Zanzibár második rész

Korai ébredés, gyömbéres fánk, reggelire, majd séta a hotelig, ahonnan a kaland indult.

A felszerelés kiválasztása után irány a hajó, kisebb-nagyobb nehézségek árán (küzdelem a hullámokkal, semmi különös) sikerült nekiindulnunk a majd egy órás útnak. Az úti cél Mnemba szigete volt, pontosabban a szigetet körülvevő hatalmas korallzátony, mely szerencsére néhány éve nemzeti parkká lett nyilvánítva, így viszonylagos védettséget élvez.

Az út részemről nézelődéssel, illetve sűrű imával telt, nehogy az idő rosszabbra forduljon. Minden irányból nagy, szürke felhők közeledtek, de egyenlőre az egyre közeledő sziget körül jó volt még az idő. Már majdnem odaértünk a zátonyhoz, mikor egy csoport delfin közelébe kerültünk. Rövid üldözés után eléjük tudtunk vágni. Maszk, uszony fel, irány a víz… Az egyik legcsodásabb vízhez kötődő élmémnyemet sikerült begyűjtenem: a kristálytiszta vízben először úgy harminc delfin úszott át alattam, felnőttek és kicsik egyaránt, fel-feljöttek mellettem levegőért, játszottak alattam, s folyamatosan „beszélgettek”. Olyan gyorsan úsztam, ahogy csak tudtam, hogy minél tovább velük maradhassak, de persze elég hamar megelőztek, és szép lassan kezdtek eltűnni. Már pont elbúcsúzni készültem tőlük magamban, mikor a csoport második fele, mely úgy száz méterrel lehetett lemaradva, végül megérkezett. Így nyertem még egy kis időt, amit velük tölthettem el. Összesen még kétszer vágtunk a hajóval a delfinek elé, és még kétszer ugrottam be a vízbe. Persze nem olyan volt, mint a filmekben, a delfinek nem foglalkoztak velem, nem jöttek oda, hogy az uszonyukba kapaszkodva szeljük együtt a hullámokat :) De azt hiszem nem is baj, hogy nem idomított filmbéli delfinekkel találkoztam, hanem egy hatalmas csoport vad delfinnel, s passzív szemlélőként figyelhettem meg, hogyan játszanak, kommunikálnak, úsznak…

A delfines kis „közjáték” után eljött az első merülés ideje is, ami igazán szuperül sikerült. A zátony nagyon jó állapotban van, hála a védelemnek, mindenütt színes halak, polipok, és egyéb zátonylakó állatok, s maguk a korallok is csodásak voltak. Egy kis szendvicsezés után másodjára is merültem, ezúttal már csak egyedül a vezetővel. Ennyi halat egy helyen talán még sohasem láttam, pedig azt hittem, hogy Egyiptomhoz mérhető merülést nehéz találni. Teljesen elvarázsolva értem a felszínre, így félig öntudatlan állapotban nyugtáztam a felszíni világopt körülöttem. Egy csodálatos kis sziget végtelen homokos tengerparttal, s mindezt a valaha látott talán leszebb azúrkék tenger veszi körül… Nem vagyok egy nagy strand-rajongó, de azért nem tudtam megállni, hogy pár képet készítsek… Ha másért nem, hát azért, hogy ti… Na jó, nem, ez komolyan eszembe sem jutott! :)

Olyan fáradt voltam a két merülés és a sok úszás után, hogy gondolni sem tudtam egy újabb sörözős-vízipipázós estére. Ettem egy hatalmas tengeri herkentyűs vacsorát egy miniatűr kis helyi étteremben, majd egy kis olvasgatás után hamar elaludtam. Másnap szép lassan összeszedtem magam, és kicipekedtem a főúthoz, ahol viszonylag hamar sikerült egy járművet találnom, ami az óváros felé tartott. A jármű a legautentikusabb helyi „busz” volt, egy mikrobusz méretű kisteherautó, amit valószínűleg használtan vásároltak Kínából (mégmindig rajta voltak a szövegek és matricák, senki sem vette a fáradtságot, hogy lekaparja őket). A rakteret alaposan átalakították, fából egy kis kunyhó-szerű felépítményt szereltek a platóra, s az így kialakult „utasteret” úgy tizenöt centi magas padokkal vették körbe. Ezzel húsz és negyven közötti utas (talán húsz és végtelen, én úgy negyven körül abbahagytam a számolást) fért el a járgányban.

Miután visszaértem a városba, megkerestem újra a kis hotelemt, lecuccoltam, és estig császkáltam a városban, ettem valamit az utcán, megnéztem a piacot, a partot, a kitötőt… Bár a város bizonyos részei túlságosan is turistásak, egy nagy része azonban még így is autentikus, érdekes, szép és sötét egyszerre. Ugyanakkor –talán a kis utcáknak köszönhetően, ahol maximum egy robogó fér el- nem túl harsány, túlzsúfolt. Ezzel gyökeresen különbözik is egyszersmind a többi „autentikus” afrikai várostól. Egy szó, mint száz, Zanzibár várost, pontosabban az óvárost kimondottan megszerettem.

Másnap kicsit nehezebben sikerült elindulnom, mint ahogy azt terveztem, de végül csak kijutottam a „buszállomásra”, és az előző napi járműhöz hasonló szerkezettel elindultam a Jozzani erdő, a vörös kolobiszmajmok egyetlen zanzibári lakhelye felé. Egy útkereszteződésnél tettek ki, ahol rögtön észrevettem, hogy valami mozog a fák ágai között. Bár nem vagyok nagy majomszakértő, nem úgy tűnt, mint egy vörös kolobuszmajom az a szürke, kis majom, ami egy perccel az érkezésem után fogadott. Később megtudtam, hogy az erdőt két majom-faj lakja, s amivel először találkoztam, azt a helyiek egyszerűen csak kék majomnak hívják (talán Vervet Monkey a hivatalos neve, de nem vagyok benne teljesen biztos).

Egy rövid, maximum egy órás séta után egy vezető segítségével megtaláltuk mindkét majomfaj legkedveltebb lakhelyét, ahol gyakorlatilag minden fa minden második ágán valamilyen kisebb-nagyobb majom ült, evett, játszott, vagy csak kíváncsian, de félelem nélkül bámult bennünket. Olyan közel lehetett menni a majmokhoz, hogy teleobjektív nélkül is szuper-közeli (portré? :-)) képeket lehetett készíteni az állatokról. (Hosszas latolgatás után végül a fotópályázatra is majmot küldtem be a bálna helyett…)

A majmok után már lassan sötétedett, és az idő sem volt túl bíztató, így kisétáltam az úthoz, és megvártam, míg valamilyen jármű, a nekem is megfelelő úticéllal éppen arra jár. Néhány átszállással ugyan, de viszonylag hamar visszaértem a városkába, ahol tengeri herkentyű-vacsorán, sétán és interneten kívül gyakorlatilag semmilyen megerőltető dolgom nem volt:-).

Másnap számomra is meglepő módon, de megszereztem a vízumomat Mozambikba és foglaltam egy jegyet az éjszakai kompra Dar Es Salaam-ba, majd a nap nagyobb részét az internet előtt töltöttem. Levelek, képek, blog, cikkek, és chat az otthoniakkal. Szerintem úgy öt órát ülhettem a gép előtt, mikor észrevettem, hogy szednem kell a cókmókomat, hogy még időben kiérjek a kikötőbe.

Ezúttal is a lehető legolcsóbb és leglassabb hajót választottam (természetesen), de ez most egy igazi személyszállító komp volt, az első, mióta Afrikában vagyok. Este kilenckor indult, reggel hatkor érkezett meg, ami tökéletes időzítésnek tűnt. Miután felszálltam, kerestem egy ablak melleti helyet az econoomy class-on, és már épp alváshoz készülődtem, mikor egy ember a személyzettől odajött, hogy megnézze a jegyem. Nem akarták elhinni, hogy az economy classra szól. Mikor látták, hogy igazam van, jó helyen ülök, megpróbáltak rávenni, hogy nézzem meg az első osztályt, vagy a VIP, merthogy az sokkal jobb, és nem gond, hogy nem oda szól a jegyem (persze, hogy nem, egy kis borravalóért gondolom nem foglalkoztak volna a dologgal). Legalább háromszor jött oda hozzám különböző ember, mire megértették, hogy nekem tökéletesen megfelel a helyem, nincs hideg (ami a légkondis helyeken gyakran gond, főleg, ha elalszik az ember), volt ablak melletti ülés, így van hova tenni a hálózsákot, ami egyben a párnám is összecsomagolt állapotában. Égül békénhagytak, nevetve-legyintve. Ami jó volt, mert lassan elindult a hajó, én pedig már komolyan aludni szerettem volna, mivel másnap reggel a lehető legkorábbi busszal terveztem Mozambik felé venni az irányt…

További élményekről itt olvashatsz: www.elmentekotthonrol.blog.hu