A lágy szellő finoman játszadozik a Zemplén magas fáinak leveleivel. A völgyekben megragadt hajnali pára lassan elillan a vakító meleg napsütésben. István várnagy szakállas arcával az ég felé néz, imát mormol magában, amíg fénytől hunyorgó tekintetével követi a nap korongját átszelő sólyom röptét. Még akkor is figyeli, amikor egy halk ámen kíséretében sisakját a fejébe nyomja. A pillanatnyi nyugodtság érzése azonnal szertefoszlik, ahogy az északi oldal felé fordul, és kardját magasba emelve állati üvöltés hagyja el a torkát. Százak ordítanak fel egyszerre a sáncokon, mielőtt a támadó cseh király szepesi szászaira vetnék magukat. Kardok és pajzsok csapnak össze nagy zajjal, győzelmi kiáltások és halálhörgések keverednek össze a tébolyban…

Így történt hát, hogy midőn életek és zászlók, mint falevelek hulltak a sziklás földre, Aba Amadé nádor, az Aba nemzetség fője, 1304 eme napján megvédte várát és Károly Róbert koronáját.

Itt állunk most ketten. Ugyanaz a hely, ugyanaz a hegycsúcs és ugyanazok a sziklák, de már minden más. Az idő és a természet mindent megváltoztatott. Az egykori vár területén magas fák nőttek, a sáncokat benőtte az aljnövényzet, és már csak két kis falmaradvány utal a vártorony egykori helyére. A vár, amilyen titokzatosan épült, úgy is tűnt el a föld színéről. A kilátás a bérc tetején csodálatos, a lábunk előtt hever a Zemplén fantasztikus látványa. Mégis szomorú vagyok, mert csak egy marék kő, egy sánc és egy megsárgult oldal maradt a történelemkönyvben Amadé és fiai után.

Így vész el minden a múlt homályában, de talán nem kell így lennie! Vándor, ha a Zemplén kanyargós ösvényein jársz a piros jelet követve, kérlek, állj meg Amadé romjánál, és emlékezz rájuk! Egy perc is elég, hogy ők tovább éljenek, mert amíg emlékezünk rájuk, nem halnak meg, nem tűnnek el nyomtalanul.

Még egyszer ránézek az ősi maradványra, majd biccentek Adriennek, hogy induljunk. Késő délután van, és mi izzadságban fürödve haladunk tovább a Pálos kolostor romjai felé. Az ösvény jobb oldalán kis patak követ minket kanyarogva, hol egész mellettünk, hol pedig mély völgybe süllyedve. A csobogó víz hangjai beleolvadnak az erdő hangjai közzé, a mohás kövek tövében páfrányok zöldellnek, ágak roppannak a talpunk alatt. Csak bámulunk mosolyogva, hihetetlen mindaz a szépség és nyugalom, ami itt körülvesz minket.

Már második napja vagyunk úton, a lábunk fáj a kimerítő úttól. Pusztafaluban szálltunk meg egy nagyon kedves asszonynál. Az első nap egy könnyebb, bár hosszú túrát teljesítettünk Pusztafalutól Füzéren át Hollóházáig. Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kiértünk Füzér határában az erdőből és először pillantottuk meg a Füzéri várat, amely a kék éggel a háta mögött, tekintélyt parancsolóan emelkedett a fejünk fölé. Még most is nagyot sóhajtok, amikor rá gondolok. Közben egy ág csapódik nekem. Figyelni kell, már megint elkalandoztam. Már nem vagyunk messze a kolostor romjaitól. Az ösvény szűkül, a fák lombjai szorosan összehajolnak a fejünk felett, kétoldalt vadszeder burjánzik, amelyen már pirosodnak fanyar termései. „ Milyen jó pálinkát főzhettek ezekből régen a szerzetesek” tréfálkozom, amint hirtelen előbújt a fák lombjai közül a kicsiny kolostor magas fala. A kolostor oltárát 1420-ban szentelték fel, majd a reformáció idejében kirabolták és feldúlták. Pusztulását már 1940-ben gönci kőművesek próbálták megóvni. Azóta is több állagmegőrzési munkálatot végeztek rajta, erről tanúskodik egy bokorban talált, ottfelejtett tábla is. Az épület még romjaiban is lenyűgöző. Jól látszanak a kort jellemző íves ablakok, a boltívek. Az oltár helyén egy kereszt áll, rajta kis koszorúval bizonyítván, hogy a hívők nem feledték el Isten eme hegyek közzé dugott házát. A kolostor elejét azonban már a természet elkezdte visszahódítani, hatalmas bokrok zöld levelei takarják a falmaradványokat.
 
Továbbhaladva Telkibánya felé ledöngölt és kiemelt talapzatú ösvényen haladunk. Adriennel azt tippeltük, hogy ez lehetett a régen használatos út a kolostorba. Kényelmesen még egy óra innen az út Telkibányáig, amely felé a túraút patakon, hegyoldalon és völgyön keresztül át halad. Én a túrázók azon fajtájába tartozom, aki egy adott helyen nemcsak a környéket akarja megismerni, hanem a konyháját is. Ettem már tevehúst sivatagban és sült aligátort Florida mocsaraiban, mert hiszem és vallom, hogy hogyan is tudnám megismerni a környezetem, ha nem azonosulok az ott élőkkel? Aki egyszer Telkibányán jár, és üresen kondul meg a gyomra, mint a lábdob mély hangja, az semmiképpen se hagyja ki az ottani konyha remekeit, mint például a Telkibányai ragulevest, vagy a Zempléni szarvasragut. S kívánom, élje át az elégedettség érzését, amikor jóllakottan, megmerevedett izmokkal megpihen egy árnyékos padon, s jóleső mosollyal néz fel a zöldellő hegyoldalra. „ Igen, ott voltam, átéltem, megcsináltam!”

Harmadnap izomlázzal ébredtünk. Gyors reggeli, és a célpont a füzéri vár. Nem nagy távolság, két kilométer, de milyen úton! A hatalmas fák alatt hangyának éreztük magunkat. Nekem az „alázat” és a „tisztelet” szó keringett a fejemben, amint felkapaszkodtunk a hegyoldalon, hogy aztán az ösvény újra lefele vigyen, a vár sziklájának lába alá. Ott felfrissültünk a sziklából előbukkanó jéghideg forrásvíztől, majd nekivágtunk a várba vezető meredek útnak. A vár építésének ideje ismeretlen, a korabeli iratok 1264-ben említik először. Valószínűleg az Aba nemzetség egyik tagja építtette. 1285-ben a már fentebb említett Aba Amadé birtokában is volt egy rövid ideig. 1526-ban pedig egy évig rejtegette itt a Szent Koronát Perényi Péter koronaőr. Sajnos a vár története hasonlóan ért véget, mint országunk számos csodás váráé. 1676-ban a császári katonaság lakhatatlanná tette és elhagyta.

Napjainkban vár folyamatosan állagmegőrzésen esik át, így egyre szebb és szebb. Újra bejárhatjuk a tornyot, a falakat. A mászástól megfáradt utazó a kapuban egy pohár borral nedvesítheti meg száraz torkát, miközben az orrát csiklandozza a kemencében sült kenyérlángos finom illata. Innen, a hegytetőn magasodó büszke vár romjaiból állva belátni az egész területet, a környező falvakat, a hegyek büszke bérceit. Kis szusszanás, és már araszoltunk is lefelé a meredek úton Füzér főterére, ahol várnapot tartottak. Ennek tiszteletére lovagi tornát is rendeztek. Időben érkeztünk, és egy pohár sörrel a kezünkben elvegyültünk a falu apraja-nagyja között. A lovagok játéka lenyűgöző volt, amint egymással küzdöttek. Múltunk tiszteletére újra összecsendültek a kardok, horpadtak a pajzsok a buzogányok súlyos csapásai alatt. Íjak feszültek meg és lándzsák csapódtak a fába. Lenyűgöző volt, csakúgy, mint a korabeli tánc, zene és viselet.

Csak elismeréssel adózhatunk ezeknek a hagyományőrző egyesületeknek, akik saját erőből mindent elkövetnek, hogy ne vesszenek el múltunk eme dicső lapjai egy poros könyvtár alsó polcán. Inkább megelevenítik és elhozzák azokat nekünk, a rohanó világban élők embereknek, hogy velük együtt éljük át újra a történelmet, s ne feledjük el soha, hogy honnan jöttünk, és kik is voltunk.

Gyula

Fotók: Póczik Adrienn, Kecskés Gyula

További képek az ALCEDO weblapon >> / Füzéri várjátékok>>