Aki felvitt bennünket a csillagokba - interjú Farkas Bertalannal

Kis nemzet vagyunk. Mindössze nyolc „hivatásos” nap jutott számunkra eddig az űrben. Ennek is éppen harminc éve lesz 2010 májusában. A magyart, aki a nevünkben (s kicsit helyettünk is) repült, Farkas Bertalannak hívják. 

Századosként ült a kapszulába, dandártábornokként vonult vissza majd két évtizeddel később. Ám itt belül megmaradt számunkra, aki volt. Mindannyiunk Farkas Bercije. Vele beszélgetünk.

Úgy egyezünk meg, hogy az általa életre hívott Space for Earth (Világűr a Föld Jövőjéért) Alapítvány (egyedülálló, asztronautatagokkal rendelkező nemzetközi alapítvány, amely többek között az űrkutatással és az élhető bolygó megteremtésével kapcsolatos képzéseket és fejlesztéseket fogja össze – a szerk.) újlipótvárosi irodájában randevúzunk. Akár űrrandevút is emlegethetnék, hiszen bevallom, a gondolat, hogy életemben először érintek egy kezet, mely „odafönt” járt, enyhe vizsgadrukkal töltött el. Szuperszonikus vadászpilóta, profi űrhajós, nyugalmazott dandártábornok – az embernek vannak elképzelései bizonyos egoméretekről. Aztán berobban Farkas Bertalan, mosolyogva bocsánatot kér a késésért – a pesti forgalom, ugye –, a szolidan öltözött, kellemesen régi vágású úriember, és minden a helyére kerül. Kezet fogunk.

– Michael Collins, az Apollo–11 parancsnoki moduljának pilótája a Holdról való visszatérésük után misszionárius lett. Van valamiféle hittel kapcsolatos felhangja egy ilyen utazásnak?

– Az ember életszemlélete nem változik meg ilyen gyorsan. A vallás történelmi fejlemény, elindult valahonnan régen, s megérkezett napjainkba úgy, hogy követői szilárdan hisznek valamiben. Én valahol a kettő között vagyok. Hiszek abban, amit az ember létrehozott. Kétségtelen, a tények, az érzések, a kétségek harcolhatnak egymással, de számunkra odafent a technikát megálmodó ember az, akiben bíznunk kell. A hozzáértés, a tapasztalat, a kultúra, a történelem az, ami azokban az órákban egyetlen pontban összegeződik – ez mindennél nagyobb érték. A kerék és a gőzmozdony, a számítástechnika és az atomfizika nyomvonalán kerültünk az űrbe, s az út logikus következménynek számított. Úgy is mondhatnám, az űrkutatás ma már világnézettől független tevékenység.

– Megfordult a fejében, hogy egy rendkívüli esemény során kisodródhat a világűrbe? S hogy ez a kék golyó a Szojuz–36 ablakában az egyetlen mentőállomás az ember számára?

– Nem, mert bíztam abban, hogy a rendszer, mely feljuttatott ide, vissza is fog vinni a Földre. Műszaki beállítottságú mérnök vagyok, vadászpilóta, aki hisz a technikában, aki bizalmába fogadja az eszközt, amellyel repül. A katonai és polgári repülésben sok-sok ember dolgozik a biztonság megteremtéséért, az űrhajózásban még több. Ha az ember közel kerül e tevékenységhez, a pusztán technikai szemlélethez egy másik aspektus is párosul, amelyet nevezhetünk az űrkutatás filozófiájának.

– Alekszej Leonov, az első ember, aki kilépett az űrbe, tartalékolt egy méregpirulát a legrosszabb lehetőségre...

– Ezt először hallom. De az tény, a Szojuz űrhajó fedélzetén is volt egy pisztoly arra az esetre, ha a legénység reménytelen helyzetbe kerülne a visszatérés folyamán. Bennünket, űrhajósokat arra tanítottak, hogy nincs megoldhatatlan feladat, de biztosan van. Bár ha az ember belegondol, vadászpilóták olykor olyan helyzetekből katapultálnak biztonságba, amelyekről még a szakemberek is azt gondolják, reménytelen szituáció.

– Miért küldünk embereket „orbitba”, ha az automaták látszólag éppen úgy el tudják végezni az előírt feladatokat?

– Születhetnek a legtökéletesebb automata berendezések, mindig lesznek nehézségek, amelyeket csak emberek képesek megoldani a helyszínen. Gondoljunk az Apollo–13 fedélzetén történt robbanásra, a Szaljut–7 életképtelenné vált űrlaboratórium megjavítására, a MIR űrállomáson kiütött tűzre, amikor űrhajósok kemény munkája révén lehetett csak megmenteni a helyzetet.

– Mint földhözragadt polgár, úgy gondolom, az űrrepülés legnagyobb jutalma a pillanat, amikor a magasból visszanézhet a bolygónkra. Hányan tehették meg ez ideig?

– Ha jól számolom, 504-en vagyunk a világon a 6,5 milliárdból – akiknek ez megadatott.

– Külön kasztnak tekintik magukat? Nem akarom a sztár szót használni…

– Oh, igen, Magyarország tele van sztárokkal… Az űrhajósok teljesen más emberek. Nem azért mennek a világűrbe, hogy sztárok legyenek. A mi világunkban csak neves és nevesebb egyének vannak. Mentesek vagyunk a sztárallűröktől. Nem azért vállaljuk a feladatot, hogy megjelenjünk hirdetésekben vagy kibeszélő műsorokban. Nekem elhihetik, hiszen az űrben megfordultak 70 százalékát személyesen ismerem. A Holdon járt amerikaiak, a szovjet-orosz repülésekben részt vett idősek és fiatalok között sok a barátom. De egyetlen sztárral sem találkoztam még, aki közéjük tartozna.

Ha szeretné megtudni, milyen érzés volt Farkas Bertalan számára a fellövés pillanata, olvassa el cikkünk folytatását a The Explorer magazin decemberi számában!