Nehezen tudnám összeszámolni, hány órát ültünk és aludtunk eddig összesen a buszban, de ahogy magunk mögött hagyjuk Gibraltár sziklatömbjét és feltűnik Afrika a láthatáron, minden kellemetlenség távoli emléké fakul. Mégis gyomrom mintha gombóccá gyűrődne, mikor beleszippantok a kontinens semmihez sem hasonlítható levegőjébe. Ez is azok közül az érzések közül való, melyek előre viszik az utazót, keresve a kiszámíthatót, de talán még inkább a bizonytalant, a megbúvó élményeket a kis utcácskákban, a szukokban, a sivatagban itt, Marokkóban.
Szólít a müezzin hangja
Asilah, ez a kis óceán parti város kellemes átmenetet biztosít, hogy kiszakadjunk az európai kultúrkörből és egy teljesen másikba csöppenjünk bele. Az óceán frissítő habjai, bikinis arab lányok a homokban, focizó srácok, hangzavar és aranysárga homok adják meg az első nap élmény- és képanyagát.
Estefelé, ahogy hűl a levegő, a város is kezd megelevenedni. Hangulatos, szűk utcák, fehér falu házak kékre mázolt ablakkeretekkel, egy kis téren mentateát vagy kávét kortyolgató turisták és helybéliek. Hamarosan imára hív a müezzin, s a nap bíbor koronája alábukik az óceánba. E pompás nap végén a kikötőben próbára tesszük hasunkat is. Fittyet hányva minden előzetes figyelmeztetésnek egy kis bódénál sült halat és salátát vacsorázunk, majd mediterrán éjszakai forgatagba keveredve elnyalunk még egy utcai árusnál vásárolt fagylaltot.
Minden kellemetlen mellékhatás nélkül ébredünk másnap reggel s utunkat az ország mai fővárosa, Rabat felé vesszük, mely nagy, jellegtelen épületeivel nem tűnik magával ragadónak. A kötelező látnivalók után rövid csavargásra indulunk a kis óvárosban, majd átcsónakáztatjuk magunkat a Bou Regreg folyón Saléba, a kalózok városába. Nem messze a halpiactól tesz minket partra napszítta bőrű kormányosunk. Halak jégen, árnyékban, a negyvenöt fokban és egy jó fotó kedvéért még a kis cápát is beállítják nekünk.
Következő reggel az autópályát követve a filmbéli bájából mára sokat vesztett Casablancába érkezünk. Itt áll, meghatározó látványként uralva a tengerparti látképet az ország egyik legfontosabbnak tartott nevezetessége, a II. Hasszán király hatvanadik születésnapjára emelt és róla elnevezett monumentális mecset. A világ legmagasabb, 210 méteres minaretjével büszkélkedő, padlófűtéses, nyitható tetejű, 25 ezer hívő befogadására képes impozáns épület közelében minden és mindenki eltörpül. A mecsetben járkálva megérezhetjük a mohamedán vallás és a volt király iránti hatalmas, néha félelemmel teli tisztelet erejét.
Egy megelevenedett mesevilág
Ahol az Afrika-misztikum, az igazi arab mesevilág közepébe csöppen az utazó, az Marrakech. Kaftános, papucsos öregek, és bajuszos középkorú férfiak diskurálnak, iszogatják órák hosszat teáikat, kávéikat az árnyat adó napernyők alatt. A hatalmas szukban árusok kínálják sokszínű és sokfajta portékáikat, hol vehemensen, rámenősen, hol a meleg által kicsit leverten, csüggedten, több engedményt ígérve.
A medina szívében fekvő misztikus főtér, a Djemaa el Fna, kígyóbűvölőivel, népviseletbe öltözött vízárusaival, agresszív hennafestőivel elsőre kicsit megrémiszt, majd fogva tart és végül nem akar elengedni. A forró nap után frissítő élményt keresve ellátogatunk egy tipikus arab fürdőbe, egy hammamba, ahol szakavatott kezek maréknyi elhalt bőrt dörzsölnek le rólunk, megmasszírozzák és összehajtogatják a végtagjainkat, majd a sarokba hajítják, és hideg vízzel fellocsolják kifacsart testünket.
Megfiatalodva vágunk neki az igazán napnyugta után megelevenedő térnek. Mesemondók, jósok, mutatványosok csalogatják az érdeklődő közönséget. Lacikonyhák sokasága váltja fel a narancslé árusokat és sebtében felállított asztalokon szolgálják fel a különböző helyben sütött finomságokat, kuszkuszt, taginé-t, csigát stb. Lehetetlen ellenállni a finom illatok, a látvány és a befogófiúk csábításának. A gyomorbántalmaktól való félelem miatt a vacsora után érdemes elfogyasztani egy-egy korty jófajta pálinkát vagy más erősebb szeszes italt. Mi is ezt tesszük, mert tudjuk, hogy másnap szükségünk lesz minden energiánkra.
A berberek birodalmában
Megerősödött gyomorral és várakozással vegyes izgalommal vágunk neki négy napos Magas-Atlasz túránknak. Ez a táj a berberek hazája, magasba törő csúcsait tiszta időben Marrakech-ből is látni. Busszal, kisteherautóval és gyalogszerrel kerülünk egyre beljebb, Észak-Afrika legmagasabb, de minden komolyabb felszerelés nélkül megmászható, négyezer méternél magasabb csúcsának közelébe. Minden kopár, kietlen és porzik, s a hegyekből aláereszkedő, hideg vizű patak mentén zöldellő növényzetet leszámítva tényleg olyan, mintha a holdon lennénk. A kisteherautó Imlil-ig visz minket, ahonnan gyalogszerrel jutunk fel Aroumd-ig. Nem messze a falutól, a széles vízmosás másik oldalán, Hassan házában és annak tetején terítjük le derékaljainkat.
A gyerekek itt is kedvesek és mosolygósak. Ahogy délután az utcákat rójuk, ránk tapadnak és „Bombon stilo i dirham", azaz csokit, tollat vagy dirhamot kiáltással ostromolnak minket. Csak úgy lehet elrémiszteni őket, ha feléjük fordítjuk a fényképezőgépeket. Másnap reggel öszvérekre pakoljuk sátrainkat, kétnapi élelmet és felszerelést majd útnak indulunk. Eleinte csak lassan emelkedik az út, visszanézve még kicsit látszik a ház, a völgy, majd ahogy az ösvény követi a völgyet, úgy kanyarodunk mi is. Öszvérkaravánok érnek be minket, vagy ereszkedtek alá, súlyos terheikkel, alattomos, véget érni nem akaró szerpentinek kanyargását követve. Jobbra, balra, fel és csak fel, de az utolsó bal kanyar után már látjuk, hova fogunk megérkezni nagyjából egy óra múlva.
Mint mindenki más, Nelnter-ben verjük fel alaptáborunkat, ahonnan következő reggel indulunk a Djebel Toubkal-ra, a csúcsra. Az éjjel kevés alvással telik, gyötri az embert a magasság és oxigénhiány miatti álmatlanság. Nem csoda, 3200 méter felett éjszakázunk. Még napfelkelte előtt vágunk neki a majd egy kilométerre felettünk nyugvó csúcsnak, csípős hidegben, álmosan. Az oxigén itt már érezhetően kevesebb. Lassú, egyenletes dízel-tempóban, meg-megállva, szuszogva, kapkodva a levegőt haladunk egye feljebb az omladékos sziklaösvényen. Felérve 4167 méterre kicsit pihegünk, majd szendvicset és sört bontunk, bámészkodunk. Csipkézett hegyormok, gerincek körös-körül, a távolban Marrakech sziluettje sejlik fel, alattunk mélyen aroumd-i szállásunk, másik irányban a pedig következő úti célunk a hammada, a kősivatag nyújtózik a távolba.
Két nappal később utunk homokvárra hajított madzagként tekereg át a Magas-Atlaszon, majd a Tizi-n-tichka hágón megpihenve lesiklik a kietlen kősivatagba. Nem messze, Quarzazate mellett található a filmekben oly gyakran feltűnő agyagból épített erődítmény, az Aït-Benhaddou kasba, mely csakugyan impozáns, és ha az egyik sarkon nem tűnik fel egy, a fényképezőgépét kattogtató turista, akár a középkorban, a Gladiátor vagy a Názáreti Jézus filmek díszletei között is érezhetné magát az utazó.
Sivatagi kalandok
Erfoudot elhagyva, Mezrouga mellett pillantjuk meg azt a sivatagot, amit otthonában, karosszékben ülve elképzel az ember. Amerre szem ellát homok. Sárgásan, vörösesen tornyosulnak a dűnék egymáson, olyan hirtelen kezdődve, mintha egy óriás délelőtti unalmában egy hatalmas lapáttal csak úgy odamerte volna őket. Szállást néhány lépésnyire a homoktól egy fogadó szélvédettnek tűnő oldalában verünk. Van ki gyalogszerrel, és olyan is, aki teveháton merészkedik a nem is oly közeli dűnék közé.Úgy tervezzük, az egyik tetején várjuk meg a csodálatosnak beígért naplementét, de azt sajnos elfújja a szél. Kárpótlásul visszaúton egy igazi homokviharba keveredünk. Elhomályosul a szürkülő látóhatár, távolban pislákoló lámpákat keresünk. Hol aláereszkedünk, hol felkaptatunk egy-egy nagyobb dűnére, s habár alig egy kilométerre vagyunk a fényektől, lépteink nem mindig tűnnek magabiztosnak. Végül sikerül visszatalálnunk fogadónkban, ahol a kaland már csak az estét fűszerező emlékké érett.
A zarándokok megpihennek
Majd félezer kilométerrel északabbra fekszik Marokkó legrégibb, sajátos arculatú és hangulatú városa, az ország vallási és kulturális központja, a világ harmadik leglátogatottabb zarándokhelye Fez. A medina sokkal zavarosabb és keszekuszább az eddig látottaknál, keskeny sikátorok, melyek néha hosszú méterekre alagutakká zárulnak, kanyar után kanyar, lépcsők fel és le és már el is tévedünk, vagy egy kis bolt közepén állva nem tervezett alkuba bocsátkozunk. És mindenhol az a jól ismert, de itt a szűk helyek miatt még intenzívebb fűszeres szag. Mindenütt a századok nyomait látjuk, a falakon, a díszes épületeken és kapukon, a mecseteken, vagy a bazárban az árusok édeskés modorán. Orrunkat követve könnyen rátalálunk a házak által közrefogott, megannyi színben pompázó, festékkel teli agyagkádakkal telezsúfolt területre, a messzi földön híres bőrcserzők műhelyére, ahol évszázadok óta változatlan módszerekkel festik a bőröket. Néhány üzlet teraszáról nyomon követhetjük az alattunk folyó kemény munka minden folyamatát. Aztán vissza a forgatagba, s ha netán eltévednénk, mindig akad néhány gyerkőc, aki néhány dirham fejében kivezeti a megzavarodott látogatót a labirintusnak tűnő, önmagába vissza-visszatérő utcarendszerből.
Északabbra, a Rif-hegység ölelésében fekszik világoskékre festett falairól, hangulatos utcáiról, hívogató kávézóiról emlékezetes Chefchaouen, utunk utolsó állomása. Az utazó mandulatejjel ízesített teát kortyolgat és végiggondolja, végigéli az elmúlt napok, hetek történéseit. Visszatérve Európába mindenestől kipakoltatják a busz rakterét. Előkerülnek a hatalmas, festett lámpák, egy üveg homok a sivatagból, egy Toubkal-levegővel teli, tengerszinten negyedére zsugorodott palack és még megannyi kicsi, látható és láthatatlan emlék. Még két nap és hazaérünk. Találtunk kalandot kis utcácskákban, szukokban, sivatagban. Az emlékek azonban még nagyon frissek. Gyomrom mintha ismét gombóccá gyűrődne, mikor beleszippantok a jól ismert kontinens levegőjébe.
