Tufa reggel fél 9-kor riadt meg, és szokásos sietős tempójában próbált életet lehelni Rizsa még félálom üzemmódban működő lelkébe. Rizsa már rutinosan engedett az erőszaknak, és megpróbált úgy csinálni mintha már nem aludna tovább. Gyors összepakolás, búcsú a fürdőszobától – ilyet már nem látunk, csak otthon.
Bőséges reggeli után bepakoltunk a kocsiba és a Szvetlanától kapott, Magyarországon élő családjának összecsomagolt ajándékokat is elhelyeztük a kaotikus állapotban lévő járművünk utasterébe.
Az autót Tufa beindította melegedni, közben Rizsa az ablakokat mosta – miután „spaknival levakarta róla a ganéj” nagy részét, hátranézve komolyan meglepődött hogy a hátsó ajtón is van ablak…
Nyikolaj eközben folyamatosan érdeklődött az autó adatairól. Tufa büszkén mesélt a maholnap 15 éves luxusbuszról, melyet egy 3300 köbcentis, benzinüzemű motor repít, és egy négysebességes automataváltó juttatja el a hajtást az első kerekekig. Idős kora ellenére – akárcsak „pinszionyier” – nagyon megbízható jószág. Eddig még egyszer sem hagyta cserben az amerikai modelleket amúgy nem kimondottan kedvelő gazdáját. Rengeteg extrával van felszerelve, klímaberendezés, fedélzeti kompjúter, fűtött bőrülések, melyek igencsak komfortossá teszik a hosszú utazásokat. A busz alapjában hét személyes, de az utazáshoz a hátsó dobozban lévő öt fotelt eltávolítottuk és helyére a kerti hintaágy matracai kerültek. Így alakult át a hétfős luxusbusz Hotel Voyagerré. A buszt Tufa 1200 euróért vásárolta, és mivel német lakcímmel rendelkezik, így a busz német rendszámmal cipelt bennünket végig az úton. Azt a kérdést, hogy magyarként hogy jár német rendszámú járművel egyetlen helyen sem tették fel a rendőrök, határőrök. A tekintélyes méretű motor és a diktált tempó ellenére 10,6 literes átlagfogyasztással abszolváltuk a hatalmas utazást. Megemelhetjük kalapunkat öreg amerikai barátunk teljesítőképessége előtt, így több mint 280.000 km megtétele után.
Verőfényes napsütésben haladtunk a vasárnap délelőtti gyérnek mondható forgalomban a megszokottnál lényegesen jobb autóúton Moszkvától a Lett határ felé. Utoljára még megcsodáltuk Moszkva legkülső gigantikus méretű lakótelepeit, és búcsúcsókot küldtünk a hatalmas metropoliszt kiszolgáló erőművek óriáskéményeiből felszálló füstpamacsoknak – innentől kisebb települések keresztezték utunkat, de párszáz kilométer után azok teljesen elmaradtak, és erdővel szegélyezve futott tovább nyílegyenes – ám néhol katasztrofális minőségű autóutunk, amely az M9-es névre hallgatott. Vagy 500 km megtétele után kanyarodtunk le a térképen kinézve magunknak egy nagyobb községet, ahol elkölthettünk maradék rubelünket. A város erősen kopott útjain cikázva rátaláltunk a helyi piacra, amit tó méretű pocsolyákon át lehetett megközelíteni. A piactér közepén kóbor kutyák játszadoztak egy kolbászos papírtálca maradványaival, ügyet sem vetve a bazársor kínai termékeket áruló kereskedők „ezen a vasárnapon sem váltottuk meg a világot” hangulatára. Körbejárva az árusokat semmi érdemleges dolgot nem találtunk, így a tér melletti kávézóban fogyasztottuk el egy mosogatólénél lényegesen szarabb állagú, műanyag poharat megolvasztó barna folyadékot… Ezután a lepukkant kisvárost közbeautózva megállapítottuk hogy Oroszország ezen része, nem tartozik a gazdagabb övezetek közé. Egy szimpatikusabb szupermarketben seggére vertünk utolsó ezer rubeles bankjegyünknek. A városból kifelé a GPS tudott egy rövidebb utat, amin át az M9-es útra menet megtudtuk, hogy bizony van még ennél a környéknél lejjebb is… Kisvártatva az aszfalt egy vonással eltűnt és a sáros földúton poroszkáltunk a szuperszegény, derékig érő gazos, koszos kis falvak között. Az M9-esre visszaérve tankoltunk, majd meg sem álltunk Velikye Luki városáig. A kisvárosig elérve azon gondolkoztunk, hogy vajon Oroszország e nagyon gyéren lakott szegény vidéke a II. világháború pusztítása óta nem lett helyreállítva, avagy egy esetleges nyugati támadás esetén ez a terület az, ahol a betörő ellenséget még szinte hazai veszteség nélkül el lehet pusztítani. Itt a forgalom már igen gyér és a hosszú egyenes úton már a szokásos 20 km-enkénti rendőri ellenőrzések is elmaradtak. Csak egy-egy útszéli bazáros szakítja meg a monoton utazást.
Érdekes volt megfigyelni Oroszország területén hogy az útszéli árusok általában egy adott területen egyazon terméket kínálnak. Hol 40-50 km-en át csak krumpliárust látunk, hol műanyag edényeket, hol szárított halat, de minden területen csak ugyanazt kínálják. Jelen területünk az állatszőrme értékesítésre szakosodott. Egy bazárnál megállva megtudtuk hogy egy barnamedve bundájáért 1000 eurót kérnek, de nekünk eszünk ágában sincs támogatni a feketevadászatot, így otthagyva a hölgyet Oroszország ezen részének legnyugatibb városába Velikije Lukiba vezetett utunk, ahol egy utolsót szippantottunk még a hatalmas ország haldokló kommunizmusának hullaszagú levegőjébe...
A városban egy utolsó kísérletet tettünk hogy Tufa álmát valóra váltsuk, és egy eldugott vasboltban egy kéményes szamovárt találjunk. Megtalálva a város főutcáját – természetesen a Lenin utcát – és azt körbeautózva meglepve tapasztaltuk a kisváros rendezettségét. Na azért ne gondoljunk mindjárt a wörthi tó partján fekvő osztrák kisvárosokra, de az eddigiekhez képest felüdülés volt. Vasbolt híján a város központjában megállva tettünk egy sétát lefotózva a város főterét és a panelházakkal zsúfoltan körbeépített pravoszláv templomot. Az autónkkal szemben lévő prágai sörözőben vettünk magunkhoz egy utolsó koffeinadagot.
Határtortúra
A tavalyi túrából hazafelé is ezen a határon kelt át a csapat keserves küzdelem árán. A határhoz közeli benzinkúton még az olcsó orosz benzinnel megtöltöttük kék csatahajónkat és azt gondolván, hogy a benzinkútnál látott egy-két benzincsempész talán nem okoz olyan nagy torlódást a határátkelőn. A hosszú kamionsor mellett haladva Tufa már szinte biztos volt benne hogy könnyedén átjutunk, mert az elmúlt évben több kilométernyi sort álltak ki mire ilyen közel értek a sorompókhoz. Beállva a sor végére – amiben kb. 20-30 kocsi állt – a magazinban vásárolt elemózsiából gazdag vacsorát csaptunk. Rizsa is kidohányozhatta magát, ám a sorunk meg se moccant, miközben a kamionok folyamatosan araszolhattak előre. A két és fél óra várakozás ekkor rombolta szét a Balti tenger megtekintésének lehetőségét. Ha időben átjutottunk volna a határon, a lett főváros, Riga felé vettük volna az irányt egy kis kitérőt téve, megtekintve a fővárost és a tengerpartot.
Három óra elteltével az orosz határőr ablakában állva, a belépésnél megkapott kis cetlivel bambulva bután a hadaró határőr mondanivalójába, kértük lassítson, mert egy büdös szót sem értünk. Majd ő a kezünkbe nyomott egy deklaracija névre hallgató papírost, amit idefelé is ki kellett tölteni, beleírva a személyes adatainkat, poggyászunk számát, az autó adatait, és nyilatkoznunk kell arról, hogy nincs nálunk radioaktív anyag és egyéb más, a határon nem áthozható motyó (angol nyelven is volt!!!). Ezt kitöltve visszafutottunk az ablakhoz, ő erre mutatta, két ember, két papír. Rizsa is végzett kitöltenivalójával, majd határőrünk a kocsihoz lépve erős felszínességgel bekukkantott, majd lepecsételve intett, menjünk egy ablakkal tovább. A következő bódéban két hölgy kávézgatott, láthatóan ügyet sem vetve a már teljesen feltelt átkelőhelyen türelmetlenül várakozó rajtunk kívül csak benzinturistákból álló tömegre. Egy fél óra múltán terepszínű kabátját felöltve az egyik hölgy az autókhoz lépett, amiknek vezetői már hatalmas rutinnal nyitották az ajtókat, tekerték le az ablakot, nyitották a motorháztetőt, csomagtartót. A hölgy tudatában annak, hogy ezek az emberek valószínűleg az üzemanyagon kívül valószínűleg semmi mást nem rejtegetnek, egyértelműen az életük megkeserítésének céljával, oda sem nézve világítgatott a zseblámpájával, ide-oda és egy felháborodottabb arc láttán a pótkereket is kiszedette vagy röpke motozást is tartott. Ahogy az előttünk lévő autó előbbre gurult, meglátva a rendszámunkat, a kis bungalójukból többször kíváncsian nézegettek ránk, vajon ezek mit kereshetnek itt. Ahogy odaértünk az Oroszországot szegélyező utolsó stopvonalhoz a terepruhás hölgy azonnal hozzánk lépett. Kérte, hogy nyissuk ki a kocsit, tekerjük le az ablakot kérdezte honnan jöttünk és mit csináltunk. Az utastérben lévő cuccokkal szinte mit sem törődve, mosolyogva ment vissza a bungalóba és mesélte a kolléganőjének, hogy a két hülye magyar az Ural hegységbe jár kirándulni…
Majd intett hogy menjünk mindketten az ablakhoz. Átnézte útlevelünket, majd kérte a migrációs papírt, aminek egyik felét a Belorusz átlépéskor vették el, a kilépő oldalit pedig itt kérték. Ezen papír hátsó oldalára kellett volna pecsételtetni három naponként az idegenrendészeti hivatalban, kint tartózkodásunk ideje alatt.
Rizsa kicsit aggódott, Tufa azt mondta, eddig ezt még soha nem kérték számon rajta. A hölgy megfordította a lapot, majd mosolyogva megkérdezte hol voltunk. Tufa mondta neki hogy Ufában. Ő ráírta a lapra, nyomott rá egy bélyegzőt és utoljára mosolyogva végigmérve minket intett hogy mehetünk Európába. Ezután a senkiföldje következett újabb fél óra időtartamban, majd újabb bódé, újabb cetli. A tavalyi lettországi emlékek alapján ez az oldal már nagyon hamar lezajlott. A határállomásra bejutva litván-orosz nyelvű cetliket kaptunk, melyek igazán komoly fejtörést okoztak mindkettőnk számára. Nevünket, útlevélszámunkat beleírva a cigaretta és szeszesital mennyiségekről érdeklődtek. Tufa már többször felemlegette Rizsának hogy ha az utolsó benzinkúton vásárolt cigijei miatt lesznek bajban, nemesebb szerveiből saslikot fog sütni… Rizsa persze eddigre elrendezte a cigijeit, vodkáit, hiszen nála nem is volt cigaretta, csak épp annyi amennyit szívott…
Nem tudtuk az átvihető mennyiségeket, csak annyit hogy bizonyosan szigorodtak a szabályok. Rizsa 5 doboz cigarettát vallott be, és mindketten beírtunk még 1,5 liter 22%-nál töményebb szeszesitalt, persze ennek duplája volt nálunk. A lett határőr irataink áttanulmányozása után csomagjainkat kezdte el átnézegetni. Minden nagyobb bőröndöt, csomagot és dobozt alaposan átvizsgált, csak a kocsiba hanyagul bedobált nejlonzacskóban lévő szeszesital kerülte el figyelmét – és természetesen Rizsa zsebeiben szétszórt cigarettája. A kitöltött kérdőívre ránézve azonnal vakarni kezdte fejét, és elmondta, kettő doboz cigaretta és egy liter szeszesital lehet nálunk összesen. Tufát félrehívva mutatta, hogy egy üveg italt adjunk át neki, s akkor nem lesz semmi probléma. Rizsa feláldozta egyik jó orosz vodkáját a gond nélküli hazajutás érdekében. Tufa a kabátja alatt csempészte be a határőrbódéba, majd visszakaptuk az iratokat. Egy kockával megint közelebb jutottunk a schengeni zónához. A következő ablaknál ülő hölgy is azonnal az arcához kapott mikor meglátta a kitöltött cetlijeinket, mire mi kézzel-lábbal mutogattunk – mivel máshogy nem értettünk szót – hogy ez a meccs már le van zsírozva és nincs semmi probléma. Erre a vámos hölgy számainkat rutinosan átjavította, és 1,5-ből hirtelen 0,5 lett a papíron. Így szépen minden tételből a még átvihető mennyiséget varázsolt. Visszaadva a papírokat, földönkívüli nyelvén szólt még hozzánk valamit, majd megkérte a mögöttünk álló fiatalembert, magyarázza el nekünk mit kell tennünk, de sajnos ő is csak érdekes nyelvüket beszélve mutogatott a szabadságot jelentő kapu felé. Tanácstalanul, ám bizakodva indultunk az utolsó sorompó felé, ahová beérve a mögöttünk álló fiatalember visszafelé kezdett el mutogatni, és kiabálta: „scanner, scanner!”. Bár nem tudtuk mire válni a dolgot, visszatolattunk egy oldalsó épülethez, ahol megláttunk egy teherautóra szerelt nagy röntgengépet, amellyel kamionokat vizsgálnak át. Láthatóan a vizsgálatot végző fiatalember sem értette, hogy minket miért parancsoltak ide, de segítőkészen mutatta, hogy álljunk fel egy emelvényre hogy a vizsgálathoz megfelelő magasságban legyen a kocsi, majd kitessékelt bennünket a sugárbiztonsági zónából. Még utánunk kiabált, hogy ül-e még valaki a kocsiban. Mi összenéztünk, és mondtuk neki hogy tudtunkkal nem…
Ezután a vizsgálat már semeddig nem tartott (Rizsa egy fél cigit sem tudott elszívni, emiatt morcos volt), egy újabb pecsét került a kilépőcédulánkra, és indulhattunk az utolsó kapuhoz, ahol a cetlit elvették, és onnan már szabad volt az út hazáig!
Az 5 órás tortúrát nehezen feldolgozva kanyarogunk a sötét lett utakon jó ideig, ahol egy benzinkútnál aztán térképészeti megbeszélést tartottunk – gondoltuk összekötjük egy kávé vagy egy sör elfogyasztásával. A benzinkút melletti kis bárba libbenve azzal kellett szembesülnünk, hogy sem az euró, sem a rubel, sem a nálunk lévő zloty nem jó fizetőeszköz, csak a Lett Latt csak az kell nekik! Rizsa ekkor magában szolidan elküldte magában a letteket a lattjukba, és úgy döntöttünk, hogy Litvániában töltjük az éjszakát. A kanyargós, dimbes-dombos, és a sötétben szemlélődve nem túl szép Lettországot, és Daugavpils városát magunk mögött hagyva egy szép kis tó partján tértünk nyugovóra.
