Atilla fejedelem nyomában

Kormos füstöt okádó lomha teherautókat kerülgetve suhanunk a négyes fõúton, Tápiószentmárton irányába. Mi is az igazság az Atilla-dombról és a területen tapasztalható földmágneses sugárzással kapcsolatosan? A The Explorer szerkesztősége eldöntötte, hogy a helyszínen jár utána ezeknek az izgalmas kérdéseknek.

Ha összeállítanánk a világtörténelem leghíresebb hadvezéreinek „top panteonját”, a fekete hunok nagyfejedelme, a Kelet- és Nyugatrómai Birodalmat vazallusává tévő Attila (Kr. u. 395–453) minden bizonnyal ott lenne a legnagyobbak, Napóleon, Dzsingisz kán, vagy Szaleh el Din mellett. Történelmi tény, hogy a hun törzsekből és a velük szövetséges nomád népekből az 5. század derekára Róma és Bizánc által rettegett birodalmat felépítő nagyfejedelem udvartartása a mai Magyarország területén volt. A hun birodalom vezérét félő, de vele szemben az állandó intrikák mocsarába süllyedt erélytelen keletrómai császár, II. Theodosius, Kr. u. 449-ben kiengesztelendő a praktikái miatt bosszús nagyfejedelmet, Maximinus, a bizánci diplomácia doyenje vezetésével küldöttséget meneszt Atilla udvarába. A küldöttség tagja többek között a tudós Priszkosz rétor is, aki a diplomáciai jelentéseken kívül útinaplójában részletesen leírja a hunok várostáborát, Atilla híres fapalotájával együtt. A tápiószentmártoni földbirtokos, a rendkívül művelt Balskovich János 1923-ban megjelent könyvében Priszkosz útinaplója alapján jut arra a következtetésre, hogy a fejedelmi város, a Priszkosz által is megcsodált híres fapalotával együtt, a mai Tápiószentmárton közelében fekhetett. Noha e következtetés minden kétséget kizáró bizonyítása még várat magára, tény, hogy a környékbeli földműves nép évszázadok óta csak Atilla-dombként emlegette a község határában fekvő alacsony kis halmot.

Az is tény, hogy a Blaskovich János által kezdeményezett ásatáson itt került elő Magyarország egyik szimbolikus régészeti lelete, a pazar, szkíta stílusú fejedelmi aranyszarvas, amely ma a Nemzeti Múzeum egyik büszkesége. Priszkosz naplójából tudjuk továbbá, hogy Atilla bizalmasa és jobbkeze, a rómaiból hunná lett Onegesius római stílusú, kőből készült villát és fürdőt építtetett a hunok sátorvárosában, a fejedelmi fapalota közelében. Blaskovich az előzőekben hivatkozott művében emlékezik meg az egykori birtok területén álló, és a 18. század elején felépített Beleznay-kastélyról, amelyhez egy, a környékbeliek által csak „várromként” emlegetett épület maradványaiból szállították a kőanyagot. Blaskovich nem talált semmilyen feljegyzést arról, hogy bármiféle kővár állt volna a középkorban a település határában. Így – következtetése szerint – könnyen lehetséges, hogy az azóta a történelem viharaiban elpusztult kastély építéséhez felhasznált élpítőanyag a helyi nép által csak várnak nevezett, valójában azonban Onegesius egykori villájának romjaiból származott.
Hogy így volt-e vagy sem, még nem eldöntött kérdés. A magyar Alföld, a kelet-európai és közép-ázsiai sztyeppvidék legnyugatibb nyúlványa, a nomád hunok számára mint vízben és legelőkben gazdag vidék, ideális területnek bizonyulhatott. Atilla nagyfejedelem ellenfelei által is elismerten, korának legzseniálisabb stratégája volt. Az ifjúkorában Honorius nyugatrómai császár udvarában éveket eltöltő, a római diplomáciát és közigazgatást kiválóan megismerő, latinul, görögül és gótul folyékonyan beszélő írástudó fejedelem számára stratégiailag a legideálisabb fejedelmi központ a Duna-Tisza köze lehetett. A Duna és Tisza menti „kis sztyeppéről” egyszerre volt szemmel tartható a legfőbb rivális, a Bizánccá és Rómává szétesett birodalom, valamint a keleti Kárpátokon túli hun törzsek és az olykor kétes hűségű szövetséges népek. Ezért talán nem is annyira megmosolyogni valóak Blaskovich János következtetései, valamint a távoli múltból táplálkozó és Atilla híres fapalotáját a tápiószentmártoni rónára álmodó népi hagyomány.

A cikk folytatását a The Explorer magazin legújabb, április-májusi számában olvashatod!

Az Atilla-dombi miniexpedíción készült képeket megtekintheted galériánkban!