Gyors reggeli, szütyő a vállon, és már az utcán lépkedtünk a jelzéseket figyelve. A túraösvényre kanyarodva vigyázni kellett, mert a falut villanypásztor veszi körül, hogy a nagyobb testű négylábú szomszédok ne garázdálkodjanak az amúgy vendégszerető helyiek portáján. Mi, kétlábúak azonban, igen instabilak tudunk lenni a nedves talajon, így a ködben külön figyelnünk kellett, ha csúszunk, lehetőleg a szúrós bokrokat öleljük át, mert azoknak még mindig kellemesebb a fogása, mint a kék színű vezetékeknek. A feszültséggel teli pillanatokat az utolsó épülettel együtt magunk mögött hagyva, szinte beleolvadtunk a bennünket körülölelő környezetbe. A fák között megülő köd tompította látásunkat, ugyanakkor élénkítette más érzékszerveinket. A nedves levegőt éreztük a bőrünkön, lélegzetvételnél majd szétfeszítette a tüdőnket. A köd jóvoltából minden nyirkos volt, vízcseppek gömbölyödtek a leveleken, ágakon, de még a pókhálókon is.

A Mecsekben nem találkoztunk olyan szintkülönbséggel, mint a Bükkben, vagy a Zemplénben, csupán a nyirkos talaj nehezítette a haladásunkat itt-ott. A legmegerőltetőbb emelkedő mindössze a Máré-várhoz felvezető leaszfaltozott útszakasz, melynek végén a várfalnál megpihenve gyönyörködhettünk a ködfelhőből kibukkanó hegycsúcsokban. A vár helyén valamikor római őrtorony állt, hogy baj esetén jelzőtűzzel adják tovább a hírt, s talán az a jelzőtűz lángra is lobbant, mikor megérkeztek Attila hunjai.

A vár története elég viharos. 1432-ben egy részét zálogosították, majd 1505 előtt a Várady család birtokába jutott, de amikor Várady István a Mohácsi csatában életét vesztette, Mihály nevű bátya erőszakkal bevette, majd Várady Istvánné parancsára Bakics Pál ostrommal visszavette. Az örökösödési harcot a török csapatok zárták le, mégpedig úgy, hogy 1545-ben bevették a várat. Ám a történet itt nem ér véget, mert Zrínyi Miklós 1561-ben a várat visszafoglalta és visszaadta a Várady családnak. Végül a vár valószínűleg a 16. században pusztult el lőporrobbanás és tűzvész következtében, mert a 17. században kelt oklevelek már, mint romot említik.

Mint azt a története is bizonyítja, a Máré-várba főleg csak erőszakosan lehet bejutni, ugyanis a várkapun lévő nagy lakat ridegen jelezte felénk, hogy ide bizony be nem tesszük a lábunkat. Sajnos úgy látszik, ez a vár is egyike, a Magyarországon lévő szezonális várainknak és mivel az ostromágyúmat a másik túrazsákomban felejtettem, ezért meg kellett elégednünk a rácson átdugott fényképezőnk néhány felvételével. Annyi mindent szerettünk volna még megnézni a környéken, de sajnos a késő őszi túrázás egyik hátránya a korai sötétedés, de így sem panaszkodtunk, mert az elhivatottságunkat és alázatunkat a minket körülvevő erdő meghálálta, és egy olyan arcát mutatta meg, amit máskor, más hónapban, más évszakban nem biztos, hogy láthatunk.

Visszaérve Óbányára, vacsora közben a fogadóstól egy érdekes történetet hallgattam a Réka várról, aminek romjai a közelben vannak. Nem hagyott a tudat, hogy egy ilyen történelmű múlttal rendelkező helyet ne keressek fel, mielőtt haza indulok! A vár maradványaiból nem sok maradt meg, ugyanis a helyiek széthordták házaik, malmaik építéséhez, bár az egykori várat körülvevő árok jól látszik még most is. J. Abbot angol történész leírása szerint 1022-ben, Szent István korában két angol herceg jött Magyarországra, s az egyik herceghez, Edvardhoz adta feleségül Szent István egyik leányát. Az ebből a házasságból született gyermeket Skóciai Szent Margitként tiszteletik. Feltehetőleg Margit itt született 1045-ben. A hely első írásos említése egyébként egy 1235-ből való okiratban található, amelyben Terra Britanorum de Nadashnak nevezik a környező birtoktestet. Csak ültem az egykori vár területén egy magányos sziklán, néztem az őszi megsárgult falevelek hullását és merengtem, hogy mennyi és milyen értékeink fekszenek még szerteszét országunkban, amiről keveset tudunk.

Gyula

Fotók: Póczik Adrienn, Kecskés Gyula

További képek az ALCEDO weblapon >> / Legendák, érdekességek>>