A határőrök és egyéb kikötői irodisták kipihent arccal érkeztek meg nyolc után, s végül rövid huzavona után kiköthettünk, s végre elhagyhattuk a roncsra emlékeztető, de hősiesen kitartó hajónkat. Természetesen senkit nem érdekelt, hogy már Anjuanban beléptem az országba, mindenképp szerették volna a 60 Euros vízumdíjat behajtani rajtam. Mivel már személyesen ismertem a határőrt, tudtam, hogy nincs értelme alkudozni, csak annak örültem, hogy a pecsét Anjouanban ingyen volt. Eurom nem lévén, Dollárral próbáltam fizetni, de nem számítottam arra, hogy a 60 Euro jelen esetben több, mint 100 Dollárnak felel meg… Mivel nem volt már ennyi pénzem, sikerült meggyőznöm őket arról, hogy tartsák meg az útlevelem, én elmegyek szerezni helyi valutát, majd abban kifizetem a vízumot.

Mint hamarosan kiderült, egyetlen egy bank fogadja el a külföldi VISA kártyákat, ott is „humán-ATM” formájában. Ez annyit jelent, hogy egy kis szobában ül egy ember egy kézi terminállal, s mindent pontosan úgy csinál, mintha ATM lenne, csak éppen tízszer annyi ideig tart neki, ami nem csoda. Mégsem egy előre programozott gép… Kb. egy óra alatt sikerült pénzhez jutnom, mivel a mobilom nem kompatibilis az ország egyetlen szolgáltatójával, nem tudtam megnézni, hogy hány százalékot tett zsebre a bank, lehet jobb is volt így.

Irány a kikötő, fizetés a vízumért, majd nyomozás, hogyan is juthatok a szigetről vissza Tanzániába. Nem tűnt egyszerűnek a dolog. Hétfő reggel csak annyit tudtak mondani, hogy talán a héten érkezik egy hajó, ami a jövőhéten indul vissza. Valamikor. Talán. Egy hét? Nem voltam boldog, igyekeztem kideríteni, mennyi lenne, ha repülnék, milyen lehetőségek vannak egyáltalán, s mindeközben igyekeztem előkeríteni azt a srácot, akivel egy hónapja találkoztam. A kikötőben dolgozik, és segíteni szeretett volna mindenképp, s valamiért inkább megbíztam benne, mint nem.

A repjegy túl drágának bizonyult. Persze nem volt igazán drága, de nekem már az elég, ha több, mint a hajóút plusz egy heti tengődés, s annál azért többnek tűnt. Az útlevelem nem kaptam vissza, sejtettem már akkor, hogy azért, mert a hatvan eurót inkább elteszik a határőrök, mintsem hogy adjanak vízumot. Igaziból nem érdekelt, hiszen a fizetés volt annak a feltétele, hogy szabadon elhagyhassam a kikötőt útlevél nélkül, s gyanítottam, hogy bárki is ellenőrizné az útleveleket, nem kockáztatnák meg, hogy valakit vízum nélkül engedjenek be az országba. S mivel nem a pecsét, hanem a bejutás a lényeg, úgy gondoltam, megkaptam, amiért fizettem :).

Végül Said, a már említett srác is előkerült, s láthatóan még mindig olyan lelkes volt, mint kb egy hónappal korábban. Kicsit jobban utánajártunk a hajónak, s kiderült, hogy TALÁN lesz egy hajó valamikor csütörtökön, megtaláltuk az ügynökséget, kiderítettük a jegy árát, ilyesmi. Megkérdezte, hogy szállodában akarok-e lakni, vagy megnézem inkább az ő faluját, ami Moronitól kb húsz percnyire van. A hotelek Moroniban, és úgy az egész szigeten irreálisan drágák, ráadásul valamiért megbíztam Saidban, és nem gyakori az eset, hogy az embert meghívják egy helyi kis faluba. Így a döntés nem volt túl nehéz. Számolgattam, mennyire pénzre van így szükségem, beválltottam a maradék Dolláromat, majd mivel már lassan késő délutánra járt, fogtunk egy taxit (nem igazi taxi, mivel összesen hat utast tuszkolnak be a négy helyre, és akkor indulnak, ha tele vannak). Húsz perc múlva egy kis kereszteződésnél szálltunk ki, onnan dombnak felfelé, gyalog jutottunk Said családjának házához.

Először út közben még meglátogattuk egy barátját, aki maláriával feküdt otthon, és elég ramatyul volt… Nem mondom, hogy lelkesített a gondolat a maláriával kapcsolatban, de igyekezetem nem agyalni ezen. A felfelé vezető út dús, zöld növényzeten haladt keresztül, s hátranéztem, egy idő után kilátás nyílt az óceánra… Csodás volt a környezet, de természetesen a „házak” inkább csak viskók voltak az út mellett, fából, bádogból összedobálva. Said családja az út jobb oldalán lakott, egy kis ösvényen jutottunk a kis házhoz. Talán hat méterszer öt méteres lehetett, egy szoba TV-vel, két ággyal és asztallal – ez szolgált nappaliként leginkább. Utána még egy háló lehetett, oda nem mentem be. A konyha egy kis fedett rész volt a házon kívül, gyakorlatilag csak két bádog fal egy kis tetővel, ahol faszénen főztek. A WC pedig a ház mögött, kőből rakott falak mögött egy mély gödör…

Mikor megérkeztem, csak a gyerekek voltak ott a családból, így gyors köszönés után Said megmutatta a saját lakhelyét, ami kicsit távolabb volt a háztól. A kis ösvény mellett, ami visszavezetett az úthoz  volt egy nagy, romos épület. Pontosabban inkább egy néhai be nem fejezett nagy épületegyüttes romjai. Leginkább csak falak, tető nélkül, betonozott udvarrész, s az egészet sűrűn benőtte már  növényzet. Egy szoba volt ajtóval és becsukható ablakkal, úgy 6-8 nm., amit Said otthonnak nevezhetett. A szobában volt egy ágy szúnyoghálóval, egy kis asztalka mindenféle kacattal, és egy hosszabbító, feleslegesen, mert elromott a telefonja, az egyetlen dolog, ami elektromosságot igényelt volna a szobában. Se világítás, se víz, sem semmi más… Hamar kinéztem magamnak az egyik falat, s megnyugtattam, hogy nincs szükségem semmi luxusra, tökéletesen megfelel itt, sőt, és jól megleszek a földön. Kicsit szkeptikus volt ugyan, de azt hiszem azért sikerült meggyőznöm.

Kiderült, hogy másnap és talán azutáni nap is (vicces, hogy két nappal azelőtt még nem tudni a hivatalos álláspontot) munkaszüneti nap lesz – felszabadulásuk évfordulója – így nem kellett aggódni a következő napok miatt. Az úton tovább sétálva felfelé eljutottunk a tulajdonképpeni faluba, ahol természetesen minden ismerősnek és barátnak be lettem mutatva, majd elmentünk a falu „cybercafeéjába”. Nem mondom, nagyon meglepődtem. Az egész faluban áramszünet volt, valószínűleg így készültek a másnapi nagy ünnepségre a fővárosban, de az inertnet működött. Egy eldugott kis faluban, egy miniatűr szigetországban. Napelemmel működtetett akkumlátorokról üzemelt az egész hely, saját műholdas interneteléséréssel és wifi-vel… Komolyan mondom, az egyik legfurább érzés volt elemlámpa mellett onnan, wifiről netezni :) Sztorik már lennének a NatGeo digitális nomád kategóriájához azt hiszem, kár, hogy képek nincsenek…:)

Mikor visszasétáltunk a házhoz, már estére járt, és a család is megérkezett. Az idősebb nővér a férjével, Said anyukája, és összesen még vagy három négy gyerek, egy-két fiatal, akiket nem tudtam igaziból beazonosítani, vagy megjegyezni, mivel mindig úgy tűnt, hogy változik, ki van a ház körül. Egyedül Said unokahúgát tudtam megjegyezni. Mivel nem beszélt Saidon kívül senki angolul, elég nehézkesen ment a kommunikáció, de mindenki nagyon kedves volt, a vacsora pedig nagyon finom :). Mivel mindenki elég hulla volt, hamar elköszöntünk, visszavonultunk Said birodalmába, a romok közé, és kis beszélgetés után lefeküdtünk aludni. A hálózsákom nagyon jól működik, de sajnos a hideg kőpadlóval nem tud mit kezdeni, így az első estém nem volt az igazi, bár azért jól beöltözve tudtam valamennyit végül aludni.

Amikor nem aludtam, Saidról, és a családjáról gondolkoztam. Said édesapja meghalt, amikor még fiatal volt, s az édesanyjával maradt. De az apának több felesége is volt, sok-sok gyerekkel, akik közül az egyik jelenleg az ország köztársasági elnöknek megfelelő pozícióját tölti be. De Said soha nem akart a családnak ahhooz a részéhez tartozni, inkább marad a szegénységben, az édesanyjával, és az érzései szerint valódi családjával. A többiekkel is tartja a kapcsolatot, de ez csak egy-egy látogatást jelent, egy-egy fél órát időnként. Kételkedhettem volna a történetben, de valahogy azt éreztem, hogy minden szava igaz. És a későbbiekben szépen lassan ki is derült, hogy így is volt…

Másnap, kedden gyakorlatilag semmi különöset sem csináltunk, aminek azért is örültem, mert Saidnak gyakorlatilag soha nem szokott szabadnapja lenni, nem akartam volna, hogy miattam külön programot szervezzünk. Mivel nem akart bemenni a városba az ünnepségre, nem erőltettem én sem a dolgot, nem éreztem fontosnak. Nemrég jártam meg Madagaszkárt, ahol egy többnapos hasonló ünnepségsorozatot néztem végig egy kis szigeten, nem éreztem, hogy valami fontosról maradnék le. Sokkal nagyobb élmény volt csak lenni ott, a ház körül, a kis faluban, találkozni a falu minden angolul beszélő lakosával, Said családtagjaival, barátaival. Volt, aki Amerikában él 15 éve, s most hazalátogatott egy hónapra, volt, aki angolt tanított, de soha nem akarta elhagyni az országot, s volt, aki nem beszélt angolul, de lelkesen próbált velem kommunikálni. Egyszerre voltam fura idegen, és egyszerre fogadtak be azonnal, hiszen soha semmilyen európai ember nem szokott arra járni, nemhogy ott lakni valakinél a szegény kis faluban.

Délután lesétáltunk az Amerikában élő barátja házához, ahol próbáltam denevéreket fotózni (óriási gyümölcsevő denevérekkel van tele az egész sziget, amik már késő délutántól aktívan repkednek mindenfelé) a tetőről, majd természetesen behívtak bennünket a házba. Hihetetlen éles volt a kontraszt a nagy LCD TV-vel, európai bútorokkal, és úgy általában az európai stílusú nagy házzal. Természetesen azért fejlődő országban vagyunk, azaz az összhatás egy európából érkező ember számára valahogy soha nem stimmel. A falak nem egyenesek, a kábelek ki-kilógnak, a bútorok furán rondák és giccsesek, s a foteleken még mindig rajta van a műanyag borítás, amit leterítettek valamilyen kendővel. Ez a fura összhatás azonban nem leplezi azt a gazdagságot, ami – azt hiszem – egy ilyen országban egyáltalán nem mindennapos.

Cukornád rágcsálása mellett James Bond filmet néztünk, majd a vacsorára is meghívtak, amiből csak keveset mertem enni, nehogy ne tudjak majd enni Saidnál, ahol tudtam, hogy vacsorával készülnek, hiszen direkt előre megkérdezték, hogy mit ennék inkább, rizst, vagy maniókát (a hajóút után természetesen csakis maniókát). Megbeszéltem a sráccal, hogy másnap lejövök a laptoppal, hogy átmásoljuk rá a 24 első hat évadját. Már pont kifogyóban voltam filmekből, amik olykor-olykor esténként azért nagyon jól jönnek.

Mire „haza” értünk, pont kezdődött az első elődöntő, amit a családdal közösen néztünk a kis TV-n. Három embernek jutott szék, egy gyerkőc egy kiszuperált autóülésben hintázott, a többi érdeklődő a földről nézte a meccset. A szigeten két választása van az embereknek: vagy Madagaszkárról, vagy Mauritiusról sugárzott csatornákat nézhetnek az ingyenes műholdról. Az előző francia kommentárral adta a meccset, de szerencsémre szörnyű képminőséggel, míg a második kifogástalan képpel és (egyedül talán az én örömömre) anglo kommentárral.

A meccs végét is alig tudtam kivárni, olyan álmos voltam, így sejtettem, hogy végre fogok egy jót aludni, amit az is elősegített, hogy kaptam egy gyékény-szerű valamit magam alá, amivel együtt már teljes volt a komfort a földön.

Reggel korán keltünk, hogy eljussunk egy kis faluba, ami híres a strandjáról. Eredetileg a hegyre, az erdőbe terveztem menni, de láttam Saidon, hogy nem szívesen menne a hidegbe, ráadásul nem is ismeri annyira a helyet. Mivel neki is pihennie kellett, és a strandos kis faluba amúgy is tervezett a napokban menni családot látogatni, gondoltam, hogy akkor legyen így. Először be a városba, ott reggeliztünk egyet, s végre hosszú hosszú idő után ittam egy igazi, finom espressot… Hmmmm… Most is hiányzik az íze :) Utána újabb taxi-bruisse, irány a kis falu, ami kb. egy órányira lehet a fővárostól. Amikor megérkeztünk, rögtön Said ismerősébe akadtunk, aki felhívott magukhoz, megittunk egy üdítőtt, ettünk kis rágcsit, és mentünk tovább, immáron hármasban. Hamar megtanultam, hogy így megy ez itt. Mindenki ismer mindenkit, és igazán kis sziget lévén, mindenkinek vannak rokonai, gyakorlatilag mindenhol. A vendégség kötelező, de rövid, köszönés, pár perc csevegés, majd indulás.

Hárman érkeztünk Said (talán) nagybátyjához, akinél szintén eltöltöttünk egy kis időt, majd kivitt bennünket a nem messze lévő strandra, és panaszkodott, miért nem szóltunk hamarabb, akkor intézett volna egy kis házat a tenger mellett… No komment. A strand szuper kis hely volt, s emberek nélkül először, ami kimondottan tetszett. Bár a nap nem sütött, jó idő volt, jó volt csak úszkálni, majd semmit nem csinálni a homokban, várni, amíg éhesek leszünk, majd elindulni keresni valamit enni. Végül visszasétáltunk a faluba, ettünk egy kis grillezett csirkeszárnyat grillezett maniókával, s visszamentünk a rokonokhoz elköszönni. Elég későre járt, mire el tudtunk indulni, és a terv az volt, hogy egyenesen megyünk meglátogatni az amerikában élő barátot a filmek miatt. Hosszas és elég kényelmetlen út után végül nyolc körül érkeztünk meg, és a srác nem volt otthon, másfél óra múlva pedig kezdődött a Spanyol-Német meccs, azaz tudtam, akkor már nem lesz elérhető.

Szomorúan baktattunk visszafelé, pontosabban csak én voltam szomorú, mivel minden egyéb filmet letöröltem a gépről, hogy legyen hely a sorozatnak,. Nem volt életbevágóan fontos, de fellelkesedtem előző nap egy kicsit. Pont, mikor elfogadtam volna a dolgot, találkoztunk két szembejövő sráccal, akik szintén az Amerikában élő srácot keresték, s úgy gondolták, tudják, hol lehet, ha nincsen otthon. Követtük őket, s hamarosan rá is találtunk egy házban, éppen egy hatalmas indiai vacsora közepette. Nagy szőnyeg leterítve a földre, hatalmas fém edényben fűszeres rizs csirkével (Chicken Biryani), és hatan-heten körülötte. Természetesen azonnal leültettek bennünket, és szedtek egy-egy tányérba. Ezúttal nem tudtam keveset enni, annyira finom volt, és annyira erőszakosak a házigazdák. Egy indiai srác volt vendégségben náluk, ő volt aznap a szakács, és mindenki azon nevetett, hogy milyen erőset főzött, és azzal szivatták egymást, hogy egyre csak szedtek a másik tányérjába, és nevettek, hogy fogja majd bírni a dolgot… Velem is próbálkoztak, de talán ez egyetlen igazán csípős étel, amiből könnyedén tudok bármennyit enni, az az indiai, úgyhogy nevetés helyett inkább csak csodálkoztak az étvágyamon. Régen ettem ilyen jót, az is biztos. A vacsora után megkaparintottam az amerikai srác mobil harddrive-ját, és elkezdetm átmásolni a kb 60 Giga filmet. Persze nem jutottam a végére, így egy részét a kis úton sétálva, elemlámpával a fejemen másoltam. Itt megint eszembe jutott a NatGeo digitális nomád kategóriája… Egy afrikai miniatűr szigetországban egy világítás nélküli elagyatott kis úton éppen egy amerikai sorozatot másolok át magamnak, mindezt természetesen séta közben, beszélgetve a helyiekkel…

Végül még a meccs elejére pont haza is értünk, s teázgatva néztük a meccset, s személy szerint boldogan keltem fel a végén, hiszen a spanyoloknak szurkoltam. Hehhhe :) Said fáradt volt, így korábban visszavonult már, így mire visszaértem a szobába, már javában aludt. Elemlámpával a fejemen készülődtem aludni, mikor a fekhelytől maximum fél méterre megpillantottam egy kicsi skorpiót. Normális ember ilyenkor gondolom megijed, vagy rosszul érzi legalább magát. Én hirtelen olyan boldog lettem, végre egy igazi, aktív skorpió… Gyorsan előszedtem a fényképezőt, és elkezdtem vadul fotózni az állatot. Said felébredt a vakura, kérdezte, hogy mi az. Nem akarta elhinni, hogy skorpió, így megmutattam neki a képet. Kérdezte, hogy zavar-e, mert ha félek tőle, akkor felkel. Mondtam, hogy dehogy, tök jó, meg minden. Erre nyugodtan visszaaludt. Másnap reggel lelkesen elkezdtem vele beszélgetni a skorpióról, hogy veszélyesek-e, és ha igen, akkor ugye azért, mert iszonyatosan fáj a csípésük. Rámnézett, megráztta a fejét, és mondta, hogy nem csak a fájdalom, de ha rossz helyen csíp meg, akkor bele is halhat az ember. Hmmmm…. Ahhoz képest este nem reagálta túl a dolgot – gondoltam. Végülis mindegy, egyben megúszta mindenki, az a lényeg.

A gyerekeknek otthagytam a Game Boy-omat, úgy éreztem, hogy sokkal jobban fognak neki örülni, mint én, ha elő-előveszem esetleg az úton. Elköszöntem a családtól, mindenkitől, akit csak megtaláltam reggel, majd elindultunk a városba, pontosabban a kikötőbe. Elvileg aznap, csütörtökön kellett indulnia a hajómnak. Nem fűztem hozzá semmilyen reményeket, de gondoltam, miért is nézzük meg. Keresgélés, vitatkozás után arra jutottunk, hogy elképzelhető, hogy még aznap indul a hajó, bár még nem érkezett meg. Reggeli után elmentem netezni, s mire befejeztem, Said azzal a hírrel fogadott, hogy megérkezett a hajóm, estefelé pedig rajtol tovább. Annyira meg volt erről győződve, hogy kezdtem hinni neki, ami természetesen hiba volt. Vettem magamnak vizet és egy rakat banánt magamnak, majd elmentünk a piacra, hogy vegyünk Saidnak egy használt, de jó állapotú bőrcipőt. Kimondatlanul is úgy alakultak a dolgok, hogy nála laktam, néha nála ettem, cserébe mindent én fizettem, ha mentünk valahova. Utazást, ételt, ilyesmi, és végül meghívtam egy cipőre, mivel az egyetlen cipője már inkább egy rongydarabra hasonlított.

Miután mindenem megvolt, és egyetlen fillérem sem maradt, kimentünk a hajómhoz, elköszöntünk egymástól, én pedig felmászva a fedélzetre választottam egy stratégiailag megfontolt helyet a padok között. Ez nem vicc! Végiggondoltam, milyen irányba fogunk hajózni, azaz milyen irányból várható a szél. Ellenőrizni kell, honnan jöhet füst a hajón, és melyik helyre fújhatja oda legkevésbé azt a szél. Ha a helyre az eső sem jelent komolyabb kockázatot, és van mire ülni/feküdni, akkor az a tuti… Mire Said visszaindult, már tudtuk, hogy aznap nem megy a hajó sehová, de mivel ilyenkor már nem lehet tudni, mikor indulunk, nem akartam elmenni onnan, nem akartam lemaradni az indulásról, hiszen abban biztos voltam, senkire nem fognak várni.

Rövid leszek, mivel semmi érdemleges nem történt. Kb 32 óra várakozás után indult el végül szombat reggel a hajóm, s természetesen vzum nélkül kaptam vissza az útlevelem, pontosan, ahogy számítani lehetett…

További élményekről itt olvashatsz: www.elmentekotthonrol.blog.hu