Igazi pihenő nélkül, előző túránk másnapján indultunk tovább.

A Verte csoportban az Aiguille Verte, valamint mellette a Grande Rocheuse csúcsokat akartuk megmászni. Ehhez a Couvercle ház ígérkezett jó kiindulópontnak, bár kissé alacsonyan van, ami azt jelenti, a csúcsmászás napján elég nagy szintet – 1500 métert – kell megtenni. A házat Chamonixból a Montenversbe induló vonattal lehet megközelíteni. Ez az ún. gleccservonat, ami a Mer de Glace nevű csíkos gleccser lábához szállítja a bámészkodó turisták százait.

A vonatállomástól még le kell ereszkedni a gleccserre, ami vagy 250 méteres lemászást jelent. A lemenet a gleccsert határoló meredek sziklafalakra erősített 10-20 méter magas létrákon, valamint morénán történt. Lentről aztán a szelíd gleccseren indultunk vissza felfelé, és már megtettünk vagy 2 km-t, mire ismét a vonattal egy szintbe kerültünk. Nekem ez nagy élmény volt, mert eddig ezt a csíkos gleccsert – bár mindig nagyon tetszett – csak távolról bámulhattam, most pedig végre a hátán  lépkedtem.

Az eufória addig tartott, amíg a gleccsert el nem kellett hagyni északi irányba. Ekkor ugyanis 1 km hosszú, bukdácsolós, bokaficamítós, csúszós köves morénás szakasz kezdődött, amin már egyáltalán nem volt olyan kellemes a járás. Ráadásul nem találtuk a gleccser mellett továbbvivő utat sem. Valami oknál fogva – ma is érthetetlenül, mivel minden utunk előtt alaposan áttanulmányozzuk az útleírásokat – nem tudtuk, hogy innen is meredek falakon létrák vezetnek tovább, ezért nem ilyeneket, hanem helyes kis ösvénykét kerestünk, persze hasztalanul. Mire megláttuk a létrákat illetve az azok helyét jelölő, 2 km-ről is jól látható hatalmas fehér, a sziklára festett négyzetet, és mindezt a látványt összefüggésbe is tudtuk hozni a továbbvezető úttal, eltelt vagy fél óra, és még egy, amire visszavergődtünk a törmelékes, hatalmas sziklákkal borított lejtőn a létrák aljába.

Innen már könnyű volt az út, és gond nélkül jutottunk el a Couvercle házig. Ebben a házban végre külön helyiség volt arra, ha valaki magának akarna főzni, és maga a ház is kellemes emlékeket hagyott bennünk. Hatalmas, 100 feletti ággyal rendelkező, szép ház. Most csak néhányan lézengtünk benne. A leírások szerint a csúcsra vezető Whymper kuloár leginkább csak július közepéig mászható (mert ilyenkor már kevés benne a hó), és ezt megerősítette is a házban személyzetként lévő két lány, valamint azt is hozzátették, hogy a másik út, a Moine gerinc megint csak nem jó (mert sok rajta a hó). Ilyen jó kilátások közepette indultunk útnak másnap reggel 5 óra után. Egy harmadik, hosszú, sziklás úton akartunk felmenni. Nekem azonban ma az átlagosnál is nehezebben ment a gyaloglás, és mire felértünk a mászás kezdetét jelentő peremhasadék közelébe, fényes meleg délelőtt lett, olvadó süppedős vizes hóval.

Az én kedvem pedig annyira elment az egésztől, hogy bármit inkább el tudtam volna képzelni, mint hogy még egy lépést tegyek a latyakban. Állapotomat látván András is hasonló álláspontra helyezkedett, nevezetesen, hogy menjünk le, és pihenjünk vagy két napot, mivel mindketten el vagyunk fáradva. Így hiába másztunk fel 3500 méterre, mindez hasztalan volt, mert innen sarkon fordultunk. Csináltunk jópár fotót, hiszen egyébként csodaszép ez a medence. Minden irányba gyönyörű kilátás nyílik, a Jorasses csoportra, a Rochefort gerincre, egyszóval olyan hegyekre, amit vagy szintén szerettünk volna megmászni, vagy már voltunk rajta, és emlékeinket idézgettük.

Minden esetre azzal az elhatározással mentünk le, hogy minimum 1 teljes napot pihenünk, amiben nincs utazás, lemenés, vagy sátor bontás, sem állítás. A visszaút sem volt egyszerű, és a sok szájtátás után a végén igencsak sietni kellett, hogy elérjük az utolsó vonatot. Mire leértünk, eleredt az eső, és mi ebben a borús időben vettünk búcsút Chamonixtól. Mivel a Verte csoporttal kapcsolatos terveinket tartósan elhalasztottuk, Chamonixban nem volt már mit csinálnunk, és az alagúton át visszamentünk Courmayeurba. Val Venyben, a tágas La Sorgente kempingben állítottuk fel új bázisunkat.

Az ezt követő néhány nap volt túránk mélypontja. 5-én mentünk vissza, és ettől kezdve beütött a rossz idő. Állandóan esett az eső, fújt a szél. A kempingben nem lehetett semmit sem csinálni, főzni is csak a sátorban kuporogva, mert elfújta a lángot a szél, vagy mire kipakoltunk eleredt az eső. Három napig ment ez így, és ez alatt már egymás agyára is kezdtünk rámenni. Elhatároztuk, hogy a negyedik napon, azaz aug. 9-én reggel az első felvonóval felmegyünk a Torino házhoz, és megpróbálkozunk a Dente del Gigante, vagyis az Óriás Foga megmászásával. Még mindig nagyon erős szelet jeleztek, de már annyira untuk magunkat, hogy minden jobbnak tűnt, mint a kempingben ülni. Hiba volt. De ez már csak utólag igazolódott be, akkor minden esetre a felvonóval megérkeztünk a házhoz. Ezt a házat már ismertük, hiszen tavaly is töltöttünk itt egy éjszakát. Túl sok jó emlékünk nem volt róla, és az idei évre csak rosszabbak lettek a dolgok. Menedékház létére nem lehetett megszállni, csak ha félpanziót is kértünk hozzá, természetesen mindezt aranyárban. Ráadásul – bár ezt nyilván nem lehet a személyzet számlájára írni – hatalmas építkezés folyt a ház környékén, mert új felvonó készül, ami ellátja a mára igencsak megnövekedett forgalmat.

A Mont Blanc csoport felett átívelő felvonó-rendszernek ez az egyik állomása, amelyet alaposan kinőtt az egyre szaporodó kíváncsi turista-közönség. Két daru is volt felállítva a ház mellett, és mindenhol por, sitt, és mindenféle építkezésnél használatos markolók, betonkeverők, lánctalpas járművek díszelegtek. Mindegy, reggel elintéztük a foglalást, aztán elindultunk a Fog irányába. A beszállásig már ismertük – szintén tavalyról – az utat. Először kissé lefelé egy nyeregbe, majd először enyhén, végül egyre meredekebben emelkedve felfelé gleccseren vezet az út. Ebben a nyeregben annyira fújt a szél, hogy az arcomon kívül a szemgolyóim is le akartak fagyni. Később szélárnyékosabb helyre értünk, és itt már kényelmesebb volt a menet.

A meredek hólejtő egy rövid kuloárba vezet, melyen át kell mászni, és a tetején jobbra indulni havas-sziklás-jeges vegyes terepen át meredeken felfelé. Ez innentől egészen a Fog aljáig vezet. Útközben jött egy vezetett parti velünk szemben, akik megnyugtattak, hogy annyira fúj fent a szél, hogy mind a Rochefort gerincet (mely egy igen kitett éles gerinc út, ezt tavaly már másztuk), mind a Fogat lehetetlenség megmászni. Alattunk is jött egy másik páros, de ők már korábban visszafordultak. Nem túl sok ember ahhoz a létszámhoz képest, amely jó időben megfordul itt. Mi azért csak mentünk feljebb, gondoltuk, legalább megnézzük a beszállást. Így is lett – mi ott fordultunk meg. Visszaérve a Torino házba tovább folytatódott kellemetlen élményeink sora: a recepciós idegeskedett, a pultos lány csapkodott, mind a recepciónál, mind pedig a vacsoránál több, mint fél órát álltunk sorba, bármerre néztünk, mindenhol papírok a falon, hogy mi mindent nem szabad… egyszóval ebben a házban semmi nem működött normálisan.

Ettől függetlenül elhatároztuk, hogy másnap ismét felmegyünk, de immár nem a Fogat akartuk megmászni, hanem a Rochefort gerincen elindulva két csúcsot, az Aiguille de Rochefortot, valamint a Dome de Rochefortot. Tavaly az elsőt már sikerrel teljesítettük, de a másik, a távolabbi még hiányzott. Reggel korán indultunk, de legnagyobb csalódásunkra a szél erőssége csak gondolatnyival volt kisebb, ha egyáltalán. Másodszorra felmenni a köves hegyoldalban már elég unalmas volt, de három óra elteltével felértünk a gerinc kezdetéig. Ez a gerinc a Fog tövéből indul, és kelet felé húzódik. Közvetlenül előtte olyan szélárnyékos helyre értünk, ahol szinte teljesen megállt a szél. Rajtunk kívül egy másik parti is akkor ért fel, és ott örvendeztünk, hogy milyen jó idő lett. Nos ez éppen addig tartott, amíg meg nem tettük a gerinc elejéig tartó 20 métert, amikor ugyanis kiértünk a gerincre, a szél akkora erővel támadt ránk, hogy éppen csak hogy le nem fújt bennünket. A másik parti rövid tanakodás után visszafordult, mi pedig leültünk a szélárnyékba. Újabb partik érkeztek, akik a Fog beszállása felé tartottak. Én megint elég erőteljesen magam alá kerültem, valahogy napok óta semmi nem akart sikerülni. Csak ültem a szélárnyékban vacogva. Végül összeszedtem magam, és arra jutottunk, hogy mi is inkább a Fogat választjuk mára. Ezt mindenképpen szerettük volna megmászni, sőt, már tavaly is nagyon nézegettük. Bár "csak" vagy 120 méterre emelkedik ki a mellette húzódó hógerinc szintje fölé, mégis minden irányból jól láthatóan szinte uralja a tájat.

Döntésünkben nagy szerepet játszott az is, hogy délutánra gyengülő szelet jósoltak, így remény mutatkozott, hogy tapadókorongok nélkül is fent tudunk majd maradni a falon. Tehát lemásztunk a beszállás felé, és megkezdtük a beöltözést. A hátizsákot lent hagytuk, és hágóvasat sem kellett vinni a vezetett partik felszerelését elnézve. Egy 60 méteres félkötelet vittünk kettéhajtva, így 30 méteres hosszokat tudtunk mászni, ez elégnek tűnt. Ezen kívül volt nálunk néhány friend és heveder, valamint egy lebutított éksor, melynek a két legnagyobb darabját kivettem. Beálltunk a beszállásra várók sorába. Az volt még egy idegtépő élmény. Nagyon sokan voltak, így legalább másfél órát vártunk a sorunkra. Ráadásul nem láttuk, mi történik, mivel az út egy kisebb pillér mögött indult. Csak a szerencsétlenkedést láttuk: elindultak, visszamásztak, vártak 10 percet, aztán újra... és ez így ment hosszú hosszú időn, partikon át. Mire el tudtunk indulni, már volt vagy 12 óra. András már annyira türelmetlen volt, hogy a visszafordulás gondolatával is eljátszott. Ekkorra viszont már én „indultam be”, és hallani sem akartam erről a lehetőségről. Végül mégis sorra kerültünk - majdnem utoljára.

A mászás elején fix kötelek vannak kihelyezve, de ezeknek 10-15 méter után vége szakad. Ekkor egy sziklás-havas széles de meredek folyosóban kellett felmászni két hosszt egy szép teraszra, mely egy hatalmas egységes sima tábla lábához vezetett. Ez a tábla a bal szélén ismét fel volt szerelve fix kötelekkel. Szép, könnyű, élvezetes mászás következett, és mivel a tábla tele volt apró, 1-2 cm-es peremekkel, a fix kötél is csak a biztonságot szolgálta. Egy újabb hossz után a kötelek egy lemez felső szélén jobbra vezettek a kulcshelyig, mely egy függőleges repedésben történő 20 méteres felmászást jelentett. Na ez a rész inkább kötélmászásra emlékeztetett engem. A kalauz szerint fix kötél nélkül ez V+ nehézségű. Ez nekem már önmagában is kihívás lenne, tengerszinten, és mászócipőben is, de így beöltözve, szélben, merevtalpú magashegyi bakancsban 4000 méteren egyértelműen arról szólt, hogy tudom magam a kötélen felküzdeni. Ráadásul ha fix kötelek vannak kirakva, akkor az ember képtelen azoktól elvonatkoztatni, és megkeresni a szikla nyújtotta lépéseket és fogásokat. Inkább csüggeszkedik az ingó kötélen, legyen bár kényelmetlen, vagy rossz egyensúlyi állapotot okozó, és nem bírja elengedni azt. Igen nagy önuralom és folyamatos odafigyelés kell, hogy a fix kötéllel felszerelt részeken ésszel másszunk. Ezt magamon, de másokon is szép számmal végzett megfigyeléseim támasztják alá. Tehát valahogy felszenvedtem magam ezen a részen, aztán ismét két egyszerűbb hossz következett, mely már a Fog déli csúcsára vezetett. Innen le kellett mászni a két csúcs közti kis csorbába, majd a másik oldalon fel a pár méterrel magasabb északi csúcsra.

Itt egy kis Madonna szobor is áll. Ez a magasabb csúcs olyan nagy, hogy egy pár négyzetméteres kis terasz van rajta, így kényelmesen nézelődhettünk körbe. Ezt nagy élvezettel meg is tettünk, hiszen a kilátás egészen páratlan volt így, hogy alattunk minden irányban csak a nagy szakadék tátongott.

Lefelé az ereszkedő pályát választottuk a keleti falon, ami nagyjából függőleges. Itt ismét volt egy kis sorállás, de végül nekiindulhattunk. Rövid kötelünknek hála, csak 7 ereszkedésből tudtunk lemenni.

Minden ereszkedés egy külön izgalom volt, vajon meglátom-e a következő standot, vajon meddig ér le a kötél… Aggodalmunk azonban teljesen felesleges volt, mert minden klappolt, és a hetedikből már a Fog tövében, a hóban landoltunk. Mire leértünk, már 6 óra volt, de még várt ránk az út a házig. A köves szakaszon még igyekeztünk, de a nyeregben inkább átadtuk magunkat annak a mindig szép élménynek, amikor egyedül vagyunk az egész terepen, és láthatjuk, ahogy a lemenő nap percenként más színnel festi meg a környező sziklacsúcsokat. Ez ma különösen szép volt, mivel utoljára az imént megmászott Fogat világította meg narancsos fénnyel. Azt is megállapítottuk, hogy a Fog szerintünk inkább bagolyra (vagy Batmanre) hasonlít, legalábbis abból a szögből.

A nagy bámészkodásnak hála, csaknem féltíz volt már, mire a Torino házba visszaértünk. Szerencsére a vacsora megvásárlása már nemigen jöhetett szóba, mivel azt félnyolckor adják, de azért közelharcot kellett vívnunk, hogy ne kelljen megvenni a másnapi reggelit, ami két kis lekvárból, két szelet kenyérből, és egy pohár teából állt – mindezt 8 euróért fejenként. András azonban annyira kötötte az ebet a karóhoz, hogy végül a házinéni dúlva-fúlva és morogva, de kiadta a csak szállásra vonatkozó számlát. Abban teljesen egyetértettünk, hogy másnap lemegyünk – Rochefort gerinc és csúcsok ide vagy oda – semmi kedvünk nem volt ugyanazon az úton immár harmadszorra is felmászni 700 métert. Így másnap nem túl korai kelés után lecsorogtunk a már jól ismert kempingbe.

Courmayeur, 2011. aug. 4-10.

Folytatjuk