Ma 2019. 12. 15.,
Valér napja van

Utazz el! Éld át! Írd meg!

EXPLORERS WANTED! Keressük a világ legbátrabb utazóit, legvadabb fotóit / videóit, legvagányabb bloggereit. Jelentkezni az info@explorergroup.hu e-mail címen lehet.

A felfedezők köztünk vannak!

  • strict warning: Declaration of views_handler_filter::options_validate() should be compatible with views_handler::options_validate($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_handler_filter::options_submit() should be compatible with views_handler::options_submit($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_style_default::options() should be compatible with views_object::options() in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_style_default.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_row::options_validate() should be compatible with views_plugin::options_validate(&$form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_row.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_plugin_row::options_submit() should be compatible with views_plugin::options_submit(&$form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/plugins/views_plugin_row.inc on line 0.
  • strict warning: Declaration of views_handler_filter_boolean_operator::value_validate() should be compatible with views_handler_filter::value_validate($form, &$form_state) in /home/ecomedia/public_html/travel.explorerworld.hu/sites/all/modules/views/handlers/views_handler_filter_boolean_operator.inc on line 0.

Kitett gerinceken és gleccserhasadékok között - Alpok 4000+

A Sella házban töltött éjszaka után gyönyörű tiszta időre ébredtünk reggel 4-kor.

A korai reggeli után jókedvűen indultunk útnak, hiszen úgy látszott, sikerül mai tervünk, a Lyskamm traverz átmászása. Legalábbis az időjárás ezt nem látszott meggátolni. Már mentünk egy jó ideje, amikor felvetődött bennem egy kósza gondolat, milyen kínos lenne, ha most kiderülne, valami a házban maradt. Akkor biztos dugába dőlne a terv. A gondolat azonban ekkor még elszállt. Úgy negyed órával később azonban rémálomként tért vissza, villámszerűen: lent maradt a sisakom. Úgy látszik, a tudatalattim már korábban is dolgozott. Nagy kavarodás volt induláskor a házban, mindenki egyszerre készülődött, és a nagy zűrzavarban ott maradt… Persze teljesen lepadlóztam. Amúgy is rettentő lassú vagyok, s teljes, több napi élelemmel és bivakfelszereléssel túráztunk. Folyamatosan kínzott (mint mindig) a lelkiismeret-furdalás, hogy visszafogom Andrást, aki legalább 2x olyan sebességre lenne képes. Engem mindenki lehagy, még a nyugdíjas csoportok is. Bár mi sem vagyunk fiatalok, András 52, én 45 évesen nem éppen a ma születettek kategóriájába tartozunk, azért az, hogy a nálam 20 évvel idősebbek után is csak a kondenzcsíkot látom, mentálisan eléggé megviselt. És ez most még nem volt elég, még – megint miattam – újabb késedelmet szenvedtünk, hiszen a sisakért vissza kellett menni, ez nem volt vitás. András a lelkifurdalásomat akaratán kívül még tetézte is azzal, hogy egy rossz szó vagy pillantás nélkül azonnal közölte, visszamegy érte. Még értem aggódott, hogy majd meg fogok fázni a várakozás alatt. Szóval így esett, hogy „leszaladt” érte, a szó szoros értelmében, mivel lefelé futott, és felfelé is jó tempóban jött az egész időveszteség nem érte el a 45 percet. Így folytathattuk az utat. A házból mindenki a Castorra ment, így a Felikspitz-nél a mi utunk elvált, és jobbra, a Lykamm nyugati csúcsára vezető gerincen folytatódott.

Eleinte széles és lankás, később egyre inkább kicsúcsosodó gerincen vitt az út, majd egy meredek hegyoldalon másztunk fel egy oromra, melyről keskeny gerinc vezetett a nyugati csúcsra. Szerencsére voltak nyomok, és láttuk is messziről, hogy 5 ember megy vagy két órával előttünk. Szembe is jött 6 ember, de az út messze nem volt olyan forgalmas, mint az eddigiek, akár a Breithornok, akár a Pollux vagy a Castor. A nyugati 4479 méteres csúcsról eleinte egy sziklás gerinc vezetett lefelé. A legrosszabb helyen jött szembe egy négyfős parti, de szerencsésen kikerültük egymást. Volt már szerencsém néhány gerinc úthoz, de ezen az úton azért mégis rám jött néhányszor a lábremegés. Néhol annyira keskeny volt a gerinc, mindkét oldalán meredek, többszáz méteres eséssel, hogy nem is mertem oldalra nézni, csak inkább a következő lépésre koncentráltam keményen. Később megbeszélve az átélteket, kiderült: András is hasonlókat gondolt, de ott helyben mindketten inkább a magunk bajával voltunk elfoglalva, és nem beszéltünk aggodalmainkról. A sziklás rész végén ereszkedtünk egy rövidet, és ismét hópárkányokkal díszített havas gerincen találtuk magunkat. Lassan fogyott a távolság az egymástól 1 km-re levő két csúcs között, míg végre a keleti, 4527 méteres csúcsra értünk.

Itt már jártam korábban, tehát innen ismerős volt a terep. Egész úton abban bíztam, hogy elérjük ezt a helyet, mielőtt a felhők – amelyek természetesen megint jöttek – teljesen beterítenének minket. Imáim meghallgatásra találtak, mert ezen a ponton még mindig sütött a nap, és úgy látszott, van még vagy fél óránk, mielőtt a szürkeség ránk borul. Megkezdtük a leereszkedést, de innen még 500 méter szinten át folyamatosan éles kitett gerincen kell lefelé haladni. Végül leértünk és ismét olyan terepen lehettünk, ahol nem kellett minden egyes lépésünkre külön-külön koncentrálni. Nagyon kifárasztott mentálisan a mászás. Nem igényelt ugyan bonyolult mászómanővereket, de az órákon keresztül tartó folyamatos figyelem teljesen kivette az erőnket. Innen még át kellett jutni a Giordani bivakig, a Balmenhorn szikláján, 4100 méteren megbújó házikóig. Nem volt benne senki sem, mikor odaértünk, azonban fél órával később egy 6 fős cseh társaság érkezett. Órákig tartó hóolvasztás és levesfőzés kezdődött, melyet este 8 körül sikerült befejeznünk. Hamar lefeküldtünk, és el is aludtunk.

Következő nap megint nem hozott verőfényes napsütést: ismét felhőben volt minden, a szél erősen fújt, bár időnként egy-egy másodpercre a kék eget is sejteni lehetett. Mindez nem szegte kedvünket, a mai tervünk viszonylag egyszerűnek ígérkezett, csak a 4556 méteren, a Signalkuppén lévő Margherita házig kellett feljutnunk. Így nem is keltünk korán, aztán még azt is megvártuk, hogy a csehek távozzanak, majd főztünk, ettünk, s csak eztán, 10 óra körül indultunk. Visszafelé (délnek) már nem akartunk menni, így az arrafelé eső 2 csúcsot kihagytuk. Megmásztuk viszont az északi irányban lévő, s útba eső másik három hegyet, a Corno Nero 4322 méteres csúcsával kezdve. Ezt korábbi ittléteim alkalmával nem másztam még meg, úgyhogy ez nekem is teljesen új volt. Máskor is néztem azonban bámulatos formáját, ami most is lenyűgözött.

Szerencsére sikerült egy viszonylag tiszta pillanatban lencsevégre is kapni. Eztán következett a Ludwigshöhe (4341m), majd a Parrotspitze gerince 4436 méteres maximális magasságával. Innen rövidesen feljutottunk a házba. Reménykedtünk, hogy másnap jó idő lesz, mivel még három csúcsot, és nem is egyszerűeket szerettünk volna másnap megmászni: A Zumsteinspitzét, a Dufourspitzét és a Nordendet. Az előrejelzés is egészen biztató volt, tiszta időt és gyengülő szelet ígértek másnapra. Ehhez képest ébredéskor ismét felhőben találtuk magunkat, a szél pedig annyira fújt, hogy már a házból nézve nyilvánvaló volt, ha másfél-két órán belül nem javul számottevően a helyzet, nem fogunk ma mászni. Reggel 5 órára lementünk reggelizni, majd várakozó álláspontra helyezkedtünk. Hiába volt a korai kelés, tétlenül töltöttük a perceket, és reménykedve ácsorogtunk az ablaknál, de csak azt nézhettük végig, ahogy a házból egymás után induló partik lefelé veszik az irányt. Nekem különösen nagy szívfájdalom volt ez, hiszen már harmadszor jártam itt, és harmadszor szerettem volna a Monte Rosa csoport tetejét, a Dufourspitzét megmászni. Végül nehezen bár, de eldöntöttük: mi is lemegyünk. Ahogy kiléptünk a ház ajtaján, akkora széllel találtuk szembe magunkat, hogy rá lehetett támaszkodni, és mikor nem figyeltünk fellökött.

Fájó szívvel indultunk el lefelé. Az út számomra is ismeretlen terepen folytatódott, hiszen innen a svájci oldalon szándékoztunk lemenni. Az autónkhoz való visszajutás ugyanis nem volt egyszerű. Azt választottuk, hogy lemegyünk Zermattba, s onnan felvonóval, a Plato Rosa sípályáján keresztül térünk vissza Cerviniába. A nagy szélben, 10 méteres látótávolságban ki kellett folyatni a szemem, hogy felfedezzem a csaknem teljesen befedett nyomokat, de végül szerencsésen lejjebb jutottunk. Vagy két óra elteltével az idő annyira megjavult, hogy szinte teljesen eltűntek a felhők, és háborítatlanul élvezhettük az egyébként gyönyörűszép Grenzgleccsert, amin az utunk vitt. Szérak- és hasadékmezőn át keskeny hóhidakon lépdelve csodálatosan szép világ tárult a szemünk elé, amelyhez hasonlót korábban – legalábbis ilyen közelről – csak a Himalájában láttam.

Lassan leértünk a Monte Rosa házhoz, mely egy új űrállomás kinézetű ház a gleccser mellett. Innen azonban még nagyon messze van Zermatt, így itt csak néhány percre álltunk meg pihenni. Mire ideértünk, én teljesen magam alá kerültem, mert annyira kiderült az idő, és tisztán láttuk a meg nem mászott Dufourspitzét és a Nordendet is. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy csak még egy-két órát kellett volna várni, és akkor most ott lehetnénk valamelyik hegyen. Nagyon el tud keseríteni a sikertelenség, és most sem arra a 13 megmászott 4000esre gondoltam, hanem arra a háromra, amelyre nem sikerült feljutni. Végül túltettem magam a dolgon, és közben le is értünk Zermatt mellé, a következő Furi nevű felvonóállomás közelébe. Találtunk még a falu előtt egy jó kis erdei pihenőhelyet, hatalmas padokkal, asztalokkal, valamint egy fedett, gyerekeknek épített mászóházzal, mely alá be is költöztünk. Mivel a felvonót már nem értük el, úgy döntöttünk, itt tölltjük az éjszakát. Besétáltunk Furiba, ahol valamit szerettünk volna enni, de a talált kb. 8 étterem közül egyik sem volt nyitva. Tulajdonképpen élő emberrel nem is találkoztunk, csak néhány kecskével. Így üres hassal mentünk vissza a táborhelyre, és megint nekiláttunk a zacskós leves főzésnek.

Egy hét után már kicsit untuk, de legalább meleg volt. Reggel arra ébredtünk, hogy a fejünk felett megindulnak a felvonók, így hamar összeszedtük magunkat, és sietve lementünk az állomásra. Hamar átértünk Cerviniában hagyott autónkhoz. Lefelé kifosztottuk a hentesboltot, hogy az esti grillezéshez legyen elég hús, ami igencsak ránk fért az egyheti zacskósleves diéta után.

Most itt ülünk ismét a Valtournenche-i campingben, és latolgatjuk a további lehetőségeinket, melyek – figyelembe véve az időjárás előrejelzéseket – nem túl jók.

Reméljük, hogy a továbbiakban is lesz miről hírt adni.

Valtournanche, 2011. 07. 22-25.

 

Sorry, you need to install flash to see this content.