Helyi idő szerint reggel 8-kor ébredtünk. Kis vakaródzás után, míg Rizsa a reggeli szertartásait (cigi, energiaital – kemény fagyoskodás árán…) végezte, Tufa felfrissülve ( két nap után új zokni, alsónadrág, némi spré) a vezetőülésbe pozícionálta magát, Rizsa így, kénytelen volt menet közben hátul dülöngélve öltözködni, készülődni. A határ előtti utolsó benzinkúton megálltunk elkölteni a maradék belorusz vagyonunkat apró szuvenírekre, üdítőre. Tufa a helyi nyírfalét preferálta, Rizsa konzervatív módon, zárjegyes, imperialista kólát vásárolt.

Az orosz határon

Az előző határállomás tortúrája után a legrosszabbra is számítva vágtunk neki az átkelőnek. Előbb egy utolsó autópályakapu következett, majd az átkelő. Sem sor, sem kapu, se papírmunka, se őr, se semmi nem volt. A megengedett 50-nel araszoltunk a határ területén, majd egy posztoló határőr mellé érkeztünk. Ablak le, útlevél ki, gondoltuk ő adja majd a papírt. Az útleveleket ellenőrzés nélkül visszaadta és a belorusz határon kiállított autós papírt kérte. A dossziéból előhalásztuk az iratot, melyre rápillantott és intett hogy mehetünk. A java még most fog csak következni! – gondoltuk. Szép lassan haladtunk tovább. Két kilométer után kezdett gyanús lenni, hogy a kutakon orosz rubelben (RUB) vannak megadva az árak, és az 50-es korlátozás is megszűnt. A navi szerint is messze elhagytuk a határ vonalát. Ekkor még nem akartuk magunkat elbízni, de negyed óra múlva konstatáltuk hogy aki Belorussziába bejutott, az már fél lábbal Oroszországban van.

Orosz földön

Az öreg amerikai révbe ért, kerekeit immár a vad orosz aszfaltcsík nyaldossa. Megnyugodva Rizsa úr pedrivejáról mozgalmi indulókat, szovjet himnuszt bömböltetett boldogsága jeléül. Mivel jól sikerült a határátkelés, lehetőségünk maradt egy kis városnézésre, melyet Szmolenszk városa nyert volna meg, azonban az elkerülő körgyűrű olyan jól sikerült, hogy észre sem vettük magát a várost, így a következő nagyobb település, Jarcevo lett az új célpont.
A városba a harmadik bejárón tudtunk végül bejutni, az első kettő földutakba és feneketlen kátyúkba torkollott. A város piacánál parkoltunk, ahol matrjoska vásárlás után kávézási és rögtönzött mosakodási szándékunkat próbáltuk gyakorlati síkra terelni. Egy helyi lakos segítségével egy kis pizzériába jutottunk, ahol pizzát, kávét rendeltünk, és a mosdóban egy óvatlan pillanatban lemostuk magunkról az út porát. Bármily meglepő, ebben szappan és melegvíz volt segítségünkre!
Konfortérzetünk felpumpálása után újfent célba vettük Moszkvát, pontosabban Vosztyarszkovot, ahol néhai Vladimir barátunk felesége vár minket.
Útközben igen változatos időjárással szembesülünk, a ragyogó, tűző napot a szakadón hóesés váltja (de a hajunk még mindig ugyanúgy áll – mint mikor reggel felkeltünk –  )
Jelenleg Moszkvától 100 km-re toljuk magunk előtt a havat, túl a 2000. megtett kilométeren…

Kis hó és jégtelenítő kitérőnk után egy óra múlva már Moszkva tábláit láttuk. A hóesés abbamaradt, még a nap is ránk mosolygott, de a sok jóságért magas árat fizettünk: a moszkvai körgyűrű (az Mkad) előtt 3 km-re beálltunk a péntek délutáni csúcsforgalomba. Számításaink szerint 6 óra körül Vosztrijakovoban kellett volna lennünk, ehhez képest este fél 9 után értük el a Moszkvától délre fekvő települést. Rövid keresgélés után megtaláltuk Szvetlanáék házát (Szvetlana Vlagyimir felesége), ahol nagy örömmel fogadtak bennünket. Becuccoltunk, majd vodkázással egybekötött vacsorázás következett. Finom házias orosz ételek kerültek az asztalunkra, borscs leves, hagymás sültszív és fehérbabból készített főzelékszerű dolog kiegészítve főttkrumplival. Vacsora után sokat beszélgettünk, csiszolva ezzel orosz nyelvtudásunkat. Szvetlana ismerőse, Nyikolaj is velünk töltötte az estét. Ő több mint 40 éven át a ZIL gyár értékesítési munkatársa (Nacsalnyik) volt. Ugyan már nyugdíjas, de az autókereskedelem a mai napig nagyon érdekli, így hosszan beszélgettünk az autókról és a jelenlegi piaci helyzetről. Lefekvés előtt három nap után végre zuhanyrózsát foghattunk a kezünkbe, melyből barátságos melegvíz csordogált.