorsan kilendített az a majd 80 km/órás sebességgel érkező széllökés, amely elől pánikszerű gyorsasággal menekültek a helyiek a buszmegállókba és a környező kávézókba. Mondanom sem kell, hogy ezt azonnal megfejelte egy erős zápor, ezért a kameráinkat pulóverünk alá próbáltuk rejteni, és teljes testsúlyunkkal rádőltünk a szélre, ami egészében megtartott minket. Álltunk ketten a tömött buszmegálló előtt, és mozdulni sem tudtunk. Mellettünk egy négy kenguruból álló életnagyságú szoborcsoport szép párhuzamot vont erőfeszítéseink köré. Két kelet-közép-európai bronzkenguruk közé keveredve várja a megváltó szélcsendet. Mindenesetre a buszmegálló zsúfolt közönsége számára szép kis derültséget okoztunk. Körülbelül 2 perc után, mintha elvágták volna, megszűnt a szél és az eső is. Mindenki szétszéledt a megállóból, és a legnagyobb természetességgel ment az útjára. Egy csinos fiatal lányt megkérdeztünk, hogy ez a szobrot utánzó gyalogos performansz mindennapos jelenség-e errefelé, mire a legnagyobb természetességgel rávágta, hogy nemrég építették másodszorra újjá a héten a garázsukat, mert mindkétszer eltűnt reggelre a tető az autók fölül. Gyorsan bementünk egy büfébe, és kértünk egy lattét a nagy ijedségre. Ahogy körülnéztünk, alig láttunk a sok kiterített ernyőtől, és megállapítottuk a helyi ausztrálok azon szép szokását, hogy ebben az évszakban minden bizonnyal elegáns ruhájukhoz szinte teljesen illeszkedő ernyőparádét szoktak rendezni a város beltereiben. Ezen jót derülve kivártuk a következő 5 perces napsütést, és a meglepően finom, már-már olaszos aromájú latte után újra kitettük a lábunkat Perth főutcájára.

Hungry Jack és Kebabbque

Az ismétlődő helyi tájfunok természetét most már alaposan kiismerve, szakértőként kerestünk ötpercenként valami beállót, hogy ne essen semmi további folt az aznapi élményeinken. Így jutottunk el a főutca azon szakaszára is, ahol helyi nobilitások neveit rejtik a járdába öntött jókora méretű bronzmedálok. Itt-ott életnagyságú, szintén bronz alakok várakoznak a zebra előtti piros lámpánál, de minden bizonnyal soha nem teszik meg ezt a nagynak nem nevezhető utat. Igazán gáláns gesztusnak érzékeljük ezt az ötletet, hiszen ahogy a medálok és a szobrok tanúsítják, a város nemcsak a politikusaira büszke, hanem jócskán találtunk egyszerű foglalkozású személyeket is a nemesfém burkába zárva. Körülöttünk a londoni City hangulata kelt életre, hiszen öltönyös urak és kosztümös hölgyek erdein vágtunk át néha. Hirtelen megéhezve rátaláltunk egy gasztronómiai szentélyre, amelyet Hungry Jack néven ismer a helyi közönség. Ez amolyan McDonald’s-féle, gourmand-oknak nem igazán ajánlható intézmény, érdekesen körítve mindenféle egyéb náció büféivel. A falakról ősrégi rocksztárok képei néztek le az éhes közönségre, de rá sem hederítve a modern gyorséttermi konyha remekeire, beálltunk egy sorba, amely felett a Türkish Gozleme felirat villogott. A konyhaajtó tetejére a sokatmondó „halal” szó volt írva, ami a magyarajkúaknak enyhén szólva is kissé bizarrul cseng. De az effajta ellenérzésemet elnyomta az előtörő kínzó éhség. Leon rendelt egy izgalmasan hangzó, Kebabbque nevű fenséges ételt, ami a nálunk is ismert BBQ és a török konyha fogásainak felettébb rokonszenves keveréke. De ahogy körülnéztem, akadt itt még Sorrento, Zapatos, Positano, sőt Balkan Grill is.

Fitti Bill és Bon Scott

Éhségünk csillapodtával egy mobilszolgáltató felé vesszük az irányt, mivel Leon szeretne még pár napot eltölteni a környéken, és nem működik rendesen az otthonról hozott telefonja. A szolgáltató emberei készséggel sorolják a lehetséges produktumokat, azonban minden eset után egy monitorra mutatnak, ahol jól látszik az aktuális lefedettség. Leon és én is tágra nyitjuk a szemünket, hiszen nyoma sincs az otthon megszokott és valamennyi szolgáltató által egymásra licitálva hangoztatott lefedettségi aránynak, mivel itt a várostól már majdnem 5o kilométerre elkezdődik a legendás és fenséges Outback, a világ talán legősibb tája. A térképen csak a tenger mellett húzódnak lefedett területek és néhány folt a belső részeken, de óriási kiterjedésen semmilyen telefon nem működik, csak a méregdrága műholdas készülék. Leon tanakodott, és végül beadta a derekát egy akciós darabra. A folyó felé vettük az irányt, és már-már rutinosan „szambáztunk” fedett helyekre az ismétlődően felerősödő szél és eső elől. A kikötőben már csak magam maradok, Leon visszament a szállodába, kitanulmányozni a mobilvilág ausztrál sajátosságait. Ahogy ismét beálltam a zuhogó eső elől egy szélvédett pénztárépület elé, látom, hogy csekély 50 helyi dollárért vinnének le a Swan folyón, egészen Fremantle-ig, az óceán partjára. Megszólalt bennem a vízi ember, és mivel emlékszem, hogy innen indult éveken át a világ legrégebbi szervezett sportversenye, az America’s Cup vitorlásverseny-sorozat, ezért nem is tanakodtam tovább, és máris jegyet váltottam a következő hajóra. A szél a folyón is kegyetlen, de az óceánhoz közeledve egyre mérséklődik a nyomása. Fremantle hatalmas közforgalmi kikötővel üdvözöl, ahol egy óriási konténerszállító hajó forgolódik éppen. Mire kiszálltunk, már el is hagyta a kikötőt, és egyre távolodott az óceánba ömlő folyó torkolatától. Fremantle fantasztikus, rendezett kis utcákkal fogadott, amolyan gyarmati feeling, hihetetlen egységben megőrizve eredeti jellegét. Egy mellékutcából hirtelen egy szép boltív kelti fel a figyelmemet, amelyre ódon betűkkel van felírva, hogy Notre Dame University. Beléptem a kapun, és feltárult előttem egy fantasztikus világ. Aki már járt angolszász vagy amerikai egyetemen, az tudja, mire gondolok. Téglaborítású épületek és csendes ligetek váltogatták egymást, közben szobrokkal és teljesen családias fakultásokkal. Jó 12 éve magam is egy ehhez megszólalásig hasonlító egyetemen tanultam Washington államban, ezért valami elemi erővel tört fel belőlem a nosztalgia egy elveszettnek hitt világ után. Pedig nem veszett el, csak megváltozott. Be-bekukucskáltam az ablakokon, hallgatva az előadásokat, és beültem egy egyetemi büfébe is. Egy tanár odajött hozzám, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Köszönöm, nem – válaszoltam, pedig szívem szerint újra beiratkoztam volna. Ahogy lassan elhagytam az egyetemi épületeket, kezdett kibontakozni előttem egy lenyűgöző tengerparti látvány képe. Két utcán tovahaladva már be is érkeztem a legendás vitorlásverseny kikötőjébe, ahol most is rengeteg étterem és egy kipróbálásra igencsak ajánlott helyi kis sörmanufaktúra épülete uralja a tájat. A Little Creature nevű finom nedű forrását jelentő kis főzdében telepedtem le, ahol a sörfőzés minden mozzanatát nyomon lehet követni, és a kerthelyiségben ma is ott üldögélnek az America’s Cup fényes napjaira emlékező hajósok. Egy Mick nevű vitorlázóval megismerkedve tudom meg, hogy ez az épület még 10 éve is krokodilfarm volt, és jómaga is részt vett az egykori legendás vitorlásverseny szervezésében. Nem messze tőlünk, egy középkorú férficsapat épp a munkahelyéről érkezhetett, mert a zakóikat levetve és a nyakkendőket kilazítva nekiállnak pétanque-ot játszani, miközben egy nagy tálca „Kis Teremtmény” érkezik az asztalukhoz. Egy jó kis fish & chipset követően kimentem a kikötő végébe, ahol egy emlékoszlop áll, rajta rengeteg névvel. Jócskán találok közöttük horvát és olasz neveket is, de a legfeltűnőbb egy Fitti Bill nevű alak, akiről Mick szerint mintázták a móló végén álló halász szobrát. Itt már nem volt tájfun, csak csendesen lengedeztek a windexek a hajók árbocainak legtetején. Ahogy elhagytam az épített kikötőt, kiérkeztem az óceán partjára. Szinte időntúli látvány, ahogy elterül előttem a nagy víz, felette fodros és sötét fellegek tarka árnyaival és a napsugarak tűként áthatoló szilánkjaival. Már-már teljesen belefeledkeznék a látványba, amikor hangos kis család érkezett felém, és megszakította a csendes kis meditációt köztem és a tenger között. A belső part felé vettem az irányt, és egy barátságos kis promenádon bandukoltam, amikor itt is egy szobor tűnt elő a lassan lemenő nap fényében. Ismerős sziluett, még messze volt, ezért nem tudtam hova tenni, de ahogy közeledtem, egyre inkább ismerősnek tűnt az alak, akit mintáz. Egy erősítőn állt, fején a jellegzetes sapka, és semmivel össze nem téveszthető mozdulattal fogta a kezében a mikrofont. Szinte már hallottam is a rockzene legnagyobb slagereit, és megelevenedett előttem a kép. Bon Scott volt életnagyságban. A súlyos bronz játszi könnyedséggel formázta meg a legendás tartást. Méterekkel arrébb AC/DC-körutat hirdetett egy tábla minden szombaton és vasárnap, amely érinti a rockzseni életének főbb helyszíneit. Nem itt született, de itt nőtt fel és lett szupersztár a korán elhunyt mester. Valahogy illik is ide, úgy vélem. Egy hely, ahol a világ egyik legnagyobb sporteseményét rendezték sokáig, egy hely, ahol egy zenei nagyágyú nevelkedett. Valahol minden a határtalanságról, a végtelenről és a nagyságról szól. Pedig a kikötő, a város és az egyetem is messze van Perth nagyvárosi zajától, mégis inkább kedvesebb nekem ez a hely. Visszamentem a kisváros központjába, ahol egyre több kávézó, étterem nyitott ki és telt meg fiatalokkal. Benyitottam a számos antikvárium és könyvesbolt egyikébe, és eszembe jutott Hugh Grant és Julia Roberts a Notting Hill (Sztárom a párom) című filmből, mintha az ő szellemük cikázna a polcok között. Valami hihetetlen nyugalom terült el az utcákon is. Benéztem egy bokszklubba, ahol Muhammad Ali óriási posztere lógott le a falról, alatta a híres felirat –„Impossible is nothing!”–, és éreztem, hogy itt és most ez a szellemiség nagyon otthonra lelt. Ahogy kiléptem, elhaladt előttem egy busz, rajta szintén hatalmas felirat: „Quality is an attitude”, ami csak fokozta ezt az érzést. Mivel vonattal mentem vissza Perthbe, a vasútállomásig tartó úton sem tétlenkedtem, és használtam a kamerámat, hiszen igazi szürkületi témákat leltem. Egy régi egyetemi albérleteknek kinéző sorházból Janis Joplin szólt, és valódi hippifeeling lengte körül a teret, egy ír pubban amolyan század eleji ruhákban pompázó emberek hallgattak egy előadást, odébb a Royal Yacht Club terméből jöttek ki páran. A házak felett pedig ott tündökölt a hold, hogy fényével még jobban kiemelje azt, amit a szem már alig vesz észre, de a lélek még csalhatatlanul megérez.

A sivatag üzenete

Másnap korán keltem, hiszen eljött a nagy pillanat, és indultunk a Nambung National Parkban lévő Pinnacle Desert érintetlen világába. Fotóstársaim is kissé idegesen készítették elő a készülékeiket, hiszen nem igazán lenne szabad ma tévedni, egyszeri alkalom, hogy a lemenő nap fényében összegyűlik ennyi ember egy sivatag kellős közepén, és elkezd grundfocit játszani. Hallottam, ahogy kérdezgetik egymástól, amit nem értenek még biztosan a kamerák működésével kapcsolatban. Én is megkeresem Leont, aki szintén egy HDR–XR520VE típusjelzésű videokamerával nyomja az ipart. Itthoni mestereim úgy engedtek el, hogy ebben a sivatagban egyébként sem szabad máskor fotózni, csak naplemente előtt közvetlenül, hiszen akkor vetik a legszebb árnyékokat a forró homokra a 3-5 méter magas, csúcs formájú aranyló homoktömbök. Nekünk mindezen túl is működniük kell a gépeknek, hiszen a speciális Exmor CMOS-szenzort épp erre találták ki. Ahogy távolodtunk Perthtől, egyre jobban értettem, hogy miért is működésképtelenek a mobilok már errefelé. Az Outbacken jártunk, ami nem más, mint vörös sziklák, por és okker síkságok színes szövedéke, alacsony és hihetetlen sűrű, erős bokrokkal benőve. Bejutni gyalog szinte lehetetlen, ahol nincs betonút, ott csak a kijelölt utakon lehet terepjárókkal közlekedni. Házak is alig vannak, akik pedig itt élnek, azoknak mind van műholdas telefonjuk, hiszen ez életfontosságú lehet errefelé, ahol még a mentők sem járnak, és leszállópályák sincsenek. Megálltunk egy benzinkútnál, vettünk pár hot dogot, és elcsodálkoztunk a mellénk gördülő vonat hosszúságú kamionokon. Ilyet még az Államokban sem láttam, egymás után három hatalmas pótkocsi volt a truck mögé kötve, hihetetlen fényekkel megvilágítva. Mindenhonnan olaj- és gumiszag terjengett, aminek van valami különösen izgalmas és émelyítő hatása. Épp leszállt egy sofőr, ahogy odaértem, és ismeretlenül is üdvözölve a kezembe nyomta jókora tenyerét, akkorát, amekkorát még soha nem éreztem. Ezer és ezer ránctól barázdált arcán vékony mosoly futott át, ahogy kissé erőtlenül szorítottam meg a kezét. A mai kor cowboyai ők, akik már nem teheneket terelnek, vagy birkákat nyírnak, hanem óriás acélhernyókban ülve hasítják keresztül a kontinenst. Estefelé lassan odaértünk a sivatag széléhez, amelyet jól jeleznek a horizonton feltűnő vörös csíkok. Az út melletti pihenőkben kis tábla, rajta felirat: vigyázzanak a veszett rókákra és a mérges kígyókra. Jobban megszorítottam a bakancsomon a cipőfűzőt, és így szálltam le a buszról a nemzeti park bejáratánál. Ahogy elővettem a kamerámat, láttam, hogy a távolban különös fényjátékot játszik az óceán és a felhők találkozása. Megpróbáltam rögzíteni a lehetetlent, de csak kevéssé sikerül. Ez az a pillanat, amit inkább raktározni kell. Felpakoltam magamra az összes kelléket, vizet vettem a látogatóközpontban, ahol a pénztáros nemrég jött vissza Budapestről. Kicsi lett a világ, gondoltam, és nekivágtam az útnak, be a sivatag közepe felé, ahol már gyülekeztek a futballisták és a fotósok. Útközben teljesen elvarázsolt a kusza homokcsúcsok szertelen sokszínűsége. Meg-megálltam, fotóztam és kerestem a legszebb árnyakat, amikor is az egyik oszlop mögül elém lépett egy tibeti ruhába bújt szerzetes. Szinte földbe gyökerezett a lábam, ahogy rám nézett, és közben lehajolva kezébe vette a finoman porladó homokot. Kezdet és vég, gondoltam, és éreztem, hogy talán nem véletlen ennek a gyorsan elszálló pillanatnak az ajándéka. A szerzetes rám bólintott, és már el is tűnt a következő homokcsúcs mögött. Hogy miként került ide, rejtély, de nem is lényeges. Hasonló érzések kerülgettek, mint Fremantle-ben, amikor elhagytam Scott szobrát. Pedig ez már nem is az a hely, nem is az az idő. A végtelenség varázsa mégis ugyanaz. Odaértem a kijelölt pályához, ahol 30-40 fotós gyülekezett, és rajtuk kívül 10-12 futballista melegít a meccsre. Anglia–Olaszország-mérkőzés lesz, egészen szokatlan körülmények között. A lelátó egy 20 méter magas homokhegy, az öltöző egy 50 négyzetméteres sátor, a pálya egy szelet sivatag. A nap lassan lemegy, mindenki elfoglalja a helyét, és vár a pillanatra, amikor elkezdődik a nagy játék. Az árnyékok egyszerre elhomályosodnak, a partjelzők elhelyezkednek, majd egy hangos sípszóra megmozdul az első láb, amely útjára indítja a labdát. Körülöttem kattognak a fényképezőgépek és zoomolnak a videokamerák. A homokhegyen is lázas munka folyik. A fotósok próbálják megtalálni a legjobb szöget, amely befogja az egész pályát, de lent is nagy a nyüzsgés. Az olaszok letámadnak, de az angolok nem hagyják magukat meglepni, és éles ellentámadásokkal csorbítják a mediterrán jókedvet. Az azzurrók ismét támadásba lendülnek, és gyors cselekkel igyekeznek rést találni a ködös Albionból érkezett modern gladiátorokon, de kevés sikerrel. Az angol stílus teljesen átveszi az irányítást a mérkőzés első felében, a félidő vége felé járva azonban mintha felélednének Róma egykori harcosai, elemi erővel rombolják az angol védelmet. Kitartó próbálkozásuk eredményt hoz, és megszerzik a vezetést jelentő gólt. Őrületes üdvrivalgás hallatszik az olasz fotósok táborából. Antonioni és Fellini filmjeiből előbukkanó reneszánsz arcélek találkoznak, amikor összeölelkeznek az olasz játékosok. Egy kis pihenő után kezdetét vette a második félidő. A szigetország focistái láthatóan taktikát váltanak, és felhagynak a gyors ellentámadásokkal, helyette inkább tartani igyekeznek a labdát, hogy a szenvedélyes kontinenslakók ne tudják megszerezni az irányítást. Az olaszok láthatóan feldühödnek ezen, és még inkább gyorsítani igyekeznek a játékot, de a lassan elsötétülő ég alatt egyre nehezebb meglátni a torpedósebességű labdát, ahogy pattogva cikázik a játékosok lába és a plexifal között. Mindkét fél beveti a mandinertechnikát, de itt is az angolok járnak nagyobb szerencsével. Csapatkapitányuk Brian, akivel az idefelé vezető úton beszélgettem, egy szelíd, csendes angoltanár, aki a Chelsea kispadjáról száll lassan át a polgári életbe, de még ezt a kalandot nem szerette volna kihagyni. Szótlanságát ellensúlyozandó, éles kiáltásokkal hívja fel magára a társai figyelmét, és egyértelműen a kezébe veszi az irányítást. Zúg a buzdítás az angol fényképészek kis csapatától, és Brian egyre csak tör előre. Hihetetlen erővel zúdítja lövéseit az olasz kapura. A védők mindent megtesznek, de nem tudnak mit kezdeni a labdatartásból hirtelen bombalövésekre átállt angol armada támadásaival szemben. Már csak másodpercek vannak hátra, de az angolok még mindig nyomulnak. Mintha valamit bizonyítani szeretnének az egykori gyarmat földjén, olyan végsőkig tartó tempót diktálnak. A sokat próbált és technikás olasz játékosok láthatóan feladják a küzdelmet, de a mérkőzés végét jelentő sípszó nem csak nekik hoz könnyebbséget. Az angolok egyszerre rogytak le a homokba, és Brian is keresztet vetett az ég felé mutatva. Percek múlva teljes csend honolt a játéktéren, csak a sivatagi szél zúgása hallatszott. A játékosok már egy buszban haladtak a nemzeti park kijárata felé, mi néhányan még megvártuk, míg az utolsó buszok is elindultak, és megpróbáltunk készíteni még néhány felvételt. Amikor kialudt az utolsó reflektor, én is felszálltam az utolsó buszra, és magam mögött hagytam ezt a fantasztikus világot. Még hallottam, ahogy az útitársaim kérdezgetik a sofőrt, hogy miféle veszélyek sorakoznak itt a sivatagban, de már nem jutott el a fülemig a számtalan mérges kígyó, pók és skorpió neve. Bekapcsoltam a walkmanemet, és egy újabb utazásra indultam a zene szárnyain, miközben eszembe jutott a televízióban hallott mondat, Wanna Bunna Bidja, vagyis légy üdvözölve. Mikor úgy éreztem, hogy megérkeztem, akkor kellett újra elindulnom.

Az úton és a meccsen készült képeket meg tudja tekinteni galériánkban!