Napok óta a meteorológiát hallgattuk, miközben készültünk az idei Alacsony Tátra túránkra. Minden adó azt szajkózta, hogy ez lesz az első olyan hétvége, ahol igazi tavasz lesz. Igaz, hozzátették, hogy egyes helyeken, főként a Tára környékén előfordulhat némi szél, egy kis hóval.

Gyors reggeli, szütyő a vállon, és már az utcán lépkedtünk a jelzéseket figyelve. A túraösvényre kanyarodva vigyázni kellett, mert a falut villanypásztor veszi körül, hogy a nagyobb testű négylábú szomszédok ne garázdálkodjanak az amúgy vendégszerető helyiek portáján.

Gyakorlatilag Az autó hátsó ülésén ébredtem. A visszapillantó tükörből szemembe sütöttek a felkelő nap első sugarai. Hunyorogva néztem ki a fejemből, és a tükörben a mögöttünk jövő kocsik sziluettjét figyeltem a vöröses ég ölelésében.

A lágy szellő finoman játszadozik a Zemplén magas fáinak leveleivel. A völgyekben megragadt hajnali pára lassan elillan a vakító meleg napsütésben. István várnagy szakállas arcával az ég felé néz, imát mormol magában, amíg fénytől hunyorgó tekintetével követi a nap korongját átszelő sólyom röptét.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez... Még akkor is, ha az erőnlét hagy „némi” kívánnivalót maga után. Így történt, hogy szombat hajnalban útra keltünk, hogy újabb kísérletet tegyünk a Schneebergen. Kis autózás után megérkeztünk Losenheimbe, felkaptuk a bakancsokat, és irány előre. Pontosabban a sípályán felfelé.

A nap magasan járt a természetes korallzátonnyal védett öböl felett, amikor a spanyol vitorlás hangos csobbanással horgonyt dobott. A párás, meleg levegő izzasztja a matrózokat, miközben a csónakokkal a part felé eveznek. Az első csónak orrában ülve az ember szeme elé paradicsomi látvány tárul.

Hagyományőrző módon fogtunk bele az előkészületekbe. Nagy csapatunk szépen fogyatkozott, ahogy közeledett az indulás időpontja. Kificamodott térd, nem kivehető szabadság, egyéb technikai probléma zsugorította az indulók létszámát. Végül az idén öten vágtunk neki az Alacsony Tátra nyugati gerincének.

Hajóra szálltunk, és egy hétig ki se tettük a lábunk a szárazföldre. Déli szafarira mentünk a Brothers szigetek cápákban gazdag élővilágához. Már az első vízbelépés izgalmakat hozott, hisz pont egy méretes gitárcápát leptünk meg társaságunkkal. Lustán úszkált alattunk, ügyet sem vetve ránk.

Tulajdonképpen PAG-ra indultunk, de mire kettőt fordultunk (és egyet merültünk) mér úton voltunk Rovinj felé. Persze tanulságként elmondható, hogy nem árt ha írásban tisztázottak előre a feltételek és a számok, mert a ’’haveri alapon majd elrendezzük’’ most lesre futott.

Egy elképesztő város elképesztő bulija a Recifei karnevál. Persze mondják sokan, hogy a Riói az igazi. Nem! Egyáltalán nem. Míg Rióban egy egyre inkább erotika kiállításra emlékeztető felvonulás zajlik, addig Recife megmaradt az alapkoncepciónál: világméretű buli. Amíg a szem ellát, hömpölygő emberáradat. Mindenki zenél, aki nem az meg táncol.