Szinte végtelen hosszúra nyújtotta a felkelő nap árnyékunkat a hűvös reggelen, pedig már 9 óra körül járt az idő. Reggeli kásánkat bekebelezve indultunk tovább Kapovja Pisera őskori barlangrajzainak lelőhelyére. A 150 km-es utat az Ural völgyeiben barátságos baskír falvak szegélyezték, rengeteg tehén és ló kószált szabadon az utak mentén és a tisztásokon. Egy közeli faluban Olegnek is segítséget kellett kérnie, ugyanis útjelző táblák errefelé sem segítik a nem idevalósiak tájékozódását.

A helyes irány megtalálása után, pár kilométerrel az utat egyszer csak mintha ollóval vágták volna el, véget ért az aszfalt, és az út hátralévő részén kitaposott köves úton szlalomoztunk. Több mint fél óra offroadozás után, ahogy abbamaradt, úgy tért vissza alánk az aszfalt. Egy nagyon rendezett kis üdülőfalba érkeztünk, amin látszott, hogy szezonális jellegű, de 1-2 autó és néhány füstölő kémény elárulta, hogy rajtunk kívül még mások is vannak itt. Oleg egy kis fakerítésen bejutva szerzett információt hogy a barlang nyitva van, s intett, menjünk utána. A festői szépségű Belaja folyó partján vezetett végig minket a gyalogösvény. Útközben őskori mintára készített sátrakat, és az ősemberek életét bemutató modelleket láthattunk, illetve régmúltban használt mézkészítéshez fatörzsből kivájt kaptárokat bemutató gyűjteményt, mely egy kis faházban elhelyezett mézmúzeum része volt. Ezután egy kerítéssel körbevett területre érkeztünk, melyet már oszlopokon lévő kamerák figyeltek. (Mi lehet itt a világ végén, ami ennyire fontos lehet? – gondoltuk). A kapun belépve egy barlangász felszerelésekkel teli faházba mentünk. Ott egy szimpatikus, baskír arcú férfi fogadott minket. Belépőjegyet váltottunk (kb. 1000 Ft/fő), majd bányászlámpával a kezünkben vágtuk neki a barlang felfedezésének. A hatalmas barlangbejárathoz érve vezetőnk elmondja, hogy a barlangban több ezer éves leleteket tártak fel nagyon szép állapotban megmaradt barlangrajzokkal együtt, bizonyítva ezzel, hogy ezen a környéken valamikor ősemberek éltek. A barlangba vezető úton mellettünk folyt egy kis patak, amiről megtudtuk, hogy helyenként 8 méter mélységű is lehet. Végigfolyik a hatalmas barlangrendszeren. Rövid séta után megtekinthettük a falon a barlangrajzokat, amelyek ugyan nem az eredetiek voltak, hanem azokkal mindenben megegyező másolatok – beleérte a festékanyagot és a technológiát is. A barlang belseje felé haladva egy kis teremben ráccsal lezárt területhez érkeztünk. Vezetőnk elmondta, hogy a barlang további részébe csak a tudósok és régészek juthatnak be, hogy az esetleges további leleteket ne károsítsák a látogatók. A barlang áttekintő térképén láthattuk hogy a több kilométer hosszú, több ezer négyzetméter alapterületű barlangrendszerből mi csak egy igen kis részt járunk be. Tovább folytatva az utunkat a saválló acélból készített masszív lépcsőkön barlangfestményeket és érdekes képződményeket tekinthettünk meg. Visszatérve a kiindulási pontunkhoz, majd elköszönve a Belaja kristálytiszta vízéből csillapítottuk szomjunkat.  Egy pár faluval arrébb lévő kis étterembe néztünk be, akad-e számunkra valami harapnivaló. A baskír kiszolgálóhölgy kicsattanó örömmel fogadott minket mihelyt megtudta, hogy magyarok vagyunk.(soha nem volt még itt Magyar vendég..) A már fent említett szavakat sorolta, melyek egyeznek nyelvünkben, és mondta, hogy mi egy család, testvérek vagyunk. Előkerült egy vendégkönyv, és a konyhán dolgozó tiszta uniformisban lévő hölgyek is csodánkra gyűltek az asztalunk köré. A vendégkönyvbe köszöntőt írtunk, majd megrendeltük ebédünket. Scsi levest kértünk, egy hússal töltött bulocskával, - ami valójában darált hús, sült tésztában (mint egy lekváros batyu, csak lekvár helyett hússal). Ételrendelés után a pulthoz léptünk, ahol Rizsa megragadta a lehetőséget és ősi nyelvén kért egy almalét (gyk: rámutatott az almalés dobozra, és mondta hogy alma).Az ebédre várva Tufa kiszúrta a pulton elhelyezett, gyanús állagú PET palackba kimért, fehéres színű folyadékot, melyen „buza” felirat állott, és alatta pedig szöveg: nemzeti baskír ital. Azonnal kóstolnunk kellett! A hölgy előzékenyen kiöntött nekünk egy-egy pohárnyi kóstolót ebből a savanykás ízű, kásás tejszerű léből: nem tudjuk mihez hasonlítani az ízét. Azt megtudtuk hogy hosszú, 4-5 napos érleléssel készül zab vagy rozs alapanyagból, ez a furcsa ital, melyről a hölgy a következő történetet mesélte nekünk: A baskírok úgy tudják, hogy Budapest nevét ez az ital adta, merthogy ezt már az ősi magyarok is fogyasztották, és Buda ez után kapta nevét. Mi ezen elgondolkozva a következőre jutottunk:
Budapest nevének történetére két teória van. Az egyik hogy a Buda szó a szláv nyelvekbeli Voda szóról ered, ami vizet jelent, utalva ezzel a környéken található rengeteg forrásra, fürdőre - a másik teória viszont azt mondja, hogy a Buda, ősi férfinévre utal a település elnevezése. Na mármost, ha a Buda ősi férfinév, akkor akár igaz is lehet a történet, hiszen ha a honfoglaló őseink korában már volt Buda név, akkor az viszont eredhet a még ősibb buza ital elnevezéséből.
A hölgy kérdezte, hogy ismert-e ez az ital Magyarországon, mire mi elmondtuk hogy igazából még soha nem találkoztunk vele. Ebédünket elfogyasztva, nagyon barátságos 300 rubelt fizettünk három főre (kb. 2000 Ft-ot).
 

Következő úti célunk az Ural keleti lábaitól Szibéria irányában fekvő Magnyitogorszk város volt, ahol Oleg emlékei szerint az Ural folyón átívelő hídon találhatunk egy Európa-Ázsia határát jelző emlékművet. Több verzió létezik a határról: van, ami az Ural hegység középvonalát és  van olyan, ami az Ural folyót határozza meg választóvonalként. Ahogy haladtunk kifelé a hegységből, az örökzöldek eltűntek, a vörösfenyőkből is már csak keveset láttunk. Az uralmat átvették a nyírerdők, és ahogy a dombokat is elhagytuk, elértük a puszta Szibériát! Magnyitogorszk egy fiatal város. Az Ural környékén található ércbányákból kinyerhető fémek feldolgozására épített ipar, munkásainak lakhelye. A hatalmas fejlődést a háború éveiben érték el, mivel ebben az időben lett hirtelen szükség a nagy mennyiségű fémre a haditechnikához. A város szürke panelsivatagja egy nálunk is megszokott munkásváros feelingjét hozta. Akár Ózdon is lehettünk volna, csak a méreteket szorozzuk fel tízzel. Egy-két apró jel utalt csak arra, hogy a fémiparból kinyert milliárdokat kereső kiskirályok a városban palotáik mellett néhány kulturális vagy sportcélú épületet is megtámogatnak (pl. a hatalmas magnyitogorszki hoki stadion, a Metallurg stadion, az Ural folyó partján lévő új ortodox templom). Oleg a városban többször is tanácsot kért, melyik az a híd melyen az emlékmű található, végül az első hídon átkelve kiderült hogy rossz helyen járunk. A hídon ugyan megtaláltuk az Európa vége – Ázsia kezdete táblát, melyen gyalogosan áthaladva boldogan fényképezkedtünk a földrészünk legvégén, és poénkodva gyalog indultunk Ázsiába. Átkelve Magnitogorsk összes Ural-hídján nem leltük ezt a bizonyos emlékművet, melyet Rizsa olyan nagy áhítattal szeretett volna körbeölelni, viszont elmondhatjuk magunkról, hogy ezen a napon több alkalommal is voltunk Ázsiában.
Búcsút intve az Ural folyónak és a fémműves városnak, visszaindultunk nyugatra az Ural hegység felé. Az aznapi szálláshelyünk Beloreck város előtt 50 km-re fekvő kis síközpont volt. Oleg elmondta, hogy ő már volt itt a családjával síelni, és így telefonon elintézte a szállást, amiről elmondta, hogy olcsó, ámde nem túl szép. Mi csak UralAstoriának neveztük…
A kocsit a bejáratnál leparkolva gyalog kellett eljutnunk a renoválás alatt lévő komplexum egy szélső háromemeletes házához, ami gyerekkorunk úttörőtáborait idézte. A „gyezsurnaja” (idősödő házinéni) vidáman fogadott bennünket, megmutatta királyi lakosztályunkat – 4 ágy, egy szekrény – melyen lehet hogy még maga Hruscsov is aludt diákkorában, s a folyosó végén a fürdőszobát, ami mostanság eshetett át felújításon. Elmondta, hogy az épület keleti szárnyába nem mehetünk át – hogy miért azt igazából nem tudtuk meg, amúgy eszünkbe se jutott volna átmenni magunktól.
Mivel a helyi kantinban már nem kaptunk vacsorát, így benéztünk a faluba hátha találunk egy nyitva lévő éttermet így este 10 óra után.
 

Ez a tervünk nem sikerült, így Oleg a következő faluig javasolta hogy menjünk el, mivel az egy kicsit nagyobb, és emlékei szerint kell ott lennie egy „Kafe-Bar”-nak, ami náluk általában étterem is. Sejtése beigazolódott, mert egy kedves kis éjszaka is nyitva tartó vendéglátóhelyen találtuk magunkat. A pultban lévő kaják nem látszottak túl frissnek, így Rizsa a régi, jól bevált szokásához híven előre gyártott pizzát kért, Oleg egy érdekes, barna cserépedényben lévő kocsonyaféleséget, Tufa pedig marad a régi jól szoljanka levesnél. Vacsora után egy-egy sör mellett még hosszasan elbeszélgettünk a helyi szokásokról és az itteni embertípusokról. A szovjet időkben ez a közép-oroszországi régió igen szegényesen élt más területekhez képest, de a ma az ásványkincsekből és a fejlett iparból érkező bevételnek nagyobb része marad a Baskír Köztársaságban, nem beszélve a szép lassan fejlődő turizmusról (síparadicsomok, lovasturizmus, fürdők). A szomszédban lévő kis „magazinban” (kisbolt) vásároltunk még némi ellátmányt magunknak, és visszatértünk az UralAstoriába.