Hajnalban érkeztem meg ismét Dar Es Salaamba, és bár nincsen komolyabb problémám a várossal, minél hamarabb szerettem volna elhúzni onnan a csíkot, délnek, Mozambik felé. Amint kiértem az utcára a kikötőből, fogtam egy taxit, és egyenes a külvárosban lévő buszpályaudvarra mentem, ahol hamarosan találtam is egy társaságot, akiknek reggel hétkor indult a buszuk a határhoz legközelebbi nagyobb városba.
A buszúttal kapcsolatban talán két említésre méltó dologra emlékszem. Az egyik egy majom volt, mely lustán mászott át a busz előtt az úton, egy kis falu közelében. Az egész olyan természetes volt, hogy számomra még inkább furcsának hatott a jelenet. Persze nem meglepő, otthon az egyetlen szabadon flangáló majomfaj az ember... A másik az egyik pihenő alkalmával talált finom olajban sült tintahal volt, amit kb. úgy árultak, mint otthon a Fornetti pogácsát.
Későn érkeztünk meg a városkába, hosszas séta (táskával inkább túrának nevezném ezeket a könnyed kis "sétákat") után találtam egy olcsó szállást. Egy helyi kis "szálloda", ahol a regisztrációs íven nem egyik előttem regisztrált vendégnek sem volt útlevele, ugyanakkor én voltam az egyetlen, aki a TÖRZS rublikát üresen hagytam... Később gondolkodtam azon, milyen törzsek is lehetnek nálunk, de nem igazán jutottam sokra. A kis "szálloda" kis udvarán egy kis kocsma foglalt helyet, ami tele volt angolul nem beszélő helyiekkel. Később persze kiderült, hogy ha ők nem beszélnek angolul, néhány sör után elkezdek kommunikálni szuahéliül, ami azért elég vicces (egészen eddig azt hittem, hogy a rekordom a skót lesz...).
Reggel ébredés, hosszas kísérlet internet használatára, sült polip falatkák (azóta is nyálcsorgatva emlékezem meg róluk... nyamm), majd az eddigi legkényelmetlenebb közlekedési eszközzel irány a határátkelő.
Nem akarom részletezni a következőket, de röviden azért összefoglalom. Egy pick-up hátuljában krumpli és egyéb áru tetején úgy harminc ember, földút, kínszevedés, minden végtag fájdalma, néha halálfélelem. Tanzániai határ. Motoros kenuval átkelés egy folyón, iszonyatos összegért - mit tehetne az ember a senkiföldjén? Pár óra várakozás a napon, utasokra várva. Utasok nem jönnek. Szinte üres autóval indulunk, nem is értem, mi történik. Mozambiki határ, táska kipakol, nagynehezen megkapom a pecsétet. Vissza az autóhoz, kérdezem, hogy indulunk-e. A válasz persze nem, majd holnap. Nincs utas, nem megyünk sehova. A mozambiki határon az őrség épületein kívül csak pár ház van. Szállás semmi. A határőrök épületének tövében a betonon alszom. A katonák azt kérdezik csodálkova, hogy katona vagyok-e. A sok szúnyogriasztó ellenére is megesznek a szúnyogok, de azért valamennyit sikerül aludni. Reggel a pickup visszamegy a folyóhoz utasokért, tíz körül ér a határhoz. Millió emberrel természetesen. A napon várunk, míg a millió embert beengedig az országba. Ezután felmászunk a pickupra, egyik láb a csomagok közé szorítva, a másik kilógatva, bal kéz valakinek a nyakában, jobb kézzel kapaszkodok a pótkerékbe, nehogy kiessek a kanyarokban (a lában valószínűleg az autón maradt volna ebben az esetben...). Fájdalom a könnyekig, majd további szenvedés, majd fájdalom a nevetésig. Ebben az őrülethez közeli állapotban érkeztem meg a határhoz legközelebbi mozambiki városkába. Találtam kis segítséggel szállást, enni is sikerült... Hát ilyen volt röviden a határátkelés Tanzániából Mozambikba. Talán az sem véletlen, hogy nem talákoztam egy európaival sem, aki ugyanerre érkezett volna az országba... Nem egészen értem hogyan csinálom, de mindig megbtalálom ezeket az igazán úttalan utakat. Nem keresm őket, csak egyszerűen ezek tűnnek meggyőzőnek, vagy célravezetőnek... Na mindegy. Mozambikban van egy szörnyű szokás, miszerinte a buszok négy órakor indulnak hajnalban, és leginkább a két legközelebbi nagyobb város között közlekednek csak. Éppen emiatt úgy számoltam, hogy majd egy hét lesz, mire odaérek Tofoba, ami gyakorlatilag az egyetlen uticélom volt a búvárkodás miatt. Sokat nem alhattam hát, a következő reggel négy előtt már a busz mellett toporogtam, s csendben szitkozódva elképzeltem, hogy pontosan ugyanígy fog telni az elkövetkező néhány reggelem (persze ekkor még nem tudtam, hogy semmi nem úgy fog alakulni, ahogyan előre elterveztem).
Egy leginkább érdektelen buszút következett ezután, melyre nagyon nem is emlékszem. Persze közrejátszhat a dologban az is, hogy a korai indulás miatt végig álmos voltam, és el-elaludtam. Mikor késő délután megérkeztünk azzal voltam elfoglalva, hogy minél hamarabb találjak szállást magamnak az estére. Sejtelmem sem volt, hogy egy órán belül újra úton leszek, ráadásul talán az eddigi legérdekesebb körülmények között... (folyt.köv.)
Az összes élményről itt olvashatsz: www.elmentekotthonrol.blog.hu
