A Fogról való lejövet utáni reggel András már kora reggel kezdett macerálni, hogy mi lesz a következő állomásunk.

Én viszont – a régóta tervezgetett, sikeres és szép mászás ellenére – még mindig nem nyertem vissza az élet- és mászókedvemet. Arra gondoltam, hogy ha ismét fel kell mennem a hóba, hidegbe, és botladoznom kell a sziklás hegyoldalakon, azt egészen biztosan nem élem túl. Ki is jelentettem hetykén, hogy hagyjon engem békén, mert pillanatnyilag semmi mást nem akarok az alváson kívül. Ennek megfelelően befordultam a (sátor)fal felé, és mély álomba merültem. András eközben a kalauzokkal felvértezve kivonult a sátor elé. 11-ig volt ilyen békesség, akkor ugyanis bejött, és közölte, hogy szerinte a Gran Paradisót kellene megmásznunk. Erre a hegyre ugyan egyáltalán nem akartuk idén felmenni, de váltig állította, hogy ez annyira könnyű, és mégiscsak négyezres, hogy a jelenlegi pocsék lelkivilágunkat éppen ez fogja majd helyretenni. Én egyrészt nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy vitatkozzam vele, másrészt elkezdett bennem dolgozni a kötelességtudat, mely szerint mégiscsak hegyet mászni jöttünk ide, és ha már másra nem vagyunk képesek, másszunk egy könnyű hegyet. Tehát engedelmesen elkezdtem pakolni, hiszen a kempinget 12 óráig el kellett hagyni, s ehhez igencsak iparkodni kellett. Közben még szállást foglalni is maradt időnk, a normál út kiindulópontját jelentő Vittorio Emmanuelle II. nevű házban.

András a recepcióssal felíratta egy sajtpapírra, hogy hova kell mennünk autóval, majd megpróbáltunk rájönni, ez mégis milyen irányban lehet, hiszen erről a helyről semmit sem tudtunk. Végül a kalauzok, és a GPS segítségével minden kitisztult, s elindultunk. Autóval kb. 70 km-t kellett menni az 1950 méteren elhelyezkedő parkolóig, ahol rengeteg jármű állt már. Gyors pakolás után fél4 tájban indultunk el felfelé a házhoz 2730 méterre. Rengeteg ember volt az úton, mely lapos kövekkel igazán kényelmesre volt kiépítve, és a meredek hegyoldalban cikcakkban vitt fel. Egészen elcsodálkoztunk, mikor két, a közutaknál is használatos „Útépítés” táblát fedeztünk fel menet közben.

6 óra körül meg is érkeztünk. Elég szép nagy ház fogadott, mely egyébként a legolcsóbb volt az összes ház közül, melyekben megfordultunk. A ház legfelső szintjén kaptunk priccset, egy olyan helyiségben, ahol középen sem lehetett felállni, ez azonban minket – mint gyakorlott menedék- és bivakház lakókat már cseppet sem zavart.

Reggel korán indultunk, a ház többi népével nagyjából egy időben. A háznak megvan az a hátrányos tulajdonsága, hogy nem látszik belőle a hegy, így minden méter út a meglepetés erejével hatott. Kezdetben egy nagy sziklákkal telehullott területen, majd egy patakvölgyben kellett felfelé menni egy gleccser nyelvig, ahol felkerültek a hágóvasak és a kötelet is előszedtük. Ezután a gleccseren fel, melyben volt enyhébb és meredekebb emelkedő, de összességében egy nagyon kényelmes út volt.

A csúcs közelében volt csak néhány kisebb szikla, melyen kitettebb út vezetett, de ez már épp jókor jött változatosságnak. Persze ezen a szakaszon a sok ember elég nagy dugót okozott, de minthogy még kora délelőtt volt, mikor felértük, nem sokat aggódtunk az időveszteségen, hanem türelmesen kivártuk a sorunkat.

A nép nagy része az első csúcsig ment, ahol egy fehér Madonna szobrocska is volt. Mi az útikönyvekből tudtuk, hogy nem ez a legmagasabb pont, hanem a távolabbi csúcs, így először azt vettük célba. Még kb. 60-70 méterre volt a szobortól egy kis sziklás csorba túloldalán, melyet egy kellemes, az addigi egyhangú úthoz képest változatosságot jelentő sziklás le- és felmászás után értünk el. A csúcsról csodás kilátás nyílt a Mont Blanc csoportra (Andrástól balra a Mont Blanc, jobbra a Jorasses gerinc).

Innen persze a Madonnás csúcs tűnt magasabbnak, de mi a könyveknek hittünk, hogy most vagyunk a tetőn. Visszafelé ejtettük útba a szobros csúcsot, melyre feljutni jelentős időbe telt, mivel addigra jó nagy torlódás alakult ki a környékén ismét.

Mint az útikönyvből megtudtuk, a nagy népszerűség egyik jelentős oka, hogy ez az egyetlen négyezres hegy, amely teljes egészében Olaszországban van, s emiatt ezt érzik igazán magukénak az olaszok. A másik ok pedig természetesen a hegy könnyű megközelíthetőségében rejlik. Minthogy a ház 2730-on, a csúcs pedig 4061 méteren van, az egyetlen nehézség abban van, hogy a csúcsmászás napján 1330 méter szintet kell megtenni. Tény, hogy a kamaszgyerektől az öregig minden korosztály megtalálható volt, és igazán sokan voltak egész úton.

Korán visszaértünk a házhoz, ahonnan egy jó nagy almás süti megevése után indultunk is lefelé.

Andrásnak (bár ezt nem szeretem ilyen kerek-perec belátni) igaza volt, ez a hegy teljesen helyrerakott, és visszajött a kedvem a mászáshoz. Már csak azt kellett kitalálni, mi legyen a következő célpont. Délután minden esetre visszamentünk Val Veny-i kempingünkbe, ahol – tekintve, hogy most táboroztunk itt le harmadszor – a személyzet már ismerősként fogadott, és azt is megígérték, hogy a sátorhelyünket szeptemberig fenntartják.

Courmayeur, augusztus 12-13.

Folytatjuk