„Bóklászni a nagyok lábai között” - interjú Németh Áron vitorlázóval

Nincs látogató, aki Valletta erődvárosa láttán ne válna hajlamossá arra, hogy keverje a jelent a múlttal. A Grand Harbour okkerbarnára fakult kővilágában barangolva kalózok, törökök, Napóleon bujkáló tengerészei, a Szent József-rend lovagjai, a második világégés katonái kísérik szellemképek formájában az utazót. 

Aztán nagyot dörren a Saluting Battery 24 fontos ágyúinak egyike, és a hang visszazökkent a jelenbe. Odalent, a kikötőben éppen útjára indul 69 szupermodern árbocos hajó, hogy teljesítse a Földközi-tenger újkori kihívását, a 2009 Rolex Middle Sea vitorlásversenyét.

Mi történt?

A kérdést a 33 éves Németh Áronnak, az Ausztráliából két éve hazatért vitorlázónak tesszük fel. Áron a máltai indulás előtt repült be harmadmagával a Magyar Tengeri bajnokságról, Pisán keresztül, hogy a legénység tagjaként részt vehessen a Middle Sea-versenyen. Régi hajósok módjára tegeződünk.

– Mielőtt rátérünk az események részleteire… Balaton, Sydney, Málta. Ennyit tudok rólad. Ez a háromszög valószínűleg nem jött össze ilyen egyszerűen.

­– Családi hagyomány. Édesapámnak a mai napig megvan az a 35-ös svéd építésű cirkálója Fonyódon, amelyen elkezdtem bóklászni a nagyok lábai között. Nyolcéves voltam, amikor apám beíratott a MAHART-klubba Siófokon, és megkaptam első Optimistomat. Később, a 470-es kategóriában két évig voltam válogatott. Amikor a hajózási vállalat becsődölt, szerényebb körülmények között, szponzor nélkül is folytattam a versenyzést 2002-ig. Eközben lediplomáztam humán erőforrás szakon, a szabadidőmben pedig hajók építésében vettem részt.

– Mikor és hogyan kerültél ki Ausztráliába?

– Huszonhat éves koromig bírtam itthon. Aztán elfogott a vágy, hogy nekivágjak a nagyvilágnak. Érdekes módon nem a vitorlázás izgatott. Mehetnékem volt. A barátnőmmel kettesben, négy hónapos vízummal a zsebünkben Sydney-be repültünk „angolt tanulni”. Beiratkoztunk egy nyelvkollégiumba. Irtózatos szerencsénk volt. Amikor a hatóságok felé igazolni tudtuk, hogy az iskolai tanfolyam kétéves, megadták a két évre szóló tartózkodási engedélyt.

– Miből éltetek?

– Kitanultam a szakácskodást a „világ legjobb éttermében”. Seafood restaurant volt, nagyon élveztem a munkát, habár hat napot dolgoztam, abból háromszor 14-16 órát. Iszonyú munkatempó. Mellette semmi mást nem lehetett csinálni.

– Ott dolgoztál a világ talán leghíresebb kikötőjében, a modern vitorlázás egyik bölcsőjében, s nem viszketett a tenyered a vitorlakötél után?

– Két évig a partról nézegettem a vásznakat a szinte mindennapos versenyeken. Csak azután kezdtünk belefolyni a „bulihajózásba”, a hétvégi vagy esti öbölcirkálásba. A párom hosszabb időre visszatért Magyarországra. Otthagytam az éttermet, megtömtem a hátizsákomat, és felautóztam Cairns környékére a keleti parton. Jachtmunkát kerestem. A várostól délre, a Nagy Korallzátony mentén, egészen Gladstonig vállalatok tucatjai szállítanak turistákat a Reef szigetvilágába és búvárparadicsomaiba, maximéretű motorosokkal és vitorlásokkal.

– Sikerült bejutnod a bűvös körbe?

– Egy óriás katamaránon kaptam munkát, Repulse-öböl környékén. A Whitsunday-szigetcsoport tagjaira vittünk turistákat. Az utak általában egynaposak voltak, a hajón elfért hetven ember is. Többnyire búvárkodni akartak. A legénység között volt öt-hat amerikai búvároktató, akik bárkit megtanítottak egy óra alatt merülni. Egyik úti célunk a Hamilton-sziget volt, a kontinens legdrágább reszortja, tömve szállodákkal. A sziget tulajdonosának saját törvényvilága van: aki nem tetszik neki, azt kidobatja. A helyi jachtklubok rendszeresen rendeznek versenyeket a szigetek között.

Hogy milyen érzés volt az aktív Stromboli vulkán tövében hajóznia Áronnak, arról a The Explorer magazin decemberi számában olvashat bővebben.