A nap magasan járt a természetes korallzátonnyal védett öböl felett, amikor a spanyol vitorlás hangos csobbanással horgonyt dobott. A párás, meleg levegő izzasztja a matrózokat, miközben a csónakokkal a part felé eveznek. Az első csónak orrában ülve az ember szeme elé paradicsomi látvány tárul. Jobbra nézve az öböl oldalát magas domb határolja, amelynek szikláin hangos robajjal csapódnak szét a hullámok. Balra, lapos, fehér homokú part terül el, és a dzsungel, áthatolhatatlan zöld minden, amíg a szem ellát.
A csónak orra finoman megfeneklik a sekélyesben, az orrban ülő férfi elsőnek ugrik ki belőle. Szúrós tekintettel trappol ki a vízből, kesztyűs keze a kardja markolatán, spanyol sisakján megcsillan a napfény, csizmája bokáig süllyed a puha, fehér homokban. Ő, Vincente Yanez Pizon, az első európai és az évszám pedig: 1700. január 26.
Több mint ötszáz év telt el az óta. Késő délután van. Mögöttem a nap már lemenőben. A tengerparton állok, talán pont ott, ahol ő, most az én lábam süllyed bokáig a fehér homokban. Csak nézem a tengert, látom a sötétséget közeledni kelet felől, talán az a hajó hozta el ide először. Ki tudja, mindenesetre, amit az elsők láttak, már soha, senki nem fogja látni, de még így is gyönyörű itt!

A dombon egy régi kis portugál erőd őrzi mind a mai napig az öböl bejáratát, később megtudtam, hogy az 1620-as években sikeresen visszaverte a tenger felől támadó holland flottát. A második roham a szárazföld felől érkezett, aminek már nem tudott ellenállni, így a vidék kis ideig holland megszállás alá került. Ezt bizonyítja a holland eredetű templom is a tetőn. Az öböl másik, lapos oldalán széles strand húzódik, amely végigkígyózik a sziklákig. Mögöttem terül el a kis halászfalu, Suape.
Itt nincsenek villogó fények és turisztikai látványosságok, de a hely varázsa gyorsan rabul ejti az utazót. Egyszerű kis falu, ahol kedvesek az emberek, csodaszép a vidék és mindig jéghideg a sör.
Az első este kaptam is belőle bőven, folyt a helyi kis kocsmában a hideg sör, sztoriztak és viccelődtek az öreg halászok.
Másnap némi fejfájással ébredtem, helyi barátom megértően kezembe nyom egy sört, hogy ettől jobban leszek, majd noszogat, hogy szedjem össze magam, mert nemsokára indulunk, vár ránk egy halászbárka, amivel bejárjuk a környéket, de addig még sok a teendő. Mintha valami ősközösségbe csöppentem volna, a nők sütnek, főznek. A férfiak a bárkát készítik fel, na meg felpakolunk mindent, ami egy kellemes naphoz kell. Azaz, jeget törünk a hűtőládákba, amibe természetesen sörök kerülnek, aztán az ételek következnek és legvégül a hölgyeket segítjük fel. - Hiába, a halászok már csak ilyenek- gondolom magamban, majd nekiveselkedek a horgonylánc felhúzásának.

Az út bámulatos, a bárka motorja egyenletesen pöfékel, szól valami helyi rossz zene, mindenki jókedvűen hangoskodik, miközben elhagyva néhány kisebb szigetet, beérünk a mangrovés területre, ahol itt-ott annyira összeszűkül az út, hogy az ágak nagyot csattannak azok testén, akik nem figyelnek. Egész délután jövünk-megyünk ebben a labirintusban, csak ámulok és bámulok az érintetlen természet szépségében, ehhez hasonlót csak a Yucatán-félszigeten láttam. Már sötétedett, mire az öbölben horgonyt dobtunk. Az éjszaka mit ad isten, az egész csapat a kocsmában folytatta kinn a hűs levegőn.
Vasárnap reggel, miután kipihentem az előző két nap fáradalmait, hosszú sétára indultam, csakhamar kiértem a faluból, és a dzsungelben, az ösvényeken sétálva gyönyörködtem a trópusok minden szépségében. Az út végén, egy kis csendes étteremhez értem, ami már a tengerparton van. Hangulatos ebéd után belemásztam az egyik felfüggesztett függőágyba, és csak néztem a tengert, miközben kis makik ugráltak a fejem fölött az ágakon. Nem tudom, meddig pihentem így, de számomra ott és akkor megállt az idő. Sajnos nem maradhattam, mert várt rám még a hosszú visszaút, amelynek során megmásztam az öböl dombját. Megnéztem a régi világítótornyot, az erődítményben állva, az ágyúk mellett kémleltem a horizontot, próbáltam elképzelni az elkeseredett harcot a holland hajókkal, ez mind hozzátartozik, része a hely varázsának.
Korán feküdtem este, ugyan csak tízkor indult a buszom, de előtte a helyi barátaim még tartogattak egy s mást a számomra! Hajnali négykor ébresztettek és mire magamhoz tértem, már egy bárka kormányánál ültem. Férfiként, részt kellett vennem a halászaton, bizonyossá téve, hogy a helyi kis közösség maradéktalanul befogadott. Gyönyörű a napfelkelte a tengeren, még ha nem is volt sok időm gyönyörködni benne, a munka kemény volt, de végig jó hangulatban telt.
Nyolckor már a halakat pakoltuk ki, aztán zuhany, tiszta ruha és indulás. A hosszú buszozás alatt fáradtan, de mosolyogva fogtam az ölemben a kis hűtőládát, amit a helyiektől kaptam, benne jégben, gondosan összevágva néhány hal a reggeli fogásból.

Gyula

Fotók: Kecskés Gyula

További képek az ALCEDO weblapon >>