Másnap még jócskán sötétben, de szép, holdfényes éjszakában indultunk.

A ház felett egy rövid bal traverz után meredek, tiszta jég lejtőn kellett leereszkedni. Az alján nehezítésnek egy peremhasadék is futott. Az ébresztő így megvolt, de ezután már - legalábbis átmenetileg - könnyebb terep következett. Még mindig lefelé, de már havon mentünk. Összességében vagy 150 métert ereszkedtünk, majd a Brouillard gleccser fölső végén nagy ívben, nagyjából szintben jutottunk át a gleccser nyugati oldalára, ahonnan az Emile Rey nyeregbe vezető kuloár indult. Ennek bal oldalán, a szegélyező sziklák mellett másztunk fel a jeges-havas, néhol sziklás meredek emelkedőn.

Szerencsére itt még voltak lépésnyomok, így a sötétben legalább az utat nem kellett keresgélni. Mikor fölértünk, még mindig sötét volt, de már kezdett pirkadni. Utunk a Mont Blanc felé északi irányban vezetett, azonban mi először dél felé indultunk, hogy egy kitérővel megmászhassuk a Mont Brouillard 4069, és a Punta Baretti 4013 méteres csúcsát. Rövid pakolás után a hátizsákokat lerakva elindultunk tehát keresztül a nyereg kis sziklapúpján át végig a gerincen. Szemből jött pár ember, ők talán a gerincet egészen az aljától mászták. Sajnáltuk, hogy nem kicsit később találkoztunk velük, úgy legalább láthattuk volna, merre kell tovább menni. A Mt. Brouillard igazán közel van, ettől pedig a másik csúcs mintegy 400 méter légvonalban. Nos, ez sem tűnik soknak, de egy sziklás gerincen mindig nagyon lassú a haladás. Nekünk a lassú tempónkkal, az út folyamatos keresgélésével, és a csúcsokon való bámészkodással együtt 5 óra alatt sikerült megjárni vissza a nyeregig, de a kalauzok is 3-4 órát írnak. Minthogy időközben a nap is teljesen felkelt, nagyon szép és élvezetes út volt, könnyű mászószakaszokkal, valamint egy-egy rövid havas betéttel.

A korai időben tiszta mesevilágot sikerült fotózni - Peuterey gerinc, előtte alacsonyabban a Punta Innominata, az út a Monzinoból az Eccles házakig az előtérben levő gleccseren vezet fel:

11 előtt értünk vissza a hátrahagyott zsákokhoz. Mivel már verőfényes napsütés volt, így rászóltam Andrásra, vegye fel a szemüvegét. Ekkor derült ki, hogy az több darabban, eltörve lapít a zsebében, ami elég baljós jövőt vetített elénk a korábbi szemgyulladásos tapasztalatok alapján. Nyilvánvaló volt: valamit kell vele csinálni, hogy használható legyen, hiszen még hosszú út állt előttünk, és nem nagyon akartunk hóvakság miatt helikopteres mentést kérni. Ezen kívül hágóvasának a hevederei is sorra adták meg magukat, melyeket mindenféle vékony kötélgyűrűvel kellett időről időre megkötni, úgyhogy a nyeregben egy hosszabb szünetet tartottunk, mely alatt a selejtes cuccokat generálozásnak vetettük alá. Ennek eredménye egy szép színesre makramézott hágóvas-pár, valamint egy instant kávés zacskóval, és némi gumicsíkkal megjavított szemüveg voltak.

Ez utóbbit – azon kívül hogy a látást is zavarta némileg – ezt követően nem lehetett levenni, hiszen csak a Szentlélek tartotta össze, s nem bírta volna ki a hátizsákba vagy zsebbe gyömöszölést. Már dél volt, mire mindennel végeztünk. Innen következett az egész út legnehezebb, sziklamászós része. Ezt egy széles hasadékban kellett kezdeni, melyről a kalauz azt írta, hogy napkelte után kőhullás-veszélyes, és nedves.

Így a déli 12 óra nem volt éppen a legoptimálisabb időpont a beszállásra. Másrészt viszont annyira korán volt még, hogy tiszta agyrém lett volna elvesztegetni a jó idős nap felét csak azért, hogy hajnalban tudjuk megmászni ezt a 150 méteres részt. Tehát úgy döntöttünk, tovább indulunk. A beszállást megtalálni még nem volt nehéz, mert a hóban láttuk a reggeli nyomokat. Onnantól kezdve azonban fogalmunk sem volt, merre kell menni. A kalauzban olvasottak semmilyen támpontot nem adtak, nitt egy darab sem volt a falban. Így az jött, ami ilyenkor szokott: másztunk, amerre tudtunk, reménykedve, hogy nem „ragadunk be” az útba. Kezdetnek rögtön bemásztunk egy olyan kéménybe amin a hátizsákkal csak erőteljes küzdelem után fértünk át. Minthogy ez már lentről látható volt, András zsákjáról eleve leszedtük a derékaljat, hogy előlmászóként legalább ennyivel kevesebb baja legyen, ezt aztán én rángattam magam után. A következő hosszban nem találtam másfelé utat, csak egy vízmosásban. András eleinte hitetlenkedve nézte, merre vezet a kötél, de egy idő után ő is beállt a zuhany alá. Némi indulattal gondoltam a kalauz írójára, aki a szerény "napkelte utén nedves" megjegyzéssel jellemezte a szakaszt. Közben folyamatosan bontottuk egymásra a kisebb nagyobb köveket. A végén már nem is kiáltottunk, ha lerúgtunk valamit, mert ez lett a természetes állapot. Így egy előnye mindenképp lett a déli indulásnak: minthogy egyedül voltunk, sem ránk nem bontották a hegyet, sem nekünk nem kellett az alattunk jövőkre vigyázni.

Végül is nem tudjuk, hol jártunk. Mivel hágóvas nyomok nem voltak, elég gyanússá vált, hogy tán nem az útban mászunk. Ezt támasztotta alá az is, hogy a leírások szerint az útnak III-as nehézségűnek kellett volna lennie, de ez köszönő viszonyban sem volt az eddig mászott, szintén III-as nehézségűnek jelzett utakkal. Minden esetre egyikünket sem kellett figyelmeztetni, hogy rakjon már köztest. Úgy toltuk be az ékeket, friendeket, mint a kisangyal. Volt, hogy elindultunk valamerre, de nem tudtunk tovább jutni, s visszamászva, másik irányt kellett keresni. Egyszóval meglehetősen lassan haladtunk, órákba telt, mire kimásztuk ezt a részt, pedig nem volt 150 méternél hosszabb. Közben felhők is kerültek körénk, így a látási viszonyok is erősen korlátozottá váltak. Az viszont tény, hogy izgalmas szakasznak értünk a végére, mikor egy idő után láttuk, hogy most már egy darabig hóban lehet mászni. Ennek a résznek néhány 10 méter után vége lett, és ismét sziklákra értünk, ez utóbbi azonban már jóval könnyebb terep volt.

Kicsit feljebb, a gerincig másztunk, majd – mikor találtunk egy talpalatnyi vízszintes szikladarabot - leültünk pihenni. Szárításnak vetettük alá itt az Andráson, övtáskában hozott, és a vízmosásban ronggyá ázott cuccokat, melyek egyébként azért kerültek oda, mert azokra fokozottan akartunk vigyázni: telefonok, fényképezőgép, gps, szóval csupa köztudottan vízálló holmi. A felhők közben oszlásnak indultak, és amikor besütött a nap, hihetetlen, majdnem egész körös szivárványban gyönyörködhettünk.

Eléggé ki voltunk fáradva, de azért még menni akartunk feljebb. Rossz ötlet volt, mivel itt viszonylag jól tudtunk volna bivakolni, míg feljebb sehol nem volt már vízszintes rész. A hely, ahol végül megálltunk, akkora volt, hogy félig ülő helyzetben, egy kb. 30 méteres meredély szélétől 20 centire tudtunk csak aludni, már amennyire ezt alvásnak lehetett nevezni. Minden esetre a körülményekhez képest elég jól eltelt az éjszaka és nem is estünk le.

Reggel 5 óra előtt indultunk, és bár még sötét volt, szépen látszott a pálya. Nagyjából eldöntöttük, hogy merre fogunk menni, és rövidesen már ismét mások által is járt úton voltunk, mert itt-ott a köveken hágóvas-nyomokat fedeztünk fel. Könnyű mászással, fél7-re értünk fel a Pic Luigi Amadeo 4469 méteres csúcsára.

Végignézve, mi vár még ránk, látszott, hogy semmiképpen nem tudunk ma lemenni úgy, hogy még az utolsó felvonót is elérjük. A Pic Luigi mögötti nyeregbe való lemászás után elkezdődött a Mont Blanc de Courmayeurre vezető felmenet, ami az eddigiekhez hasonló sziklás gerincen vezetett. A lassú haladás, a gerincmászásokra jellemző rövid le- s felmenetek, a keskeny penge részeken való egyensúlyozgatás már messziről is borítékolható volt. Így – bár András éjjel már a Chamonix-i szendvicses bagettjéről álmodott – bele kellett törődnünk, hogy még egy éjszaka bivakolásban lesz részünk. Tehát egy rövid, de meredek lemászás következett, melyet félútig ereszkedésből, majd mászással oldottunk meg. A másik oldalon aztán kezdődött a hullámvasút, le, majd fel, majd megint és megint… míg végre ismét elkezdtünk stabilan emelkedni.

Mindezt két apró epizód tarkította. Először András eszkábált szemüvege adta meg magát, és az egyik lencse esett ki belőle. Le kellett mászni érte vagy 10 métert, de szerencsére semmi baja nem lett. Utána pedig találtunk egy friendet beszorulva a falba. Mivel ráadásul elég jó fajta volt, ott elidőztünk vagy 20-30 percet, hátha körbe tudjuk bontani a követ, hogy kiszabadítsuk. Hosszas próbálkozásunk eredménye az lett, hogy teljesen, mozdíthatatlanul és végérvényesen beszorult, úgyhogy feladtuk.

Végül mégis kezdett egyre közelebb jönni a gerinc teteje. A tekintetem csak akkor borult el, amikor a GPS-re néztem, mert az említett csúcs távolsága egyáltalán nem látszott számottevően csökkenni. A 4650 méteren lévő kis előcsúcstól ugyanis még vagy 500 méterre volt az igazi. Ide az út keskeny, enyhén emelkedő havas gerincen, majd hatalmas hópárkányok mellett vitt, melyet néhol sziklás fel-lemászások tarkítottak. Sajnos, a mára ígért egyre erősödő szél, és a délutántól induló felhősödés is bejött, és ezen a gerincen már igencsak kezdtünk vacogni. Mire pedig a Mont Blanc de Courmayeur csúcsra felértünk, jöttek a felhők is.

Innen a Mont Blanc már csak kőhajításnyira van, ez egész pontosan 600 métert jelent. De ez a 600 méter nem olyan 600 méter, mint egy éles gerincen, és még kevésbé olyan, mint sziklán mászni, így ezt a szakaszt 40 perc alatt tettük meg bőgő szélben, és felhőben. Mire a csúcsra felértünk, már semmit nem lehetett látni, de ez most kevéssé zavart minket.

Néhány másik parti társaságában készítettük a csúcsfotókat, és közben állati boldogok voltunk, hogy egy ilyen szép és nehéz úton keresztül jöttünk fel ide. Itt aztán kétségkívül érvényes volt a mondás: maga az út a cél.

Nem is sokat időztünk fent, hanem indultunk lefelé tovább északi irányban - végre szélárnyékban - a Tacul-Maudit normál úton. Ez könnyű, de hosszú út, melynek egyharmada táján kellett eldönteni, felmegyünk-e a következő csúcsra, a Mont Mauditra. Ránézve sziklás sipkájára nem sok kétségünk maradt, időnk is volt, elindultunk hát felfelé a 4465 méteres hegytetőre.

A csúcson megint rettentően fújt a szél, így iparkodtunk lefelé. A gerincről egy meredeken induló jeges lejtőn másztunk le, majd csatlakoztunk vissza a lemenő normál útba. Nemsokára megérkeztünk a Tacul és Maudit közti nyeregbe. Bár még csak 5 óra volt, fáradtak is voltunk, és nem is volt sok értelme tovább menni. A felvonót már úgyis lekéstük, az pedig, hogy 1-2 km-rel előbb, vagy később bivakolunk, nemigen számított. Tehát úgy határoztunk, hogy ott töltjük az éjszakát. Szerencsénk volt, mivel a nyeregben volt egy-két jó mély sátorhely kiásva, úgyhogy nekünk már csak kicsit meg kellett igazítani, s máris használatra kész volt.

Cefetül fújt a szél, hiába húzódtunk be a gödörbe, oda is hordta be a havat, jégdarabokat. Ha a bivakzsák bebújó rését nem fogtuk le, felfújta az egész zsákot, és az is telement jégdarabkákkal. Ha meg belebugyoláltuk magunkat, akkor meg nem kaptunk levegőt, és úgy bepárásodott belülről, hogy csepegett az arcunkba a víz. Másrészt viszont az előző éjszaka után rettentő kényelmes volt,  hogy vízszintesen, elég nagy helyen fekszünk, és teljesen ki tudunk nyújtózni. Már egészen világos volt, majdnem 7 óra, mire felébredtünk. Ekkor összeszedtük magunkat, és elindultunk tovább lefelé.

Hátra volt még a Mont Blanc du Tacul 4248m magas teteje, melyet szerettünk volna megmászni. Sajnos, az idő nagyon rosszul alakult, erős szél volt, s felhők borultak a környékre. Azonban a Taculra való feljutás annyira egyszerű, csak kb. 100 méter szintet kell felmenni egy enyhe havas lejtőn egy 30 méteres sziklás rész aljáig, majd fel ezeken a sziklákon. Elindultunk tehát az elágazásnál. Ahogy egyre feljebb értünk, úgy erősödött a szél, s a végén már a talajtól 1 méterre, vízszintesen fújta köztünk a 8 mm-es kötelet. A sziklák alatti rész el volt jegesedve, és nekünk nem volt kedvünk már az egészhez. Úgy döntöttünk, visszafordulunk. Nem számított már az sem, hogy a csúcstól kb. 30 méter szintkülönbségre vagyunk. Így utólag időnként bánjuk a dolgot, de ezt a kis sikertelenséget hamar elfedi, hogy ezen út során 6 négyezrest másztunk meg – köztük a Mont Blanc-t. Azt is erősen reméljük, hogy a jövőben – esetleg valami sokkal elegánsabb úton át – még lesz alkalmunk ismét a közelébe kerülni. Így lefelé indultunk, és csakhamar elértük a Midi alatti nyeregben lévő táborozóhelyet. Rövid pihenés után a felvonóállomás felé vettük az irányt, melyet ugyancsak erős szélben, és felhők között értünk el. Eredetileg Chamonixba akartunk lemenni, és busszal vissza az olasz oldalra, de – legnagyobb csodálkozásunkra – pénztárcánkat kevésbé terhelte, ha végig felvonóval megyünk: át a Vallée Blanche felett Helbronnerig, majd onnan La Paludbe (Courmayeurbe).

Innen legyalogoltunk a Val Veny-be menő helyi busz megállójába. Mivel még kellett várni egy órát, beszabadultunk egy közértbe, és annak a parkolójában hatalmas evést-ivást csaptunk. Így már kibírtuk a buszozást a kocsihoz, aztán pedig amíg elértünk a kempingbe.

Visszanézve elmúlt 4 napunkra megállapítottuk, hogy a hegymászás valahol itt kezdődik. Amikor nekünk kell keresni az utat, amikor nem nagyon látunk a környéken más embereket, amikor többnyire ott alszunk, ahol ránk esteledik, és a mászóutak nincsenek tele fix kötelekkel, sőt, még egy árva nittet sem találni. Kicsit sajnáltuk is, hogy csak most, a hosszú kintlétünk végére szántuk el magunkat erre az útra. Életünk egyik legszebb mászóélménye volt.

Courmayeur, augusztus 17-19.

Folytatjuk