Az Annapurna kör

Van egy ország Ázsia szívében, melynek nagy részét a világ legmagasabb hegyóriásai uralják. Kalandorok, elszánt hegymászók és természetimádók ezrei keresik fel évente ezt a javarészt még modernizációtól mentes vidéket, hogy átadják magukat az érintetlen természetnek és ősrégi hagyományokat őrző kultúrának. A hely nem más, mint Nepál, a Világ még érintetlenül maradt ékszeres dobozainak egyike.

Nepál hallatán a hegyek szerelmeseinek nagy valószínűséggel ugrik be az „Everest Alaptábor” és az „Annapurna Kör” szó. Ez ugyanis a két legnépszerűbb túraútvonal, melyek közül az egyiket mindenképpen végigjárja az, akit idevet a sors. 

2009 májusában elindultam, hogy felfedezzem magamnak ezt az érintetlenül hagyott világot, és ha bár rövid időre is, de részese lehessek egy távoli kultúrának, amit nem rontott még meg a nyugati civilizáció. Némi tanácskozás után a két túra közül az Annapurnát választottam, mivel itt a nagyobb szintemelkedés miatt változatosabb tájakon és kultúrákon keresztül visz út. A régiót 1977-ben nyitották meg a hegyek szerelmesei számára és azóta a legnépszerűbb túraútvonallá vált. Az egész kör megtételéhez 16-18 nap szükséges, ami erőnléttől függően lehet hosszabb vagy rövidebb is. Különlegesebb felkészülés nem szükséges, de ajánlott, ha valaki nem szokott hozzá a hosszú, fáradságos fizikai megterheléshez. Biztonsági tartalékként jó, ha tudjuk: minden faluban fogadhatunk magunknak hordárt vagy vezetőt, ha mégsem éreznénk magunkban elég energiát a terheink cipeléséhez. 

Az első szakasz

Egy gyönyörű, késő májusi napon, csurig megtelt buszon, összepréselve zötykölődöm Besisahar felé. Ez a város a legelső állomása a kéthetes túrának. Ha minél hamarabb hátunk mögött akarjuk hagyni a civilizációt, akkor innen jeep-pel tovább utazhatunk a 40 kilométerre levő Jagat faluig, ahonnan tovább menni már csak szamárháton vagy gyalogszerrel lehetséges. A jeepek egy keskeny, hegy oldalába vájt úton kapaszkodnak felfelé a meredek utakon, amiket nem burkoltak le, ezért a minden napos esőzések pillanatok alatt kimossák a puha földet, maguk után hagyva a mély, vízzel teli krátereket. Hosszú percekig megfagy a levegő, amikor a kuplung egy hatalmas kattanással felmondja a szolgálatot és az autó az utasaival együtt magatehetetlenül csúszik hátrafelé a szakadék irányába. Rémült pillantást vetek sofőrünkre, vajon tudja e mi a teendő ebben a helyzetben. A legkisebb ijedséget sem látom a fiatal suhanc arcán, miközben hidegvérrel, de láthatóan erőlködve próbálja visszatornázni a sebességváltót a megfelelő helyzetbe. A mellette ülő két utasával közösen sikerül végre megmozdítani a szerkezetet ezzel a helyes irányba terelni a megpakolt autót. Egy pillanatra átfut az agyamon, vajon nem lett volna e mégis jobb megoldás, ha végigsétálom az első szakaszt is, azzal kihagyhattam volna ezt a szívroham közeli kéjutazást…

Mielőtt elérnénk célunkat, meg kell állnunk egy ellenőrző pontnál, hogy a helyi hatóságok regisztrálják a túrára indulókat. Sajnos minden évben tűnnek el hegymászók, ezért kellenek biztonsági intézkedések, hogy szükség esetén vissza tudják keresni, legutóbb hol adott életjelet magáról az illető. 

Szikrázó napsütésben érkezek meg célomhoz, a délutáni frissítő záportól kellemesen párás levegőben illatok kavalkádja terjeng, az utat banánfák buja bozótjai szegélyezték, a még nedves köveken megcsillan a délutáni nap sugara, előttem madarak repkednek villámgyorsan, mintha sürgős dolguk lenne valahol. Egyedül indultam a hosszú útra, de már az első pillanatban összefutok három másik elszánt túrázóval, így együtt folytatjuk célunk felé. 

A legideálisabb időszak a túrához az október-november és az április-május, vagyis az esős és téli évszak vége. Ilyenkor kisebb az esély arra, hogy kiadós záporba vagy dermesztő hófúvásba keveredjen az ember, mellesleg az ámulatba ejtő látványt sem zavarhatja meg viharfelhő vagy a reggelente felszálló köd. A túrához nem szükséges sátrat vinni magunkkal, hisz több kisebb falun keresztül visz az út, ahol szerény vendégházakban pihenhetjük ki fáradalmainkat. 

A helyiek kedves, vendégszerető emberek, akik elsősorban a vendéglátásból szerzik betevőjüket. A felszolgált ételek ára egyenes arányban nő a csúcsra vezető magassággal. A vizet különösen borsos áron mérik, mivel nincsen vezetékes vízrendszer, ezért minden egyes cseppet verejtékes munkával kell a hegyre felcipelni. Hála azonban az új zélandi segítségnek, egyes falvakban víztisztító berendezéseket építettek, ahol jelentősen olcsóbban szerezhetjük be a biztonságos ivóvizet. 

Esténként megfáradt túrázók csoportjai ülnek az asztalokhoz, hogy útközben elhasznált energiáikat pótolják. A magasan elhelyezkedő falvakban a csökkenő hőmérséklet miatt kevés zöldség terem, ezért az ételek kissé egyhangúak. Én a nepáli nemzeti eledelt rendelem, a Dhal Bhat-ot, azaz rizst lencsével. A házigazda elismerő mosollyal jelzi felém, hogy megtisztelve érzi magát, hogy hazája ételét szolgálhatja fel vendégének. A Dhal Bhat a nepáliaknak annyira alapkategória, mint nálunk a kenyér és víz. Mellesleg rendkívül ízletes is és „all you can eat” stílusban fogyasztható.  

Reggel hat órakor szólal meg az ébresztő, energiától telve pattanok ki ágyamból, nincs idő tovább szenderegni, hisz minden nap újabb kihívást és jelentős távolságot jelent. A túra első szakasza dzsungeles területeken vezet keresztül, végig a Marsyangdi Khola folyó mentén. A flóra és fauna burjánzik, a levegőben pompás illatok terjengnek a beazonosíthatatlan növényektől, kecskék ugrálnak magabiztosan a sziklákon, a folyó feletti függőhidakon szamarak lépkednek óvatosan, hogy a hátukra pakolt terhüket vigyék faluról–falura. Figyelni kell minden apró mozdulatra, hiszen elég egyetlen hiba és a szakadék gyomra örökre elnyeli a csetlő-botló túrázókat. Órákon át tart az emelkedő a rekkenő hőségben. Csodálkozva nézek az időnként mellettem elhaladó hordárokra, akik homlokukkal ellensúlyozva cipelik terhüket, ami majd annyit nyom, mint ők maguk. Hamarosan a távolban feltűnnek az első hegyóriások hófödte csúcsai: Lamjung Himal: 6986m, Annapurna II: 7937m, Annapurna III: 7454m, Annapurna IV: 7525m.

A táj képe is megváltozik, ahogy haladunk felfelé az égbetörő hegyeken. A burjánzó növényzetet lombhullató, majd fenyőerdők váltják fel. A tikkasztó meleg helyébe hűvös szeles idő lép, ami estére fagyos hideggé korcsosul. A tágas téglaházakat felváltják a kőből épített egyszerű, kicsiny házikók. Mivel fent a hegyen az utak hiánya miatt hiányzik mindenféle infrastruktúra, ezért abból építenek, amit helyben találnak és fel tudnak használni a házak építéséhez. Messziről nézve a falvakat azt hiheti az ember, hogy kihalt településre keveredett, azonban ahogy belép a városkapun, rájön, hogy a falu nagyon is él: gyerekek rugdossák a talán már évek óta leeresztett gumilabdát, kis bodegákban hozzáértő kezek sütik a helyi ínyencséget, a szamoszát (currys krumplival és borsóval töltött sült tészta), háziasszonyok az ajtók előtt üldögélve várják a be-betérő turistákat.

Második szakasz

Harmadik napunkon elérjük Tal városát, ami már Manang körzetébe tartozik. Innentől a falvakat a Gurungok lakják. A legtöbb nepáli katona a Gurungok népcsoportjából kerül ki, talán nem véletlenül, marcona hangulatukkal az Isten is katonának teremtette őket.   

A túra útvonala viszonylag egyértelmű, mivel általában egyetlen utat tud csak követni az ember, ezért nehéz eltévedni, különleges tehetségünknek köszönhetően azonban nekünk egy alkalommal mégis sikerült. A folyó rossz oldalán indultunk el meggyőződve, hogy a helyes úton járunk. Jó másfél óra és több kilométer megtétele után a túloldalról érkező kiáltásokra lettünk figyelmesek. Hallottuk már korábban is ezeket a jelzéseket, mert a folyó medrében dolgozó kőtörők így üzennek egymásnak a nagy távolságok miatt, ezért nem is figyeltünk fel rájuk. Határozott léptekkel haladtunk előre, amikor hirtelen egy hatalmas szikla gördült le előttünk a hegyről és tűnt el óriási robajjal a szakadék aljában csörgedező patakban. Megtorpanunk, összenézünk, majd a túloldalra, ahonnan a kiáltások jöttek. A kőtörők széles karlendítésekkel jelzik, hogy rossz úton járunk, forduljunk vissza, mert veszély van előttünk. Nem kell sokáig gondolkodnunk, hogy rájöjjünk, ingoványos talajra tévedtünk. A másodperc tört része alatt vesszük ellenkező irányba lépteinket. A szikla hatalmas földcsuszamlást indított el mögöttünk, folyamatosan gurulnak le a nagyobbnál-nagyobb kövek. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy belesétáljunk a kőzuhatagba, ezért innentől kezdve minden lehetőséget kétszer is leellenőrzünk, nehogy még egyszer is hasonló szituációban találjuk magunkat.

Harmadik szakasz

A túrában a legnagyobb próbatételt nem is a terhek cipelése, vagy a hosszú táv jelenti, hanem a magashegyi levegő. Nem a fittség és rátermettség dönti el, kit vesz le a lábáról a magashegyi betegség, nagyobb valószínűséggel játsszanak szerepet a gének abban, kinek – hogyan reagál a szervezete a megváltozott körülményekre. Nagyon fontos, hogy egy napra megálljunk akklimatizálódni, ha eljutunk a 3500 méteres magasságba. Az egynapos pihenő sok fejfájástól megkímélhet minket, nem beszélve arról, hogy életveszélyes lehet, ha nem hagy időt az ember, hogy hozzászokjon teste a csökkenő  légnyomáshoz. Az akklimatizációhoz legtöbben Manang városát választják helyszínnek. Az itt töltött idő alatt érdemes kisebb túrákat beiktatni, szoktatva szervezetünket a nagy magassághoz. 

Manang egy középkori település hangulatát árasztja, ha nem lenne az a napi 3 óra elektromosság, az idetévedő azt hihetné, hogy időutazáson ment keresztül. A házak tibeti stílusban, lapos tetővel, kőből és fagerendából épülnek. Sok tibeti menekült választja ezt a nyüzsgő élettől távoli, eldugott települést új otthonául, és telepedik le végleg. 

Megszoktuk már, hogy estéinket rendszerint gyertyafény mellett töltjük, a korlátozott elektromos energiaszolgáltatás miatt. Nem lehet kiszámítani, hogy mikor lesz áram és mikor kapcsolják le, ezért praktikus, ha magunknál tartjuk fejlámpánkat szükség esetére.  Az állandó energia hiány miatt a lakosok igyekszenek maximálisan kihasználni a Nap energiáját. Viszonylag nagy mennyiségű vizet tudnak a segítségével felmelegíteni, ami a legkorábban érkező, szerencsés túrázóknak elég egy rövid zuhanyra, fotocellák segítségével látják el árammal berendezéseiket és speciális vízmelegítő készülékeikkel főzik az ételeiket. Mivel fent a hegyen már fából is meglehetősen nagy hiány van, ezért gyakran főznek kerozinnal, a fűtés pedig teljes mértékben hiányzik, marad helyette a vastag, puha takaró. 

A város fölötti hegyen a Gangapurna gleccser nyúlik el hosszú évezredek óta, az utóbbi ötven évben azonban megdöbbentő gyorsasággal olvadni kezdett, ami nagyban köszönhető a Föld globális felmelegedésének. A helyiek mesélik, hogy gyermekkorukban a gleccser széle még elérte a város határát, most azonban már több mint egy kilométert kell megtenni, ha közelről szeretnék látni. Azóta folyamatos mozgásban van, ha néhány percre megállok mellette és fülelek, hallani lehet, ahogyan a hatalmas tömeg csúszik lefelé a völgyben, dübörgő moraját félelmetesen verik vissza a hegyek. 

Itt fent egyre több jakot láthatunk békésen legelészni a hegyek lejtőin. Hatalmas bundájuknak köszönhetően észre sem veszik a zord időjárást, a lakosok pedig előszeretettel használják zsíros tejüket étkezésre, különösen ízletes vajat, sajtokat és joghurtot készítenek belőle.

Utolsó szakasz

Ahogyan közeledünk a hágóhoz, egyre többen adják fel a versenyt. Van, aki visszafordul, mert mégsem mer nekivágni a nagy magasságnak és akadnak olyanok is, akik más több napja egy helyben vesztegelnek, mert nem tudnak továbbindulni a folyamatos fejfájás, szédülés, hányás, gyengeség vagy légszomj miatt. A házak falára kiakasztott papírok árulkodnak arról, hogy többen kudarcot vallottak a túra teljesítésében. Eltűnt személyek fotóiba botlunk lépten-nyomon, látva ezeket akarva-akaratlanul fokozódik az aggodalom és a kétség az emberben arról, hogy vajon sikeresen végig tudja e vinni célját. 

Egyik éjszaka vérfagyasztó kiáltásokra ébredek. Férfiak kis csoportokban haladnak el szerény szobám ajtaja előtt, a csapat vezetője vérfagyasztó hangon kiált néhány mondatot, amit aztán a mögötte összegyűltek közösen, még velőtrázóbb hangon ismétlik el. Öt-hat csoport haladhatott el a ház előtt, amikor megszűntek a zajok. Takarómat nyakamba húzva, riadtan nézek a sötét ajtóra, erőltetve próbálok álmot csalni szemeimre. Hosszú órák után végre felkel a Nap és fény derül az előző éjszakai eseményekre. A helyi lakosok csekély számú megélhetési lehetőségének egyike, hogy a földeken található hernyó tetemeket összegyűjtik és afrodiziákumként eladják a kínaiaknak szép summa szerzés reményében. Egy kilogramm hernyó tízezer dollárt kóstál. Az éjszakai kiáltozás lázadás volt, ami minden napos itt (vagyis éjszakás, mert nappal dolgozni kell), mivel az ország vezetői óriási adókat róttak ki a hernyógyűjtőkre. A tízezer dollárból alig négyezer marad meg szegény embereknek. A hernyó azért különleges, mert egy olyan gombával táplálkozik, ami sokáig él még a gyomrában, majd ha elbújik a föld alá, hogy bebábozódjon, a gomba átveszi az irányítást és növekedni kezd a hernyóban. A hernyó persze nem bírja a csatát, belehal, a gomba pedig a hernyó fején keresztül a napvilágra tör. A helyiek ezeket a földből kinövő aprónyi gombákat keresik naphosszat. Kétség nem férhet hozzá, hogy proteinben gazdag csemege ez, amit hosszú, kitartó munkával lehet csak beszerezni. 

Ahogy haladunk felfelé a hegyen, úgy változik az lakosok hangulata is. Mintha a zord idővel a kezdeti kedvesség is eltűnt volna, helyébe a mogorva, unott néha ellenséges magatartás lép. A gyerekek is vadabbá váltak, rugdossák az ajtókat, ha nem kapnak ajándékot. Fent vagyunk már a Mustang királyságban, ez az utolsó buddhista királyság, ami megmaradhatott eredeti formájában. Hivatalosan Nepál területéhez tartozik, mégis külön királyságként említik magukat. Külső részeire még akadálytalanul be lehet jutni, de a belső, szigorúan elzárt területekhez különleges engedély és nem kevés pénzösszeg szükséges. A házak tetejére felállított buddhista zászlók árulkodnak a helyiek hitvallásáról. Minden falu szélén egy kapu áll, melyet átlépve imakerekek hosszú sora fogadja a látogatót.

Éjszakára megállunk egy összesen két házból álló faluban, Thorong Phediben, hogy utolsó erőinket összegyűjtve legyőzzük a nagy magasságot és zord időjárást. Phedi gurung nyelven annyit jelent: A hegy lába. Innentől egy hosszú, 1000 méteres  emelkedő vezet fel az 5416 méteres csúcsra. Ahogy közeledünk az utolsó megmérettetéshez, úgy nő az emberek izgatottsága, félelme is. Mivel a fenti időjárást nem lehet kiszámolni, ezért fel kell készülni arra az eshetőségre, hogy nem sokkal a cél előtt vissza kell fordulni, mivel a magas hágón átkelni zord időjárási körülmények között életveszélyes is lehet. A csapat összetartó ereje most mintha még szorosabbá vált volna, mindenkit ugyanaz a cél vezérel: megküzdeni az elemekkel és átkelni a hágón!

Az átkelés

Reggel a Nappal együtt én is ébredek. Többen nem tudtak aludni, csak forgolódtak ágyukban, egyszerre gyötörte őket fejfájás, álmatlanság, légszomj és izgatottság. Érdemes minél korábban nekivágni az utolsó szakasznak, hogy ha bármi történne is, legyen ideje az embernek visszatérni a biztonságot jelentő Phedi-be.  

A lépések egyre nehezebbek, ahogy az ötezer méteres magasságban haladok felfelé. Még ötszáz méter magasra kell felmászni a hágóig. Zakatol a szívem, gyakran meg kell állnom, hogy visszanyerjem lélegzetemet. A Nap éget, de ha megállok, a fagyos szél hamar lehűti kiizzadt testemet. Itt a megpróbáltatást már nem a hátamon cipelt teher jelenti, hanem az állandó légszomj. Az óriási csúcsok hatalmas, sötét felhőket ejtenek csapdába, ami még jobban megnehezíti az előre haladást. Hegy hegyet követ, mindegyik után remélem, hogy megpillanthatom végre az átkelőt. Hosszú idő után végre felvillan a korábbi hősök által kitűzött zászlók tömkelege. Megkönnyebbüléssel tölt el a látvány és utolsó tartalékaimat kihasználva tovább mászom felfelé. Megható érzés felérni a csúcsra, legyőzni a természet hatalmasságát. A hegyek méltóságteljesen tekintenek le rám, mintha elismerően biccentett is volna az egyik. Büszkén tűzöm ki a zászlómat a többi közé, a nagy hideg és az állandó szél ellenére sem tudom arcomról letörölni a mosolyt. Sokáig nem maradhatok fent, indulni kell tovább, hiszen nem kevesebb, mint ezerhatszáz méter ereszkedés áll még előttem. Az ember azt hihetné, hogy túl van már a nehezén, azonban másfél óra meredek lejtőn való araszolás után rájön, hogy van az is éppen olyan nehéz, mint felfelé lépkedni és küszködni a légszomjjal. Ahogy haladok a völgy felé, szívemben mégis elégedettség bújik meg, megkönnyebbülten szemlélem a táj változását, ami lassan újra elnyeri a kezdeti hangulatot: a kopár sziklákon megveti a gyökerét egy-egy fenyő, amit később almafák majd élénkzöld banánfák váltják fel. A városok képe is megváltozik: megjelennek újra az autók, motorok, az élet felgyorsul, emberek sietnek az utcákon, hogy halaszthatatlan dolgaikat elvégezzék, gyerekek iskolatáskában cipelik hátukon tanulnivalóikat, félmeztelen szaduk lépkednek lassan a városszéli templomok felé, útközben áldást osztogatva a mellettük elhaladóknak. 

Utunk Muktinath városán keresztül vezet, itt található a Hinduk egyik legszentebb temploma, ahol Shiva Isten több száz éves lángját őrzik. Természetes gáz tör elő a föld alól, ami köré templomot építettek a zarándokok és Shiva tiszteletére. Naponta több száz hindu zarándokol el ide Indiából. Ahogy haladunk lefelé, a magasság csökkenésével az idő is kellemesen változik. Lassan kezd visszatérni az élet a megszokott kerékvágásba. Mintha egy mesebeli, eldugott világból kerültem volna vissza a valóságba. Pillanatra hátranézek a mögöttem hagyott hatalmas hegy tetején lévő hágóra. 

Egy mesebeli világban jártam, melyet nehéz elképzelni a mi nyüzsgő, zsúfolt életünkben. Pedig nagyon is létezik, távol, eldugva a hegyek között, ahol talán éppen most a falu vénje meséli gyertya fénye mellett történeteit a köré összegyűlt gyermekeknek.

A szerző utazásait itt követhetik figyelemmel: www.judyvilaga.hu