Kilenc óra előtt ébredve a benzinkút internetkávézójában vettünk magunkhoz egy presszókávét és töltöttük fel azóta megírt regényünket, és nekilódulva utolsó szakaszunknak elhagyva Csehországot, Szlovákián át Rajkánál léptünk be hőn szeretett kis hazánk területére.

Reggel Tufa jó nomád módjára a kis tó partjára indult fürdeni, míg Rizsa reggeli cigaretta és energiaital koktélját fogyasztva próbálta magát összeszedni az induláshoz. Természetesen a kocsiból kikászálódáskor jött arra egy tömött turistabusz, akik mosolyogva nézték a két kócos, álmos fejű, szakadt utazót.

Tufa reggel fél 9-kor riadt meg, és szokásos sietős tempójában próbált életet lehelni Rizsa még félálom üzemmódban működő lelkébe. Rizsa már rutinosan engedett az erőszaknak, és megpróbált úgy csinálni mintha már nem aludna tovább. Gyors összepakolás, búcsú a fürdőszobától – ilyet már nem látunk, csak otthon.

Korai ébresztő

Hajnal 4 óra tájban kopogtatásra ébredtünk. A benzinkút biztonsági őre zörgette ablakunkat, hogy azonnal hagyjuk el a területet, mert itt tilos parkolni. Ennek nagyon örültünk, és nem értettük hogy miért 3 óra múltán kellett legszebb álmunkból felébreszteni minket.

Reggel 8 órakor ébredtünk, konstatálva hogy kint még éjszakai sötétség uralkodik, igen nehezen kapcsolt magasabb fokozatra a szervezetünk. Egy fél óra alatt összepakolva sikerült kijutnunk a garázsban elhelyezett öreg amerikai járművünkhöz, ami első indítási próbálkozásra hármat fordított motorján, majd akkumulátora kilehelte lelkét. Nem akar hazamenni, „jól érzi magát itt…” Tufa alaposan felkészült utazóként előkaparta a bikakábelt, majd az Oleg garázsában lévő akkumulátorral megpróbálták beindítani – sikertelenül.

Ezen a reggelen fél 9-kor másztunk ki a kaszárnyás ágyakból, és indultunk a menzára reggelizni, mely szintén gyermekkorunk úttörőlágereinek hangulatát árasztja, kivéve talán, hogy nem kell a tálcával az ablakoknál sorban állni, hanem nekünk, mint exkluzív vendégeknek két kedves hölgy szolgálta fel a „zaftrakot” (reggelit) és a teát.

Szinte végtelen hosszúra nyújtotta a felkelő nap árnyékunkat a hűvös reggelen, pedig már 9 óra körül járt az idő. Reggeli kásánkat bekebelezve indultunk tovább Kapovja Pisera őskori barlangrajzainak lelőhelyére. A 150 km-es utat az Ural völgyeiben barátságos baskír falvak szegélyezték, rengeteg tehén és ló kószált szabadon az utak mentén és a tisztásokon. Egy közeli faluban Olegnek is segítséget kellett kérnie, ugyanis útjelző táblák errefelé sem segítik a nem idevalósiak tájékozódását.

Oleg 8 óra körül ébresztett minket. Siettetett bennünket, hogy készülődjünk, és pakoljunk meleg ruhákat, ugyanis két éjszakát is az Uralban fogunk tölteni, ahol valószínűleg nem lesz túl meleg. A biztonság kedvéért azért nekünk is csomagolt kiegészítő meleg sínadrágot, nagykabátot.

Az ébresztő reggel 9 körül volt, Oleg már a reggelinket készítette, mikor mi magunkhoz tértünk. A felkelés nem volt könnyű, ugyanis az időzóna állítgatás miatt (ne felejtsük el hogy Ufában 4 órával több van mint otthon) itt csak reggel fél 9 körül kel fel a nap, így a reggel 9 óra a nálunk megszokott 5-6 órára emlékeztet.

A buszban ébredve moszkvai idő szerint fél 9-kor azonnal nekirugaszkodtunk az utolsó 500 km-nek. Kazan után Nabrazenije Cselnyi következett, ami egy hatalmas ipari város, a Kamaz teherautók szülőhazája.