Első nap

Megbeszélésünk alapján reggel 4-kor indult a karavánunk Balatonfüredről, majd kis Balatonkenesei kitérővel összeállt a kétfős csapat.

Kemény tempót diktálva az első megálló Eger előtt volt. Tornyosnémetinél léptünk át Szlovákiába, alacsony dombjain szeltük a habokat egészen a lengyel határig, Barwinekig. Közvetlenül a határ előtt ejtettük meg a második megállónkat. Itt kávéval ünnepeltük az első 500 km-t.
Továbbindulva alig száz méter után egy háborús emlékművet vettünk észre az út mellett, amelyet kultúrára fogékony turistaként megtekintettünk. Nem úgy, mint a környező dombokon szétszórt tankokat és ágyúkat, amik arra engedtek következtetni, hogy a második világháború éveiben a Csehszlovák hadsereg itt véres csatákat vívott.

Továbbindulva verőfényes napsütésben, 8 fokban haladtunk Lengyelország útjain, pontosabban azokon az aszfaltcsíkokon, amik a folyamatos és állandó útfelújítások alatt járhatóak maradtak. Az erős forgalom és az állandó dugók miatt 60 km/órás átlaggal száguldottunk egészen egy benzinkútig.Magunkhoz vettünk 200 zlotyiért 44 l üzemanyagot, ami számításaink szerint elegendő a Belorusz határ átlépéséig.
Itt Tufa már erősen aggódott a késésünk miatt, a GPS ugyanis egyre későbbi időpontra írta a minszki érkezést. Így a szükségleteink csillapítására csak Lublinban adódott lehetőség.

Lublin egy lengyel nagyváros melynek központja a GPS szerint egy kínai piac. Innentől a táblákra, és jól fejlett tájékozódási képességünkre hagyatkozva megtaláltuk a belvárost, ahol a tilosban leparkolva egészségügyi sétát tettünk. Gyors kávézás, szükségletek elintézése után örömmel vettük észre hogy megvan még a kocsi, és kerékbilincs sincs rajta.
Irány az alig 200 km-re lévő Belorusz Köztársaság! Ahogy elhagytuk Lublint a Jézuska vagy Allah, ránk kapcsolta a villanyt, s innentől a buszunk halovány lámpája által képzett félhomályban előzgettük a szűnni nem akaró kamion oszlopokat.

20:12 A határnál

Megérkeztünk a határhoz, nem volt nehéz észrevenni. Vagy 2 km hosszan világítottak az autók piros hátsólámpái. Próba szerencse alapon beelőztük a sort, ahogy többen is tették. El is értünk az állomás épületéig, ahol egy kedves határőr úriemberrel angolul szót értettünk, és megtudtuk, hogy bizony csak egy kapu van nyitva, és azon szeretne mindenki átjutni. Vissza kell fordulnunk, és beállni a sor végére. Most ott állunk már fél órája. Mögöttünk már van vagy 3-4 autó, ugyanakkor jóval többen beelőzték a sort. Hogy mi történik azokkal, akik beelőzik a sort, azt nem tudjuk, valószínű, hogy valaki foglalt már nekik helyet. Mást elképzelni nem igazán tudunk.

Fél 8-kor némi izgalommal vágtunk neki a határátkelőnek, amiről sejtettük, hogy nem lesz egy uniós egyszerűséggel átléphető határvonal.
Sejtelmünk sajnos beigazolódott! A határállomásra érkezve a beérkező két sávból az egyikben 2-3 km-es kocsisor állt, ami mellett elsőre ügyesen elhaladtunk. A sor végére érve világítómellényes határőr barátunk kérdésünkre elmondta, hogy egy kapu üzemel, és álljunk be a sor végére. Szomorúan visszakullogtunk, és konstatálva a nap végi kényszerpihenőnket, nekiálltunk araszolni a távoli messzeségbe vesző kocsisorral, mely a kapuig 4 órán át tartott.
Útközben volt időnk gondolkozni, vajon mi oka lehet annak, hogy ily nehéz bejutni egy ilyen szép országba. A sorban állás közben észrevettük, hogy sokan, ahogy mi is tettük, nagy lendülettel elhaladnak a sor mellett, próbálnak befurakodni, vagy már előre leszervezett módon részükre hely van foglalva a sorban valahol előbbre. A sorban állók legnagyobb része belorusz rendszámú autókkal araszolt velünk, egy-két lengyel, és rajtuk kívül egy német rendszámú autót is láttunk. Nem tudtunk másra gondolni, mint hogy az üzemanyag csempészet melegágyába csöppentünk. A mellettünk sorakozó autók vezetői és utasai nem kirándulócsoportok benyomását keltették. A sorban állók legnagyobb része ismerte egymást, segítették egymás munkáját, két-három „kollégájukat” is a sorban maguk közé engedték.

Végre a határállomáson!?

A lengyel okmányellenőrzés külön csoportokra osztotta a belorusz és az uniós országok utazóit, így egy rövid útlevél és autókontroll után a lengyel oldalon mintegy 15 perc alatt végeztünk is. Bizakodtunk, hogy innen már menni fog minden, mint a karikacsapás.

Egykettőre a határ belorusz oldalához értünk, ahol a beléptetés megint csak külön sorokra volt osztva, amiket kiigazodni nem lehetett. Mindenhol csak a piros X-ek látszódtak. A helyzet azonban nem tűnt riasztónak, ugyanis maroknyi autó állt csak a sorokban. Beálltunk közéjük. Kis várakozás után arra lettünk figyelmesek, hogy a jobb oldali két sor, (amiről később láttuk, hogy az a nem vámköteles sor) lényegesen jobban halad, mint a miénk. Átgurultunk eme sorok egyikébe, hiszen nekünk nincs vámolnivalónk.
Mi álltunk ekkor ezen az oldalon egyedül. Manőverünket Igor határőr azonnal kiszúrta, és mutogatott, hogy ez itt a green chanel, és tűnjünk vissza a piros sorba.
Az előttünk lévő négy autó másfél óra után fogyott el, ellentétben a zöld csatornában áthaladó folyamatos forgalommal. Eleinte, teljes naivitással azt feltételeztük, hogy a green chanel a diplomatáké lehet. hamarosan feltűnt, hogy minden bizonnyal igen komoly konferencia zajlik éppen az országban, ugyanis amíg várakoztunk több száz „diplomata” haladt át szinte ellenőrizetlenül az átkelőhelyen. Valószínűleg itt a mindennapos belorusz forgalom zajlott, szinte mindenki ismert mindenkit, a határőrökkel kezet fogva haladtak.

Végre mi is sorra kerültünk. Szigorú tányérsapkás barátunk ablakunkhoz hajolva közölte: „pjáty”. Az 5-ös sorba álltunk, ahol rövid időn belül hozzánk lépett határőr kolléga megkérdezte: hogy egészségügyi biztosítással rendelkeznek-e?
Gyorsan előkapartuk a dossziéból a papírokat, melyre ránézés nélkül rávágta: Nem jó. Próbáltuk meggyőzni arról, hogy rá van írva a világ összes országába jó. Visszaadta, és mondta, hogy a mögöttünk lévő bódéban gyorsan kössünk egyet.
Fejenként 2 euróért egy kedves hölgy gyorsan elkészítette nekünk a belorusz egészségügyi biztosításunkat, és segített kitölteni a határállomáson kapott cetliket.

Járművünkhöz visszaérve előreparancsoltak minket a következő vonalig, ahol vámellenőrzés volt. Egy kedves hölggyel németül értettünk szót, aki elmondta: hogy ő akkor tudja a vámkezelést elkezdeni, ha az útlevelünkön és a kapott sajtpapírokon rajta van a határőrség pecsétje, és majd utána következik az autós tortúra. A határőr nyugalomra intett minket, hogy majd sorra kerülünk, üljünk nyugodtan. Kisvártatva ajtónkhoz lépett egy határőr, útleveleinket magához vette, és a mellettünk lévő bódéba ment vele, ahova Tufa követte, de ráparancsolt, hogy üljön vissza a kocsiba. Ekkor már több mint 6 órája a határon, 1000 km levezetése után a fáradtságtól, már mosolyogva fogadtunk mindent. A vámos hölgy segítőkészen elmondta, hogy most menni kell az autóellenőrzési bódéba, ahol 4 euróért leellenőrizték az autónkat, majd a határőrség épületében irodájában a kettes ablaknál fizettünk. Lemásolták a forgalmi engedélyünket, és kaptunk egy újabb kupac papírt.
Tufa fáradtságot nem ismerve pecsételtetett, fizetett, míg Rizsa lelkesen őrizte az autót, (amiben az egész határátlépés alatt bele se néztek). Közben információkat gyűjtött a helyi ügymenetről. A papírokkal boldogan megérkezett Tufa, a kupacot a határőrhölgynek oda adta, Kisvártatva a hölgy visszaérkezett, és felhívta a figyelmemet, hogy Beloruszban csak 2011. január 13-ig maradhatok. Tufa közölte vele, hogy ez alighanem bőven elég lesz! Kedvesen mutatta a kijáratot, ahol a távolban az utolsó kapu várt minket. Rosszabbra számítottunk, ott azonban mindössze a legelején kapott, agyonpecsételt sajtcetlit vették el.