Reggel 8 órakor ébredtünk, konstatálva hogy kint még éjszakai sötétség uralkodik, igen nehezen kapcsolt magasabb fokozatra a szervezetünk. Egy fél óra alatt összepakolva sikerült kijutnunk a garázsban elhelyezett öreg amerikai járművünkhöz, ami első indítási próbálkozásra hármat fordított motorján, majd akkumulátora kilehelte lelkét. Nem akar hazamenni, „jól érzi magát itt…” Tufa alaposan felkészült utazóként előkaparta a bikakábelt, majd az Oleg garázsában lévő akkumulátorral megpróbálták beindítani – sikertelenül.
Azt gondolván, rossz a garázsban lévő akksi, a rettenetesen szűk kis garázsból megpróbálták kitolni a hatalmas dögöt. Oleg fia és Rizsa is beszállt a melóba, így sikerült kiszabadítani fogságából kis pléparipánkat. Itt Oleg Skodájának akkumulátoráról próbáltuk meg az indítási manővert, de arról sem sikerült, így rájöttünk, hogy a hiba a közvetítővonalban van, azaz valószínűleg bikakábelünk vas csipeszei és a rézkábel közti korrodáció nem enged át megfelelő áramerősséget az indításhoz. Tufa próbálta megjavítani a kábelt, de rájöttünk, hogy egyszerűbb lesz a garázsban lévő akksi behelyezésével elindítani a járművet. Ment is mint a karikacsapás. Visszatettük lemerült akkumulátorunkat, majd Oleg javaslatára még utoljára együtt leültünk egy pár másodpercre. Ő azt mondta, ez erőt ad a hosszú út viszontagságaihoz. Kivezetett minket a város határánál lévő benzinkúthoz, vásároltunk egy új bikakábelt és elbúcsúztunk egymástól, megígérve, hogy találkozunk nemsokára.
Irány Kazán!
Aznapra Kazán városának megtekintése volt a célunk. Nagyon örültünk volna, ha még világosban beérünk. Ugyan a visszafele úton az időzónák a segítségünkre vannak, így két órát nyerünk ahogy átlépjük a tatár határt, a reggeli kis csetepaténkkal több mint egy órát elszúrtunk. Így Tufa elhatározása szerint egy rövid kávézásra szakítjuk meg a több mint 500 km-es utat. Meg sem álltunk egészen Nabrazelnyije Csenyijig, ahol Tufa jól emlékezett hogy egy nagyon jó kávézót találtak az előző túra folyamán. Elhatároztuk hogy az lesz a megálló. Ahogy a városba bekanyarodtunk, megláttuk az óriási Kamaz gyárat jelző táblát, és Rizsa kis noszogatására Tufa hajlandó volt megkeresni Csagin és Kabirov (a két, Kamazzal versenyző Dakar sztár) járművének gyártóüzemét. A város ipar negyedében ráleltünk a gyáróriásra, amit körbeautózva rájöttünk hogy nincs szuvenír bolt, ahol esetleg egy jópofa Kamazos pólót vásárolhattunk volna magunknak. A városközpontban hamar ráleltünk a gyönyörűen berendezett előkelő kávézóra, amely üde színfolt az egyhangú paneltengerben. A kávézó előtt rájöttünk, hogy a riasztóberendezésünk elvesztette memóriáját, így innentől csak a kocsi kulcsunkra voltunk hagyatkozva. Ez Tufát némileg idegesítette, mert nem szerette volna ebben a szép Országban bárhol is védelem nélkül hagyni hőn szeretett járművét. A kávézóban kultúrált kiszolgálás mellett jóízű kávét fogyaszthattunk, s megtekinthettük a csinos tatár lányok garmadáját.
Ezen felüdülés után egy gázzal elszáguldottunk a tatár főváros körgyűrűjéig, ahonnan kínzó küzdelem árán a forgalmat a feje tetejére állító felújítások miatt egy óra alatt jutottunk be a centrumba. Kis keresgélés után rátaláltunk a kazáni Kremlre, mely a Káma folyó partjáról nézi az épülő, szépülő nagyvárost. A Kreml alatt egy kis murvás parkolóban sikerült megállnunk, ami elég forgalmasnak bizonyult ahhoz, hogy autónkat riasztó nélkül ott merjük hagyni, és a kerítéssel körbevett épületegyüttes felfedezésére induljunk. A Kreml kapuján átjutva makulátlan tisztaság és rend fogadott bennünket – nem minthogyha a város ezen részén nagy káosz lett volna… A forgalomtól elzárt utca bal oldalán már messziről látszottak a hatalmas mecset tornyai. Mi a hosszú, gyönyörű épületsort végigfotózva a Káma partján fekvő ortodox templomot, mellette az elnöki palotát, és a tornyot, melyekbe sajnos nem jutottunk be. A Soyembika toronyról az a legenda él, hogy mikor rettenetes Iván meghódította tatárföldet, a tatát kán szépséges lányát el akarta venni feleségül. Igen ám, de Iván olyan csúnya volt, mint ahogy a „rettenetes” jelzője mutatja, senki nem akart hozzámenni. A tatár kán lányának nem volt azonban sok választása. Azt mondta rettenetes Ivánnak, hogy ha építtet egy olyan magas tornyot, amilyet még senki nem látott, akkor örömmel fog hozzámenni. A torony el is készült, mire a szépséges tatár lány felment a tetejére hogy onnan is megcsodálja, azonban mikor felért, levetette magát a mélységbe. Inkább meghalt, mint hogy rettenetes Iván felesége legyen, s a torony azóta, az ő nevét viseli.
Innen már félhomályban a Káma folyó partjáról elindultunk a túloldalán fekvő, már messziről is gyönyörű látványt nyújtó hatalmas Qolsharif mecset felé, mely jelenleg még Oroszország legnagyobb mecsete, de mint ahogy Oleg is mesélte, Ufában készül már az ezt lepipáló monstrum (a két város közti muszlim rivalizáció ékes példája ez). A mecsetet kívülről körbefotózva észrevettük hogy a főbejáraton keresztül többen bejutottak. Mi is beléptünk az előtérbe, ahol láttuk, hogy detektoros kapu és egy szigorú biztonsági őr motozása után lehet csak a szentélybe lépni. Először gondolkodva, hogy a nálunk lévő fotóstáska - melyben töltők, kábelek garmadája - , az akár pokolgépnek is nézhető hátizsák, és az egyéb nálunk lévő felszerelések (bicska, miegymás…) nem lesz-e probléma szigorú ajtónállónknak. Egymásra néztünk: meg kell próbálni! A táskát az asztalra dobva a biztonsági őr kutakodás nélkül tolta át a fémdetektor kapu túloldalára, majd szólt, hogy a fényképezőgépet is tegyük az asztalra, és bent a mecsetben eszünkbe ne jusson használni. Ezután a kapun átlépve Tufánál a fémeszközök miatt csipogás villogás következett, de a zsebéből egy kulcscsomót előhalászva az őr intett. Davaj! (gyerünk, tovább!) Az ellenőrzésen Rizsa is könnyedén átjutott, s őrünk mögöttünk az ajtót kulcsra zárta, jelezvén ezzel, hogy mára ennyi, mi voltunk az utolsó látogatók. A mecsetben tátott szájjal körbejárva arra lettünk figyelmesek, hogy egy hölgy szólít minket, és mutatja, hogy egy oldalsó ajtón át menjünk fel a lépcsőn. Mi felmásztunk a csigalépcső szerű lépcsőházban, a második szinti imahely fölötti kis páholyba jutottunk, ahonnan jól ráláttunk az esti imádkozó iszlám férfiak egy csoportjára. Figyelve szertartásukat észre kellett vegyük, hogy rajtunk kívül szinte senki nincs már az épületben. Visszatérve az alsó szintre a hölgy még egy kis képtárba invitált bennünket, melyet megtekintve még egy utolsó kört téve a kijárat melletti kis shopban egy-két emléktárgyat vásároltunk.
Innen a Kreml túloldalának végignézése után a rendezett utcán visszasétáltunk járművünkhöz, majd azon gondolkodtunk, hogy továbbhaladjunk, hogy legyen időnk valami újabb program közbeiktatására, vagy dekkoljunk inkább itt a városban és igyunk egy jó sört valahol. Ez utóbbi elképzelés győzött, mivel a városból kivezető hidakon és utakon totális dugó uralkodott.
Rövid keresgélés után rátaláltunk egy meggyőző, Dream Cafe nevezetű helyre, ahol internetet is találtunk. Ennek örömére itt vertünk tábort. Az egyetlen angol nyelvű étlapot megszerezve Rizsa egy saslikszerű húst választott sült krumplival, Tufa pedig egy „cár kedvence” névre hallgató levessel ingerelte fel bélbolyhait. Ez egy húsleveshez hasonló, vodkával készült, világossárga színű leves, benne kis kocka vörös és fehér húsú haldarabkákkal, az alján pedig igazgyöngyöt szimbolizáló kaviárgolyócskákkal. Második fogásként pedig elfogadta angolul épphogy gagyogó pincérünk javaslatát, mely valami tatár étel volt, de az étlapon ez az étel csak orosz és tatár nyelven volt megtalálható. Gombás, káposztás hús volt krumplival. Mindkettőnknek nagyon ízlett a vacsora, és a külső kávézóhelyiségben internetes teendőinknek adtunk teret egy jó korsó orosz sörrel elősegítve agyműködésünket.
Rizsa három óra szenvedés után feladta a blog oldal állandó hibáival való küzdelmet (a 3. napot hiába tettük fel, állandóan azt írta ki, hogy a kért oldal nem található), így csak az első két nap volt még olvasható ekkor.
Tufa is elintézte legfontosabb teendőit, és előkészítette az eddig készült fényképkollekciónkat. Éjféltájban aztán úgy döntöttünk, inkább most hagyjuk el a várost, mint hogy reggel újra a dugóval kelljen kezdeni a napot.
A városból kivezető út néhol már járdákon, játszótereken és gyalogösvényeken vezetett keresztül, azt gondoltuk, hogy talán itt is metróépítkezés miatt lehet így tönkretéve a város közlekedése. A város kivezető útjai teljes szélességben felbontva, palánkkal körbekerítve… Miután kibillegtünk a körgyűrűig, onnan még 100-150 km-t autózva egy benzinkútnál tértünk nyugovóra.
