Oleg 8 óra körül ébresztett minket. Siettetett bennünket, hogy készülődjünk, és pakoljunk meleg ruhákat, ugyanis két éjszakát is az Uralban fogunk tölteni, ahol valószínűleg nem lesz túl meleg. A biztonság kedvéért azért nekünk is csomagolt kiegészítő meleg sínadrágot, nagykabátot.

Összeszedtük magunkat, és Oleg Skoda Octaviájába becuccolva a „Nagy hegy” előtt még megálltunk Ufában egy reggeli kávét meginni. Oleg mutatott egy elegáns kávézót, ahol magunkra hagyott minket míg ő üzleti ügyeket intézett. Tufa rendelt a kavé mellé egy-egy limonádét, azonban a felszolgáló kishölgy alighanem valamit félreértett, ugyanis egy-egy pohárka tömény, habosított citromlével érkezett. De minket sem ejtettek a fejünkre! Következő körben Tufa egy pohár szódavízzel limonádét varázsolt az alapanyagokból, Rizsa pedig tekintettel a tegnap esti egészben megevett halakra – minden mindegy már alapon – kipróbálta a limonádé eme töményebb változatát. A kis reggeli szertartás után pedig már nem volt megállás – Irány az Ural! Célunk a közel 300 km-re lévő kis hegyi falu, Kaga. Indulásunkkor is borús idő volt, de a hegyekbe érve még hóesés is tarkította az amúgy is csípős hideg időt. A kivezető úton az első 150 km-en erősen bólogattunk csak Oleg sztorijaira, de aztán a hegyek közé érve kezdett érdekessé válni ez a civilizáción túli terület.  A két órás hegyek közti hullámvasutazás során szinte egyetlen településsel sem találkoztunk, és túl az aszfalt utakon, villanyoszlopokon, talán még az Óperenciás tengeren is túl, megérkeztünk első bázisunkra, a Kaga falu mellett lévő tanyára, ahol már a bejáratnál egy lovakat vezető ember üdvözölt minket – a köszöntés alapján, vélhetően Oleg ismerőse volt. A faházak mellett megállva egy mosolygós hölgy is előkerült (Tamara), aki ebédre invitált bennünket. Kipakoltunk a skandináv jellegű rönkház lakosztályunkban, ahol első körben emeletes ágyra voltunk beosztva, melyet aztán később vendég hiányában nem kellett kihasználnunk. Befűtöttünk a félig kemence, félig központi fűtés szerű csodakályhába, majd Oleg a táskájából előhúzott egy üveg vodkát, és szólt hogy irány a kantin, értekezlet van! Borscs leves volt , másodikra pedig tarhonyás húst kaptunk. Némi vodka elfogyasztása közben közölte velünk, hogy most pedig lóháton fogunk bemenni az Urál fokozottan védett természetvédelmi területére, ahová „vezető nélküli ember keze még nem tette be a lábát”. Bár Tufa már lovagolt korábban, Rizsa még nemhogy lóháton nem ült, de lovat sem közelített meg 10 méternél jobban. Megemésztve a hallottakat és túltéve magunkat az ebéd adta telítettségen leteszteltük a domboldalban felállított magas kvalitású kommunális létesítményt, ahová az ajtón belépve a fa padozaton, széklettel erősen körbefestett, barna nyílás tátongott velünk szembe. Rizsa úgy gondolta, hogy az alig egy órával azelőtt, a természet lágy ölén végzett dolga lényegesen nagyobb komfortban zajlott – egy fatörzsön ülve – mint ahogy ez a mellékhelyiség kinézett.

Néhány perccel később már meleg – Ural kompatibilis – cuccokba felöltözve álldogáltunk az istálló ajtajánál, ahol Viktor, akivel érkezésünkkor találkoztunk mosolyogva válogatott harminc lova közül számunkra valót. Az első paripát, Edwardot Tufa kapta, Viktor a szárat Tufa kezébe nyomva csak ennyit mondott: „Pinszionyir”, majd Oleggel együtt hangosan felnevettek. Később Tufa Olegtől megtudta, a szó nyugdíjast jelent – és ez nem valami becézgetés, hanem a ló korára utalt, ugyanis 1987-es születésű volt a jószág. Rizsa is túltette magát a nyeregbeszállás traumáján, kezdeti izgulása rövid időn belül békés lovaglásba fordult át. Így indult négyfős csapatunk a vad Ural hegyei közé.  Útközben Viktor elmesélte nekünk hogy a lovas tábornak vannak kisebb és nagyobb erdei túrái, akár 12 napig eltartó programjuk is akad. Több helyütt vannak kis bázisok az Ural erdeiben ahol a lovas csapatok éjszakára menedéket találnak maguknak, közben pedig csodálhatják ezt az érintetlen hegyi paradicsomot. Patakokon, dombokon, árkokon átkelve jutottunk el egy vörösfenyő erdőhöz, ahol szólt Viktor, hogy itt kezdődik a medvék és farkasok földje.  Ez a természetvédelmi terület nagyon szigorúan védett, és csak kizárólag engedéllyel, vezetővel látogatható. Tilos vadászni, kempingezni, de még gombát vagy egy szál virágot sem szabad leszedni. A medvék itt alusszák téli álmukat, és hogy ne borítsák fel életvitelüket, ezért erre a területre nagyon vigyáznak. Az erdőben lovagolva nagyon vágytunk rá, hogy lencsevégre kaphassunk egy macit, de Viktor elkeserített bennünket hogy a medvék itt igen félénk, visszahúzódó állatok és messziről kerülik a területükre érkező idegeneket, tehát nagy szerencse kell ahhoz, hogy egy macikoma integessen nekünk egy fa mögül. Tufa tovább faggatva Viktort, megtudta, hogy az itt élő vadállatok, mivel olyan hatalmas területen élnek, sokkal jobban kerülik a civilizációt, mint az a nálunk élő erdei állatoknál szokásos. Azt is megtudta, hogy a környékben komoly farkas populáció él, akik bizony a tavalyi évben embert támadtak és öltek meg, az idén pedig egy tehenet ejtettek zsákmányul. A hegyek között egy tisztásra érve, immáron szállingózó hóesésben megpihentettük lovainkat – és a saját hátsónkat… - ahol Viktortól megtudtuk hogy szeretnék fejleszteni lovas tanyájukat. Viccesen felkért hogy szerezzünk neki sok jó vendéget, és jutalékként felajánlotta hogy Tufa szeretett lovát, „Pinszionyert” postán küldi el Magyarországra, esetleg, mint magyar őseink, Tufa lóháton poroszkálhat el vele a Kárpát medencébe az ősmagyar földről. (Kedves Olvasó! Ez itt a reklám helye, aki érzi magában azt az elszántságot hogy lóháton járja be az Ural gyönyörű hegyeit, jelentkezzen nálunk! – Irány Kaga! tufa@tufa.hu - Azt megígérhetjük hogy életreszóló kalandban lesz részed!) Hazafelé tartva lassan a nap kezdett leköszönni a horizonton, ami azt mutatta hogy másnapra talán ennél is szebb időnk lesz. Utolsó erejével megvilágította a sárgászöldes színben pompázó hegyek sapkáit. A kb. négy órás erdőjárás után hazaérve Tufa futott be a sor végén, akinek öreg lovát többször ügetés fokozatba kellett kapcsolni, hogy tudja tartani a lépést a csapat többi tagjával.

Szálláshelyünkre érve már várt bennünket a vacsora, amit Viktorral együtt fogyasztottunk el. Amolyan tepsis krumpli féle dolog volt hússal, egyben megsütve és blin, azaz kis palacsintapogácsák (blincsiki pedig a rendes palacsinta a neve). A palacsintatészta kb. 5 cm-es körökre van megsütve, kicsit vastagabbra, mint a szokványos palacsinta. Lekvárral, sűrített tejjel, mézzel, avagy natúr fogyasztják. Viktorral megittuk a „paszasokot” – azaz az adott alkalommal utolsó kör italt, majd ő és a tanya teljes személyzete hazament. Ugyanekkor érkezett meg Szergej, az éjjeliőr, egyben fűtőmester – aki helyettesítve Viktort folytatta velünk a vodkázást, és mesélt az itteni életről. Elmondta, hogy itt van vele a fia, aki egészségügyi problémával küzd, és így nem talál munkát. Itt segít neki a tanyán, fát vág, pakol, Szergej teheneit felügyeli, de nehéz az életük, mert a kezelése igen sok pénzbe kerül. Ezen kívül még az ág is húzza, mert minden évben ellopnak a csordájából egy fiatal tehenet, persze a rendőrség ezzel itt nem tud mit tenni.
Elkoptatva maradék vodkánkat Szergej a jól befűtött orosz szaunába vezetett minket, amelyet ők „bányjának” hívnak. Tufa már nagyon várta ezt a felfrissülési lehetőséget, azonban Rizsa nem volt elragadtatva az extrém hőmérsékletkülönbségek efféle élvezetétől. A hatalmas szauna helyiségben egy nagy pihenőszoba volt kialakítva, egy kisebb mosakodó szoba, ahol a bekészített hidegvizet magunkra locsolva a padlózat közepén  kis vájatban a patakba folyt ki a víz. Innen nyílott maga a szauna, amit a mindhárom helyiségbe belógó hatalmas vaskályha forrósított fel. Ez a szauna kicsit keresztezése volt a finn és az orosz szaunának, ugyanis a fatüzeléses kályha üregeiben elhelyezett köveket lehetett vízzel locsolni a páratartalom növelése érdekében, ellenben az orosz szaunában a kályhatest belóg a szaunatérbe és a szaunázók azon ülve csapkodják magukat a nyírfavesszőkből készített bevizezett csokorral. Mi sajnos elfelejtkeztünk a „venyigéről”, ahogy ők hívják, így maradt a kőlocsolgatós technika. A hevülés után, ha a patak nem lett volna annyira kiszáradva, lehetőségünk lett volna abban lehűteni magunkat, de a szárazság miatt abban épp hogy csak csordogált a víz. Így maradt az előre bekészített dézsákban lévő hideg víz. Az egészségügyi felfrissülés után kellemes fáradtsággal vonultunk faházikónkba, ahol Tufa még utoljára megpakolta „kazánunkat”, és ezt igen jól tette, ugyanis fűtőmesterünk, Szergej – talán a vodkázástól - az éjszaka nem igen nézett rá…