- Könyvet kéne írni. - Mondtam ki hangosan az ébresztő gondolatot egy júniusi hétfő reggel.

Akkor már hónapok óta többnyire sikertelenségek sorozata kísérte életünket, s hétről hétre a semmit kavargattuk. - Mostanában úgyis mindenki könyvet ír.

- Jó, de miről?

- Például a hegymászásról. Mondjuk alpesi 4000-esek megmászásáról. Persze ahhoz meg is kéne mászni őket.

A felvetés nem volt igazán komoly, inkább csak egy bolond ötlet, de már késő volt: az ok – a könyvírás – semmivé vált, de a gondolat befészkelte magát, és onnantól nem volt menekvés. Napokig csak az alpesi 4000-esekről szóló információkat bújtam az interneten, és lassan elkezdett körvonalazódni egy terv, ami egy hosszú út, a megszokott környezettől való tartós elszakadás ígéretét hordozta. Eltelt még egy pár hét, míg végül július 14-én a kora esti órákban megérkeztünk az olaszországi Valtournenche egyik kempingjébe. Valtournanche a Monte Cervino (más néven Matterhorn) lábánál fekvő Cervinia alatti falu. Természetesen Cerviniában szerettünk volna megszállni, de ott kellett a kevés hely egy óriási golfpályának, így kempingnek már nem jutott, csak eggyel lejjebb, Valtournenche-ban. Választásunk azért esett erre a régióra, mert itt viszonylag könnyen megmászható 4000-esek vannak sűrűn egymás mellett, és kezdésnek nem ártott, ha az egyszerűbb tereppel kezdünk.

Mindjárt másnap megkezdődött vándorlásunk. Nem volt túl nagy szerencsénk az időjárással, mivel másfél nap jó idő után esőt, fent havat jósoltak. Hogy szokjuk a magasságot, Cerviniából gyalog indultunk a 3300 méteren lévő menedékházba, ahonnan másnap első hegyünk, a Breithorn nyugati csúcsának megmászására indultunk. Már korábban jártam itt, így a terep ismerős volt, mégis újra megdöbbenéssel töltött el az az embertömeg, amely a Breithorn főcsúcsára tart. A terület egy hatalmas gleccser-sípálya, mely nyáron is működik. Cerviniából 3500, Zermattból pedig 3800 méterre hoz fel a felvonó, így meglehetősen könnyűnek ígérkezik egy négyezres, a 4164 méteres Breithorn megmászása. Vezetett, sokszor 7-8 fős kötélpartik tucatjai indulnak minden nap ide, így az én fogalmaim szerint leginkább tömegnek nevezném, ami ezen a hegyen van.

Lassan mi is feljutottunk, majd innen egy könnyű túrával átmentünk a Breithorn Central-ra, vagyis a középső, 4159 méteres csúcsra.

Innen tovább indultunk a keleti csúcs felé. Nemsokára egy meredek sziklás gerincen kellett volna lemászni a középső és keleti csúcsot elválasztó nyeregbe. Lassan kezdett gyanússá válni, hogy mindenki az ellenkező irányból jön, ezen a gerincen felfelé. Nemsoká érthetővé is vált a dolog, a kellemetlenül csúszós sziklákon, nagy hátizsákkal lefelé meglehetősen kényelmetlen volt az út. Egyik ilyen nehezebb lelépéskor meg is csúsztam, melynek következménye egy 5-6 méteres lezúgás volt. Andrásnak tartozom egy élettel, mivel kötél híján néhányszáz méterrel lejjebb találtam volna magam. Így csak a könyökömet vertem be jól. Azért azután még tovább mentünk, de mikor újabb 15 perc elteltével elromlott az idő, beúsztak a felhők a gerinc fölé, s a látótávolság 15 méterre csökkent, mégis a visszafordulás mellett döntöttünk. Le is mentünk egészen Cerviniába. Útközben csepergett az eső, de olyan éhesek voltunk, hogy megálltunk egy gleccserpatak mellett levest főzni.

Mire leértünk Cerviniába, úgy égett a talpunk a merevtalpú cipőben, hogy alig bírtunk járni. Beestünk a jól ismert Valturnenche-i campingbe, s fáradtan dőltünk be a sátorba.

Valtournenche, 2011. 07. 14-16

Folytatás következik!