Az első benzinkúton röpke fejszámolás után egy liter benzin 2864 belorusz rubelba került, ami kb. 190 forintnak felel meg. A kocsit teletankoltuk, azaz majdnem teljesen tele, ugyanis 200.000 belorusz rubelért vettünk üzemanyagot, és előbb fizetni kell az ablaknál, majd csak ezután lehet tankolni. Pár liter híjján Tufa teletöltötte a tankot, míg Rizsa a helyi cigaretták megismerésével múlatta az időt, mindezt helyi idő szerint (GMT+2) hajnali fél 4-kor.

 

 

Az éjszaka Breszt városáról külső szemlélő egy szép, rendben lévő, tiszta város képét kapta. Kísérteties volt, hogy az utakon egy teremtett lelket nem lehetett látni, valamint ahogy a villanyoszlopokon kint lévő, karácsonyi hatású díszítés bevilágította az utakat.

A város sok háza panelház volt, azonban nem a jól ismert, klasszikus doboz, hanem egy annál jóval modernebb kivitel, ami némi jóindulattal, még kifejezetten szépnek is mondható. Érdekes volt látni a különböző közintézményeket, amik szintén a szocreál stílust képviselték, azonban gyönyörű állapotban, szépen gondozott parkkal kimondottan jól mutattak. Az utcák tiszták, az utak jó állapotban – meglepetés volt.

Egészen belefeledkeztünk a szépbe, mikor azt vettük észre hogy a navigáción lévő út, nem az amin mi haladunk. Erre Rizsa mondta is hogy nem baj,  addig jó amíg nem földút. Nem sokat kellett várni. Az út ugyanis fokozatosan a 3 sávosból előbb két sávos lett, majd egysávos, majd egysávos rossz aszfaltút, majd jó földút, végül rossz földúton találtuk magunkat. Irány természetesen csak előrefelé van, vissza nem fordulunk, előbb-utóbb visszatalálunk az autópályára. Néhány kilométer után egy közvilágítás és aszfalt nélküli falun mentünk keresztül, majd valamivel később egy kereszteződés után már a faluból kiérve valami katonainak tűnő objektumhoz érkeztünk. És természetesen zsákutca. Ekkor arra gondoltunk hogy talán jobb lesz innen valamerre eltűnni, mert fél óra Beloruszbeli utazás után nem lenne jó azonnal valami helyi tömlöcben röhögni.

Eljött a vereség pillanata, Tufa elveit feladva visszafordult. Ismét átsuhantunk az elhagyatottnak tűnő falun, majd az út is javulni kezdett. Végül visszaértünk az elrontott kereszteződésbe, és Minszk felé vettük az irányt. Tovább utaztunk a Belorusz autópályán még egy órát, majd egy benzinkút mellett töltöttük az éjszakát a Hotel Voyagerben, azaz a kocsi hátuljában.

 

 

 

Helyi idő szerint fél 11-kor keltünk Ébredés után, tökölés nélkül egyből indultunk, miután a cuccainkat az első ülésekről ismét hátraszórtuk a „franciaágyra”.

Talán 2 km-t se tettünk meg, mikor egy tányérsapkás rendőrforma figura integetett egy autópálya felhajtónál, ránk célozva a gumibotjával. A 100 km/h körüli tempóról a féktávolság erősen túlmutatott a rendőr által elképzelt megállításhoz, a rendőrünkhöz tolatva érkeztünk meg.

Az első orosz mondat után ahogy útleveleinket meglátta, német nyelvre váltott. Elmondta, hogy ez egy lakott terület és maximum 60-nal lehet menni. Csodálkoztunk, hogy egy autópálya hogy lehet lakott terület, de miután visszaemlékeztünk arra, hogy több helyen zebra is tarkította ezt az ún. autópályát, akár lakott terület is lehet rajta.

Tufát beültette a kolléga mellé a Lada Samara rendőrautóba, ahol egy kis monitoron bemutatták a magyar vándor rémtettei című rövidfilmet. A dráma levetítése után főrendőrünk közölte oroszul, hogy be kell vonnia a jogosítványt, és be kell vigyen minket a rendőrségre. Tufa azonban észrevette a rendőr szemében hogy ehhez azonban nincs sok kedve. Rámutatott a rendőrünk kezében lévő büntetőcédulákra hogy helyszíni birsággal nem lehetne-e elrendezni. Ő először nemlegesen bólogatott, majd később kitekintve a kollégájára elhangzott a gyönyörű „Szkolka?”. (Mennyi?) Tufa, mivel hogy olyan szép kis felvételt készítettek a buszról, felajánlott 20 eurónyi valutát. Ő erre a monitor bal sarkában lévő piros 98-as feliratra mutatva 100 eurót kért szépen – itt már a beszélgetés feléig angolul, félig oroszul zajlott. Tufa kikerekedett szemekkel, összetett kézzel könyörgőre fogta, az egyezségünk vége 50 euró lett. Rendőrünk halkan elmagyarázta, hogy ezt nem szabad csinálnia, ezért úgy tesz, mintha 82 km/h-val mentünk volna, és ő megbüntet 35.000 helyi rubelra (kb. 2300 Ft), és a helyszíni birság iratait erről a szabálysértésről állítja ki. Kézfogás után Tufának lelkére kötötte hogy ne beszéljek büntetésről senkinek, így csak itt írjuk meg, beszélni nem beszélünk róla…

Továbbhaladva az autópályán fizetőkapuba botlottunk, ahol 1 eurót kértek. Az ebédünket az autópályáról letérve egy kis falu élelmiszerboltjában szereztük be, ahol 10 zsemle, két májkrém, egy chips és némi üdítő 8800 rubelbe került. Ez azt jelenti hogy fejenként nem egész 300 Ft-ért pompás kombinált reggeli-ebédben volt részünk.

 

 

 

Továbbhaladva az autópályán 3-4 óra körül elértük Minszket, a Belorusz fővárost. A Budapest méretű városban az útjelző táblák irányítása mellett próbáltuk megtalálni a belvárost, mert a navigációnk utcatérkép hiányában csak annyi tudott, hogy Minszkben vagyunk. A széles sugárutak és körutak között lavírozva egy forgalmas részen számunkra igen belvárosias képet kaptunk, ezért itt leparkoltunk, és elindultunk az általunk feltételezett belváros felé.

Már a bevezető szakaszokon is feltűnt hogy a házak rendezettek, a parkok tiszták, az utak kiválóak, az épületek nem romosak, sehol egy leesett vakolat, kitört ablak. Egy aluljárón keresztül próbáltuk megközelíteni a főtérnek gondolt hatalmas területet, ahol egy régi templom és monumentális nagy szocialista épületek álltak. Az aluljárón keresztül egy hatalmas plázába jutottunk, mely tulajdonképpen az óriási tér alatt épült meg három szinten, bármelyik magyar plázát megszégyenítő minőségben, és kínálattal. Bankautomata, internetkávézó után a városba indultunk, hogy még viszonylag világosban tudjuk megtekinteni a nevezetességeket. A városban sétálva sokkoló hatásban volt részünk. Ahogy azt olvastuk, a 2. világháború éveiben Minszket porig rombolták, így a sztálini időkben alapjaitól lett újjáépítve. Csodálkozva vettük észre, hogy az aluljárókban nincsenek csövesek, nincs húgyszag, a városban nincsenek graffitik, nincsenek plakátok és egy árva kopasz gyúrós, tetovált, aranyfukszos, maffiózó sem kacsingat ránk sehonnan. MI VAN ITT??? Vajon hogy működik ez az ország?  Az emberek jólöltözöttek, készségesen segítenek, az autók modernek, és teljesen kihalt a régi orosz járműpark. Egy újságosnál vásárolt térképen megállapítottuk hogy a belvárost jól saccoltuk meg, a tulajdonképpeni centrum egy közepes községnyi területet foglal magába, mely egy széles, hosszú sugárút mellett terül el. Mi az egyik végén álltunk meg, gondoltuk elsétálunk a másik végére. Több mint két kilométeres sétánk közben ámulva fotóztuk a sztálinista építészet remekműveit (és ezt abszolút pozitív értelemben!). A városban az utcakép egységes, semmi csúf, oda nem illő betonkocka, vagy túl modern építmény nem rontja az egységet. Sajnos az idő hiánya miatt (ekkor már olyan 6-7 óra lehetett) múzeumlátogatásra már semmi esélyünk nem volt, rájöttünk, Minszkre több idő kell, mert megéri!

Sétánk befejeztével egy vacsora után – ahol már orosz csemegéket is fogyasztottunk – továbbindultunk Moszkva felé. A városból kifele menet feltűnt, hogy a széles sugárút mindkét oldalán a zöld pázsit gyönyörűen karban van tartva, a parkok csodálatosak, és rendezettek, még a külvárosi részeken is óriási tisztaság honol. Bő fél óra autózás után elértük a minszki körgyűrűt, ami egy kétszer háromsávos nagyon jó állapotú autópálya, ezen folytattuk az utat az orosz határ előtt 50 km-re lévő Orsha városáig. Helyi idő szerint 10 óra után voltunk, mikor a város melletti kis benzinkúton feltöltöttük üzemanyagkészletünket. Viszonylag időben voltunk, így bementünk a városba internetet vagy internetkávézót keresni. A szürke kisvárosban gyenge közvilágítás mellett jártuk az utcákat eredménytelenül így keresésünket a szabad wlan hálózatra fókuszáltuk. Vagy másfélórás keresgélés után találtunk egy használható hálózatot ahol már a körözgetésünkre felfigyelő szerveket is megkérdeztük, nincs-e a városban internetkávézó. Tőlük megtudtuk, hogy itt ilyet ne is keresgéljünk, mert nincs, így maradt a lopott net egy parkoló szegletében. Az éjszakát a már ismerős benzinkúton töltöttük, lefekvés előtt még két hazai sört is elfogyasztottunk a Hotel Voyager bárjában, majd a szakadó eső szenderített minket álomra, hajnalig kopogtatva szállásunk bádogtetején.