Sokáig vitáztunk, hová is menjünk. Sajnos, időnk végéhez közeledtünk, és tudtuk, hogy Courmayeurből már csak egy felmenetre van időnk.

Egyáltalán nem volt mindegy, hogy ez az utolsó nekirugaszkodásunk milyen terepen lesz, és milyen eredménnyel zárul. Természetesen most sem értettünk egyet. Az érvek ütköztetésére egy teljes napunk volt, mivel Gran Paradisoról való lejövetelünk másnapján esett az eső, míg az azt követő néhány napra jó időt jósoltak.

Nehezen, de sikerült végül egy útvonalat találni, melyet mindketten örömmel tudtunk elfogadni. Ez pedig egy szép de vad felmenet volt az olasz oldalon a Brouillard gerincen. Az út során – siker esetén – megmászhatunk 5 négyezrest, és ezek közül utoljára – koronaként – a Mont Blancra is felmegyünk. Ez nem volt feltétlenül célunk idén, de azért mégiscsak jó érzés lenne itt tartózkodásunk alatt a csúcsot is érinteni. Lejöveti útnak pedig a Mont Blancra felvezető egyik normál utat, a Tacul-Maudit traverzet választottuk, mivel így még két csúcs érintésére is lehetőség volt. Ez ugyanis alapesetben sem a Tacul, sem pedig a Maudit csúcsán nem visz át, csak kb. 100 méterrel alattuk, így mi sem jártunk még ezeken, hiába voltunk már ezen az úton korábban. Ráadásul egy gyönyörű traverzet mászhatunk végig délről indulva, keresztül az egész hegycsoporton északi irányba. Egy szépséghibája volt csak az egésznek, hogy a Midi állomásról felvonóval kellett lejönni, de ez vállalhatónak tűnt.

Két alternatíva volt előttünk, vagy egészen az aljától másszuk a gerincet, vagy pedig az Eccles házakból kiindulva, és félúton becsatlakozva a gerincbe jobbról. Mi ez utóbbit választottuk, mert a könyvek szerint a gerinc első szakasza nagyon egyhangú.

Nagyon nagy várakozással és izgalommal készülődtünk a túrára. A déli oldalról egészen más a terep, mely a Mont Blanc csúcsára vezet, és a látvány is, amiben Val Veny-i tartózkodásunk alatt folyamatosan gyönyörködhettünk. Míg a francia oldalra a szelídebb lankás havas hegyoldalak jellemzők, az olasz oldal a meredek, sziklás, csipkés gerincek hazája. A bivakházról, melyben megszállni készültünk, szintén az a képünk alakult ki tájékozódásunk alapján, hogy egészen vad helyen van, és már az addig való feljutás is kalandszámba megy. Az útba még bivakolást is beterveztünk a leírások alapján, ezért hálózsákkal, bivakzsákkal, és több napi élelemmel felszerelkezve indultunk útnak augusztus 15-én.

Ezen a napon csak a Monzino házba akartunk feljutni, ami kb. 1000 méter szintkülönbség, így nem kellett korán kelni. A kempingból sem kellett túl sokat utazni, hiszen a kiindulási pont Val Veny-ben vezető autóút vége csak néhány kilométerrel volt távolabb. Némi eltévelyedés és az induláskor már-már általánossá váló idegbaj elsimulása után fél3 körül kezdtük meg gyaloglásunkat a parkolóból.

A házig vezető út nem volt hosszú, viszont változatos. Eleinte erdei úton, később sziklás-törmelékes lejtőn, majd a sziklákon meredeken felfelé, klettersteig úton vezetett. Végül kiértünk egy széles, füves gerincre, melyen már csak 100 méter szintkülönbséget kellett megtenni.

A ház színvonala minden várakozásunkat felülmúlta. Annyira szép vizes helyiségek és berendezések vártak, hogy nem győztünk ámulni. A hálóterem is szuper volt. Bár nagy alapterületű, mégis labirintusszerűen volt berendezve, így – mivel egy pontból csak néhány ágyra lehetett rálátni – az az érzésünk volt, hogy egy, csak néhány ágyas szobában alszunk. Ja, és a csapból meleg víz folyt!

A ház mögötti padokat választottuk az esti zacskós leves vacsora elkészítésének helyszínéül. Így közben is nézegethettük a környező sziklás gerinceket, köztük a Brouillard-t, melyen a mi utunk is vezetett.

A ház egyébként bámulatos helyszínre épült. A neki helyet adó észak-déli irányú kisebb sziklagerinctől mind keleti, mind nyugati irányba néhányszáz méterre, és 100-150 méterrel lejjebb már vad gleccserek futnak lefelé, azok túloldalán pedig a két monumentális, egészen a Mont Blanc-ig vezető gerinc, nyugatra a Brouillard:

keletre pedig a Peuterey húzódik:

Egyszóval nem győztünk ámuldozni. Akárhogy is nézzük, a zacskós leves vacsora értékét ez a panoráma jelentősen megemelte.

A korai fekvés után nem nagyon korai 6 órai kelés következett. Ma ugyanis csak az Eccles házakig akartunk feljutni. Ez 1300 méter szintemelkedést jelentett változatos, nehéz terepen. Nem gondoltuk, hogy az egész napunk elmegy rá, de azt olvastuk, az Eccles házak jó időben igen túlzsúfoltak szoktak lenni, ezért nem ártott korán felérni. Az „Eccles házak” egyébként két bádogbódét jelent egymástól 30-40 méter szintkülönbséggel elhelyezve egy sziklás hegyoldalban.

Az út eleje még füves ösvényen vezetett, de csakhamar törmeléklejtőre, majd a Brouillard gleccser morénájára értünk. Innen egyenes út vitt a gleccserre, melynek jobb szélén kellett haladni. Lankás, és meredek, havas és jeges szakaszok váltogatták egymást, és egyszer jobbra ki kellett menni a sziklákra is egy rövid részen.

Ahogy feljebb értünk, a gleccser egyre szebb lett. Később egy szérakmezőn keltünk át.

Majd egy óriási peremhasadékot (melyet méretei miatt inkább szakadéknak lehetne nevezni) kerültünk meg balról.

Ekkor értünk el a Punta Innominata, valamint a Freney nyereg alá. Ez már elég közel volt a házhoz melyet innen végre meg is láttunk: csak 200 métert kellett menni. A ház különben már messziről látható lenne, de egyáltalán nem lehet észrevenni, annyira beleolvad a környező, hasonló méretű sziklák közé.

Még egy rövid, sima hólejtő, majd a háznak is helyet adó sziklás nyúlványon, puha olvadt hóban és csúszós köveken rövid de kényelmetlen mászás volt az alsó Eccles házig tartó szakasz vége. Mi eleve az alsó házat céloztuk meg, mivel nekünk lefelé kellett innen indulni. A házzal eléggé durva találkozásunk volt. Egy kb 2,5x3,5 négyzetméteres félhenger tetejű bádogkalyiba, melybe 9 „ágy” volt bezsúfolva egy asztallal, és két paddal. Sőt, még két hokedli is elfért itt. Az ágyak vaskeretes fémsodronnyal borított alkalmatosságok voltak, és három oldalon három szintben voltak elhelyezve. Az asztalt csak úgy lehetett körbeülni, ha a középső ágyakat felhajtottuk. Ráadásul a 9 fekhelyre csak 7 db 5 centis habszivacs matrac jutott, valamint 1-1 takaró, melyek olyan koszosak voltak, amilyet én még bivakházban soha életemben nem láttam. A földön szemét, és egyáltalán, minden irtó retkes.

De akárhogy is, fedél volt a fejünk felett, és ez önmagában is nagy dolognak számított azon a terepen, amelyen egyébként néhányszáz méteres körzetben nehezen lehetett volna egy fekvő embernyi vízszintes felületet is találni. Mi voltunk az elsők, ezért a két legjobb helyet el is foglaltuk. Mire megfőztünk két zacskós levest és egy teát, két olasz férfiember is megjelent, és öt másik a fenti házat is birtokba vette. Még később két francia jött, kora este pedig egy német ajkú nő és vezetője estek be. Nekik már csak egy matracos ágy jutott, a vezető így leszorult az egyik alsó, ágyra, melynek vassodronyára csak egy pokrócot tudott tenni. Ehhez képest mi luxuskörülmények között voltunk.

A délutánunk cipőszárítással, napozással, evéssel, ivással valamint a másnapi felvezető út első részének tanulmányozásával telt. Szemben az Emil Rey nyeregig felvezető kuloár szépen látszott.

Minthogy a ház előtti fél méter széles teraszon túlmenni kizárólag hágóvasban volt ajánlott, ahogy a népesség bővült, egyre kényelmetlenebbé vált a hely, ezért jó korán bemásztunk az ágyba. Kellett is, mivel meglehetősen korán akartunk kelni (nemcsak mi).

Courmayeur, augusztus 15-16.

Folytatjuk