Zanzibári tartózkodásom tulajdonképpen tökéletesen alakult, sőt, sokkal jobban, mint azt remélni mertem volna. Valahogy úgy képzeltem, hogy Zanzibár túl turistás lesz, így nem számítottam semmi kiemelkedőre.

A város, nevén nevezve a Stone Town tényleg zseniális egy hely. Hihetetlen szűk, kacskaringós utcák, díszes fából faragott kapukkal lépten nyomon, valamint utcai árusokkal. Az elhagyatottabb helyeken az árusok zöldséget, és egyszerű ételeket árulnak, míg a felkapott helyeken természetesen ajándékokat. De valahogy a turistáknak szánt boltokkal sem volt baj, hangulatosak voltak, az eladók pedig csak a legritkább esetekben agresszívak. Találtam finom olcsó kajákat, internetet, valamint kiderítettem, hogy épp jókor érkeztem, hogy részt vegyek az egy hetes ZIFF (Zanzibar International Film festival) fesztiválon.

Első napomon keresztül-kasul bejártam a nem túl nagy, de annál szebb városkát, rájöttem, hogy az éttermeket messziről kerülnöm kell (őrületes árak…), majd elkeveredtem az erődhöz, ahol a fesztivál java zajlott. Koncertek, este filmvetítések, kis grill-sátrak, sörsátrak… Egy sörrel a kezemben a fűben ülve a színpaddal szemben… Egészen közel éreztem magam az éppen otthon is zajló fesztiválokhoz. Kis nosztalgiával gondoltam azokra, akik hiányoztak az igazi, teljes fesztivál-életérzéshez… De azért nem panaszkodok:) Afrikai jazz koncert, finom barnasör, napsütés, a tenger egy percre… Lehetne rosszabb is na…

 Este kisétáltam egy térre, ami arról híres, hogy a naplemente után megjelennek a helyi seafood árusok. A legkülönbözőbb tengeri herkentyűket lehet megkóstolni, amike félig készen, asztalokra kipakolva várnak a vendégekre. Bár az éttermeknél jóval olcsóbb itt enni, még így is igen borsos egy vacsora, de persze ezt nem tudtam kihagyni. Egy hatalmas grillezett poliplábbal, frissen sült kenyérrel és salátával leptem meg magam, amit a járda peremére ülve fogyasztottam el. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a grillezett polip kedvemre való csemege… A vacsora után az erődöt vettem újra célba, ahol egy ugandai film vetítésére ültem be, a címe Imani volt. Nem egy könnyed darab, három különálló történet a jelen ugandai helyzetről. Túlzások nélkül, ugyanakkor őszintén. Afrikáról egy afrikai rendező szemén keresztül. Vicces volt, ahogy a helyi nézők tapsoltak a kecskét a kerékpár csomagtartójához kötözve szállító emberen, vagy az egész heverőt robogóvál fuvarozó fiatal fiú láttán… Érdekes volt, hiszen ezek a képek egyáltalán nem ritkák az afrikai valóságban, mindkettőnek voltam én is szemtanúja. Mintha ez a taps a szeretettel vegyes önirónia megnyilvánulása lett volna. Mintha egy afrikai kedvesen azt mondta volna: „Hát igen, ez Afrika, de mi szeretjük azért…”

A film után irány vissza a szállás. Az éjszaka közepén a kis sikátorokon keresztül… Taxival az egész óvárost meg kellett volna kerülnöm, s mivel semmi érték nem volt nálam, szerencsét próbáltam. Nem mondom, hogy az ember drága fényképezővel a nyakában éjszaka sétálgasson Zanzibáron, de minden rendben volt, s valamiért azt éreztem, hogy afrikai viszonylatban egészen biztonságban vagyok.

Reggel korán keltem, hiszen jelenésem volt a búvárközpontban, még előző nap bejelentkeztem búvárkodni a város közelében lévő két zátonyhoz. Az idő nem volt túl jó, és volt már jobb merülésem, de a második alkalommal meglátogatott, alig felismerhető hajóroncs azért érdekes volt. Egy összesen négy merülést magába foglaló „csomagra” fizettem be, így a merülések után azonnal indultam is a sziget észak-keleti része felé, ahol a második két merülés volt betervezve, egy nemzeti parkban, amiről egészen addig csak szuper dolgokat hallottam, így alig vártam már, hogy végre odaérjek.

A „busz”-út nem volt meglepő számomra, bár Zanzibár elég turistás ahhoz, hogy a fehérek külön minibuszokkal utazzanak tíz dollárért, így egyedül voltam európai az egy dolláros, telezsúfolt kisbuszban. Meglepően gyorsan megérkeztünk, kb. másfél óra lehetett összesen az út. Hátizsákostól elsétáltam a kb. fél órányira levő, állítólag olcsó hotelbe, ami közel is van a búvárközponthoz. Sajnos akárhogy is alkudoztam a tulajjal, nem akart 25 dollár alá menni. Lévén én lettem volna az egyetlen vendége, szerintem butaságot csinált, de nemet mondtam, s úgy döntöttem, megkeresem a búvárközpontot, s majd ott kitalálom, hogyan tovább.

A búvárközpont egy háromcsillagos „lodge”-ban volt, ahol alegolcsóbb szobát 50 dollárért kínálták. Természetesen minden luxussal, szuper bár, függőágyak, ingyenes internet, privát tengerpart-szakasz… Sikerült egészen 25 dollárra lealkudni (20 dollár reggeli nélkül), de végül nagy nehezen ellenálltam a kényelem kísértésének, s újfent hátamra véve „házam” (táskám) elindultam a falu felé. A búvárközpontot épp bezárták, így a „kapitány” ( a srác, aki a motorcsónakért felelős, illetve mindenes is egyben) velem tartott, s megígérte, hogy mutat pár olcsó helyet, hátha azok tetszeni fognak. Így alakult, hogy a búvárközpont és a falu között félúton egy kis szobában kötöttem ki, ahol a víz kannában várt a zuhanyzóban, de legalább áram volt. 10 dollárért, reggeli nélkül. De mivel a szobám egy kisebb falu-szerűség szélén volt, reggelente egy perca alatt találtam finom és olcsó reggelit. Ráadásul mivel sok minden nem volt körülöttem, rá voltam kényszerítve, hogy felfedező útra induljak a falu felé, amit a kényelmes három csillagból valószínűleg nem tettem volna meg. (biztosan nem:))

Így történt, hogy az estém kimondottan jól alakult. A faluban ettem egy kis sült halatt valamilyen helyi rizskenyérrel, majd megkerestem azt a kis öblöt, ami egész Zanzibár talán leghangulatosabb turistás helye. Egy kicsike kis öböl, körös-körül nyitott bárokkal, pihi zenével, s helyiekkel, fehérekkel vegyesen. Ahogy a nap lement, lassan egy nagy tábortüzet raktak a strandon, ami mellett egy fotelben sikerült helyet foglalnom, s ami mindennél fontosabb, szereztem egy vízipipát egyiptomi almás dohánnyal… Két és fél hónap uztán újra füstölöghettem kicsit… Pontosabban nem is kicsit, hosszú órákon keresztül, mivel a tábortűzből magam halászhattam ki a parazsat, amint elhalóban volt az előző. Néhány sör, pár érdekes beszélgetés a helyiekkel, s rögtön hajnali egy óra lett. Lévén másnap reggel merültem, nem maradtam tovább, hazasétáltam, úgy-ahogy megfürödtem a kanna hideg vízzel, majd nagy várakozásokkal telve lefeküdtem aludni…

További élményekről itt olvashatsz: www.elmentekotthonrol.blog.hu