Királydráma a Törökugratónál

90 éve, hogy 1921. október 23.-án Budaörsnél megütköztek a trónjára visszatérni készülő IV. Károly királyhoz hű csapatok a Horthy Miklós mellett álló katonai alakulatokkal, illetve a Gömbös Gyula által mozgósított zászlóaljakkal. Véget ért a Habsburgok magyarországi uralma. De puccsnak tekinthetjük-e az utolsó magyar király visszatérési kísérletét? Vajon mi álhatott a visszatérés hátterében? A The Explorer utánajárt ezeknek az izgalmas kérdéseknek.

Pontosan 90 éve, hogy 1921. október 23.-án Budaörs határában, a Bécs felé vezető régi műút fölé magasodó Törökugrató tövében megütköztek a trónjára visszatérni készülő IV. Károly királyhoz hű csapatok a Horthy Miklós kormányzó mellett álló katonai alakulatokkal, illetve a Gömbös Gyula vezérkari százados által mozgósított egyetemi zászlóaljakkal. A magyar történelmi emlékezetben csak „második királypuccsként”, illetve budaörsi ütközetként élő eseménnyel visszavonhatatlanul véget ért a Habsburg dinasztia közel négy évszázados magyarországi uralma. De valóban puccsnak tekinthetjük-e az utolsó magyar király visszatérési kísérletét? És vajon mi álhatott IV. Károly 1921-es trónfoglaló kísérleteinek a hátterében? A The Explorer utánajárt ezeknek az izgalmas történelmi kérdéseknek.

Az 1918. novemberi padovai fegyverszüneti egyezmény megkötése után az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadserege gyorsan felbomlott, és feltartóztathatatlanná vált a birodalom szétesése is. A IV. Károly által kinevezett utolsó magyar miniszterelnök, gróf Károlyi Mihály kormánya képtelen volt kézben tartani az események irányítását. Számos baklövése, így többek között az olasz frontról rendezett csapategységekben, a nehézfegyverzetével együtt hazatérő magyar haderő leszerelése, valamint Károlyinak a francia kapcsolataiban való alaptalan bizalma, és súlyos diplomáciai baklövései, teljesen kiszolgáltatták az országot a kisantantba tömörült utódállamok mohó területszerzési törekvéseinek. Az 1918 novemberétől elhatalmasodó anarchia Károlyi bukásához, és 1919. március 21.-én a Tanácsköztársaság kikiáltásához vezetett, amely még tovább fokozta Magyarország belpolitikai meggyengülését és külpolitikai elszigeteltségét. A kommunisták 133 napos uralmának a bukását követő „perckormányok” rövid regnálása után nagybányai Horthy Miklós altengernagy, az osztrák-magyar hadiflotta utolsó főparancsnoka, és a Nemzeti Hadsereg parancsnoka - részben az Antant támogatásával – 1920. március 1.-én, miután a Nemzetgyűlés visszaállította a Károlyi éra idején megszüntetett királyságot, Magyarország kormányzója lett.

IV. Károly, a Budapesten 1916 november 30.-án megkoronázott utolsó magyar király és osztrák császár, 1918 november 13.-án a Magyar Nemzeti Tanács Küldöttségének ráhatására aláírta az ún. eckartsaui nyilatkozatot, amelyben beleegyezett uralkodói jogainak a felfüggesztésébe, azt is elismerve, hogy a magyar nemzetnek joga van megválasztania a saját államformáját. E nyilatkozat volt a formális jogi alapja a köztársaság 1918. november 16.-i kikiáltásának. A Tanácsköztársaság bukása, és az 1919-es zűrzavaros ősz után, a Nemzetgyűlés 1920. február 27-én elfogadta az 1920. évi I. törvénycikket, amellyel hatályon kívül helyezte az 1918-1919-es államforma változásokkal kapcsolatos törvényeket, és „helyreállítva az alkotmányosságot”, deklarálta, hogy Magyarország államformája a királyság. Azzal, hogy egyidejűleg Horthy Miklóst kormányzóvá választották, de facto elismerték, hogy IV. Károly továbbra is törvényes uralkodó, aki uralkodói jogainak a gyakorlásában akadályoztatva van. Tehát, ekkor még fel sem vetődött a Habsburg-ház trónfosztásának a gondolata. Az eckartsaui nyilatkozatban pedig maga Károly sem mondott le a trónról, csupán beleegyezett az uralkodói jogainak a felfüggesztésébe. (Az 1867-es kiegyezés közjogi rendelkezései szerint, az uralkodónak a miniszterelnök által ellenjegyzett lemondása csak az Országgyűlés jóváhagyásával válik hatályossá. Az eckartsaui nyilatkozat sem tartalmilag, sem pedig formailag nem felelet meg ezeknek a követelményeknek.) IV. Károly 1921-es két visszatérési kísérlete tehát semmiféleképpen sem tekinthető „puccsnak”, azaz illegitim hatalomszerzési kísérletnek, amint ahogyan az mind a mai napig a köztudatban él.

A trianoni békediktátummal elégedetlen csehszlovák miniszterelnök, Eduard Benes aktív külpolitikai tevékenységet folytatott, hogy a trianoni Magyarország Ausztriával határos nyugati határsávja a kisantant fennhatósága alá kerüljön. Az így létrehozandó korridorral kívánt összeköttetést teremteni Csehszlovákia és a délszláv állam között. Jugoszlávia is támogatta ezeket a törekvéseket. Benesnek kapóra jött volna minden „casus belli” azaz olyan indok, amely formális alapot teremt a tényleges haderejétől megfosztott, védekezésre képtelen Magyarország katonai megszállására, elérendő az előbbi célt.

Ebben a bonyolult külpolitikai helyzetben látta elérkezettnek az időt IV. Károly 1921 kora tavaszán, hogy visszatérjen a magyar trónra. Károly felesége, a Pármai-Bourbon házból származó Zita császárné fivérei, Sixtus és Xavér hercegek, francia állampolgárként, bejáratosak voltak a párizsi kormánykörökbe. Sixtus arról tájékoztatta sógorát, Károlyt, hogy a francia külügyminiszterrel folytatott titkos megbeszélésein Briand azt az álláspontot képviselte, miszerint a francia kormánynak nem lenne észrevétele, ha Károly visszatérne a magyar trónra.

Ezen a nem megerősített híren felbuzdulva, a svájci száműzetésben élő Károly 1921. március 27.-én váratlanul megjelent a budai királyi várban, és felszólította Horthyt, - egyidejűleg felajánlva számára az otrantói és szegedi hercegi címet, valamint a Mária Terézia rend nagykeresztjét -, hogy mint a törvényes királynak, adja át a hatalmat. A kormányzónak ekkor még sikerült meggyőznie Károlyt arról, hogy az Antant írásos garanciája nélkül visszatérése súlyos, megszállással fenyegető reakciót válthatna ki a kisantant részéről. A király ezért némi hezitálást követően, visszatért Svájcba. Károly csalódott a feltétlenül királyhűnek tartott kormányzóban (Horthy admirális néhány évig Ferenc József császár szárnysegédjeként szolgált Schönbrunnban), és Zita, valamint tanácsadói unszolására elhatározta, hogy legközelebb Horthyt mellőzve, egyszerűen elfoglalja a magyar trónt. A király elképzeléseit erősítette, hogy az arisztokrácia, élén a legitimisták vezéralakjaival, gróf. Ifj. Andrássy Gyulával és gróf Apponyi Alberttel, valamint a „karlista” magas rangú tisztekkel együtt, támogatták IV. Károly visszatérésének gondolatát.

1921 októberében, a trianoni döntéssel Ausztriának ítélt Őrség (ma: Burgenland) elszakítása ellen harcoló ún. nyugat-magyarországi felkelők vezére, a báró Prónay Pál által „kikiáltott” Lajta-bánság területén jelentős számban állomásoztak felfegyverzett királyhű különítmények. A király ezúttal jól konspirált. Amikor - kalandos utazást követően -1921. október 20.-án a királyi pár gépe landolt a Vas-megyei Dénesfa határában, a budapesti kormányt teljesen váratlanul érte a hír, hogy a király ismét Magyarországra érkezett. A király a trónfoglalást ez alkalommal már katonai akcióként, „puccsszerűen” tervezte végrehajtani. A nyugat-dunántúli reguláris katonai erők parancsnokai, a feltétlenül királyhű Lehár Antal és Ostenburg-Moravek Gyula ezredesek, a király megérkezésének hírére azonnal riadóztatták a körzetben állomásozó csapataikat. IV. Károly október 22.-én ezért már jelentősnek tekinthető, a királyra felesküdött csapatok élén indulhatott el Budapestre. A hírről a csehszlovák kormány is értesült. Benes, mellőzve az Antanttal történő egyeztetést, azonnal mozgósítást rendelt el. A jugoszláv és a román királyi kormány részéről hasonló reakciók történtek. Budán, a királyi várban kitört a válság. Budapesten és környékén alig állomásozott bevethető katonai erő. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem tudják megakadályozni Károly visszatérését. Horthy és gróf Bethlen István miniszterelnök üzenetet küldtek a királynak, amelyben a napokon belül várható kisantant megszállás veszélyére hivatkozva, nyomatékosan kérték távozását. A király által kinevezett ellenkormány miniszterelnöke, Rakovszky István válaszul csupán annyit üzent Bethlennek, hogy amennyiben nem engedelmeskedik, mihelyt beérkeztek Budapestre, azonnal fel fogja köttetni…

A dühödt kisantant reakciók miatt, Horthy kormányzó kiadta a parancsot a fegyveres ellenállásra. A kormányzóhoz hű Hegedűs Pál altábornagy riadóztatta a budapesti helyőrség a karlista erőknél létszámban jóval gyengébb alakulatait. Megkezdték a vidéken állomásozó kormányzóhű csapattestek Budapest környékén történő összevonását is. Azonban úgy tűnt, hogy még a vidéki garnizonokból elindított egységek beérkezése előtt a király elfoglalja Budapestet, kész helyzetet teremtve ezzel. A reménytelennek tűnő szituációban a budapesti kormány kezére játszott az a körülmény, hogy Károly szerelvénye szinte minden vasútállomáson megállt, a király pedig díszszemléken és miséken vett részt. Ezért – annak ellenére, hogy a karlista erők akár 24 órán belül Budapestre érhettek volna –, rendkívül lelassult az előrenyomulás üteme.

A király által időközben vezérőrnaggyá előléptetett Lehár Antal minden kísérlete kudarcba fulladt, hogy siettesse a Budapestre történő bevonulást.

Gömbös Gyula vezérkari százados, a MOVE félkatonai szervezet vezetője kétségbeesett, de hatásos lépésre szánta el magát: fegyverbe hívta a budapesti egyetemistákat. A zömében Habsburg-ellenes budapesti egyetemi ifjúság színe-java jelentkezett a felhívásra. Amikor a király szerelvénye Bicske határába ért, a Bethlen-kormány által felvonultatott ellenálló csoportok nagyobb részét a sebtében megszervezett önkéntes egyetemi zászlóaljak alkották. A budaörsi csata néven elhíresült ütközet első összecsapására október 23-án hajnalban került sor, amikor az Ostenburg-Moravek féle zászlóalj előörsei beleütköztek a magukat a Törökugratón elsáncolt orvostanhallgatók mintegy 80 fős csoportjába. Az egyetemisták tüzet nyitottak a közeledő, katonákkal megrakott szerelvényre. A harcedzett katonákból álló zászlóalj könnyedén kiszorította a tapasztalatlan önkénteseket, és ezzel nyitva állt az út a budai királyi vár felé.

A király azonban elborzadt attól, hogy az összecsapásban tucatnyi fiatal egyetemista vesztette életét. Arra számított, hogy semmiféle ellenállás sem lesz, és vérontás nélkül sikerül bevonulnia a budai királyi várba. Ezért Lehár tábornok minden unszolása, könyörgése ellenére sem volt hajlandó kiadni a továbbindulási parancsot, pedig ebben az esetben valószínű, hogy menetből sikerült volna megszállniuk a várat. Ehelyett követeket küldött Horthyhoz, hogy békés tárgyalásokkal biztosítsa a hatalom átadását. Mindeközben Bicske határában várakozott, és misét hallgatott. A tétlen várakozás végzetesnek bizonyult a király számára. Délelőtt 11 óra tájban kezdtek beérkezni a vidéki, harckészültségbe helyezett csapatok. Délutánra már annyira megerősödtek a kormányzóhoz hű alakulatok, hogy sikeres ellentámadással sikerült kiverni Budaörs határából a karlista erőket. Este, a szembenálló felek fegyverszünetet kötöttek, ám a tétovázó, erélytelen Károly, és a határozottan cselekvő Horthy intézkedései a kormányzó javára billentették az erőviszonyokat. Horthy Károly lemondását követelte, ám a király ezt visszautasította. Emiatt október 24.-én délután kiújult a lövöldözés, aminek hatására Károly kiadta a visszavonulási parancsot. Ostenburg zászlóalját bekerítették és lefegyverezték a kormánycsapatok. Ezzel egyidejűleg megkezdődött a királyhű egységek felbomlása is. Éjjel Károly és Zita kíséretükkel Tatára menekültek, ahol az Esterházy kastélyban húzták meg magukat. A király részéről dilettáns módon megvívott budaörsi csata elvesztése komoly következményekkel járt. A hívei elpártoltak, és a dunántúli egységek ismét Horthy kormányzónak engedelmeskedtek. A király nem tudott Tatáról tovább haladni, mivel a sínek felszedésével ezt megakadályozták. Károly és Zita így az Esterházy kastélyban estek fogságba. Tatáról katonai őrizet alatt a tihanyi bencés apátságba vitték őket. 1921. október 31-én, Baján, az Antant képviselőinek átadott királyi pár a brit HMS Glowworm monitor fedélzetén, még aznap örökre elhagyta Magyarország területét. Annak ellenére, hogy közjogi értelemben IV. Károly sikertelen trónfoglalási kísérlete idején még törvényes király volt, visszatérése az akkori külpolitikai helyzetben súlyos kockázatot jelentett volna a vesztes háborútól legyengült, a forradalmak, és a trianoni országcsonkolás sokkjától még magához sem tért magyarság jövőjére nézve. A Bethlen-kormánynak csak nagy nehézségek árán sikerült elhárítania a Benes által, a kisantant segítségével mindenáron megvalósítani kívánt újabb országcsonkolást. Ennek volt az egyik közjogi eszköze az 1921 november 6-án kihirdetett 1921. évi XLVII. törvénycikk, amellyel a magyar törvényhozás végleg pontot tett IV. Károly, és a Habsburg dinasztia közel négyszáz éves uralmára. Jobb időkben talán kiváló uralkodó vállhatott volna a jószándékú, és reformokra fogékony szerencsétlen sorsú királyból. A II. világháború vérzivataros hajnalán, maga Winston Churchill vélte úgy, hogy súlyos hiba volt az antant hatalmak részéről a Monarchia teljes megsemmisítése. IV. Károly tehát nem volt puccsista, de rossz időben, és átgondolatlanul próbálta meg legitim uralkodói jogait érvényesíteni. A király fiatalon, 1922 április 1-én hunyt el Madeira szigetén. Így ért véget az utolsó magyar királydráma…