Karibu uhuru! I.

Abban a hotelben pedig csak kétféle ember száll meg: aki már megmászta, és aki meg fogja mászni a Kilit.A szállásom Moshi-ban volt -  ez a város van legközelebb a Kilimanjarohoz - a Springland hotelben.

Régóta dédelgetett álmom volt eljutni Afrikába és megmászni a Kilimanjaro-t. A szervezkedést egy egri kirendeltségű túraszervező cég tulajdonosával kezdtük el (nevezzük őt „C”–nek), akivel már többször megfordultam európai útjaikon. Eredetileg hatan lettünk volna, de a közel fél éves előkészület alatt szépen lemorzsolódtunk egy főre, azaz rám. Persze mindenféle ok felmerült a szabadságtól elkezdve a pénzügyi feltételeken át a túlvállalásig. Ezért a tervezett túra kb. egy hónappal az indulás előtt hivatalosan lefújásra került. No de ekkorra már bennem az elszántság olyan mértéket öltött, hogy villámgyors egyszemélyes alternatívát kezdtünk el kidolgozni C–vel, és nem kis meglepetésemre egy hét alatt összeállt minden: repülőjegy, szállás, kinti túravezetés, guide-ok, porter-ek, stb.  Az oltóközpontba már szinte klubkártyával jártam hetente. A védőoltásokkal épp időben végeztem, és a  szükséges sárgaláz elleni védőoltáson felül még kértem az összes ajánlott szúrást is. Biztos ami biztos.

Bakancs, túrazsák, hálózsák, reptér (Budapest-Amszterdam-Kilimanjaro)

34⁰C  és 90% rF páratartalom. Ez fogadott januárban Tanzániába érkezve. Ennek megszokására már a tervezésnél beszúrtunk plusz egy napottt. A szállásom Moshi-ban volt -  ez a város van legközelebb a Kilimanjarohoz - a Springland hotelben. Abban a hotelben pedig csak kétféle ember száll meg: aki mászni fogja és aki már mászta a Kilit. A plusz napot sem töltöttem tétlenül, belátogattam Moshi-ba. Ez kb. 3 km gyalogutat jelent egy homokos földúton ahol elszórtan található egy-egy lakóalkalmatosság, ahol a városból kiszorult helyiek élnek. Szomorú és elgondolkodtató látvány volt. Gyerekek rohangáltak mindenhol és mivel az ő hazájukban én voltam a „fura színű idegen” ezért percek alatt megrohamoztak. A városban feltankoltam csokiból és édességből amit visszafelé lelkesen osztogattam nekik. Boldogok és hálásak voltak, és egészen a hotelig kísértek. Maga a város nagy hatással volt rám. Nyüzsgés, rohangálás, kiabálás, dudálás, no és persze ellenkező oldalon közlekedés. Úgy éreztem, mindent meg kell néznem. Elmentem a piacra, voltam a hentesnél (ezt nem részletezném...), és megtaláltam a buszpályaudvart is, ahol az utasokat szó szerint úgy passzírozzák fel a járművekre - már az ablakokból is emberek lógtak. Lépten nyomon olajfestéket és egyéb portékájukat áruló, magukat testvéremnek valló srácok állítottak meg, akik pár dollárért mindent rám sóztak volna. Na jó, egy festményt végül csak rám tukmáltak. Visszatérve a szállodába rájöttem, hogy mi volt a legfontosabb dolog amit teljesen elfelejtettem. Naptej. Teljesen kiment a fejemből és ott elég volt pár óra, hogy ropogósra süljek. Este bepakoltam az elkövetkezendő hét napra a nagy zsákomba, és előkészítettem mindent a kis zsákba is. Még este megérkezett a tanzániai guide-om, Peter Mboya azaz Dickson, egy fiatal, jófej srác. Átbeszéltük a teljes túrát, a kellékeket, étkezéseket és az akklimatizációhoz szükséges napi teendőket valamint a végcélt, a csúcstámadást.

Első nap

Reggel megérkeztek mindenkiért a kisbuszok. Helyi előírás szerint a porterek által vitt zsákunk nem lehetett nehezebb 15 kg-nál. Mérlegelés után beszálltunk és indultunk a Kilimanjaro Nemzeti Park bejáratához. A csúcsra több, egészen pontosan hat út is vezet, mind különböző nehézségű és hosszúságú. Én a Machame utat választottam, de ez csak felfelé vezető ösvény, a párja pedig a Mweka út, ezen jöttünk le. A táv összesen kb. 70 km, a szintkülönbség felfelé 4100 méter, lefelé pedig 4400 méter. Ennek teljesítésére hét napot szántunk, ez a bevált útiterv. Miután megérkeztünk a Machame kapuhoz, a guide-om elintézte a szükséges papírmunkát, beszerezte az engedélyeket. Röpke egy óra várakozás után indulhattunk felfelé. 1800 méter tengerszint feletti magasságról vágtunk neki a túrának. Az első nap végig esőerdőben haladtunk. Méregzöld erdő, tele mindenféle, számomra teljesen szokatlan növényekkel, magasabbnál magasabb fákkal.  A páratartalom itt is magas volt és erősen tűzött a nap. A sűrű erdőnek köszönhetően többnyire árnyékban tudtunk haladni, de még így is nagyon meleg volt. Az ösvényünk viszont kicsit furcsa volt. Szépen kiépített földút, a szélein vastag fa rönkökkel terelgetve. Nem is értettem miért ez a már-már városi minőség. A guide-om elmondta, hogy ennek oka az esőerdő vad és gyors terjeszkedése. Ha nem lenne így kiépítve és folyamatosan gondozva, akkor 3-4 hét alatt visszavenné az erdő azt a területet és járhatatlan dzsungel lenne. 18 km közepesen kaptatós menet után megérkeztünk az első napi táborhelyre, a Machame Camp-be. Ez 3000 méteren van, nagyjából itt húzodik az esőerdő és a bokros aljnövényzet határa. A portereim érkezésemre már felállították a sátrat és hamarosan megkaptam a vacsorát: virsli-szerűség, kenyér, lekvár, melegvíz (kávénak, teának) és gyümölcsök, mangó, ananász, banán. Mivel egy személyre szerveztük a túrámat és gyakorlatilag én voltam a csoport, mindent én dönthettem el (persze a lehetőségek ismeretében). Kicsit már kellemetlen is volt ez a VIP érzés, hiszen nem megszokott ez a fajta hegyi kiszolgálás.

Második nap

Ajtón kopogtatás helyett „Habari asubui Dusan!” köszöntésre ébredtem, ami szuahéli nyelven jó reggelt jelent. Gyors reggeli után, ami szintén a vacsorához hasonló kiszolgálással zajlott, folytattuk korántsem rövid utunkat. Az esőerdőből kiérve teljesen átalakul a táj. Fák már csak elvétve vannak, inkább dús, derékig érő bokrok és mindenféle fura növények. Az egyik ilyen kedvencem lett a Lobelia deckenii. Pozsgás levelekből formálódó focilabda nagyságú zöld gömb, amiből egy 1,5-3 méter magas, vastag, oszlop alakú növény lesz, az alján pedig megmarad a „focilabda”. Körülbelül 3500 méteren lehettünk mikor a felhők fölé érkeztünk. A látvány csodálatos volt. Indigókék, szinte már feketébe hajló ég, vakító fehér felhők, smaragdzöld növényzet. 9 km gyaloglás után megérkeztünk a 3900 méteren lévő Shira camp táborba. A felhők mintha megkedveltek volna minket. A nap végére ők is befutottak a táborba és szinte semmit sem láttam a tájból. Az idő itt már hűvősebb volt, 15-20 fok lehetett.  Minden este a vacsora közben a guide-om eligazítást tartott nekem, ahol kiértékelte aznapi teljesítményem és vázolta a következő napi megpróbáltatásokat. A beszélgetés után gyorsan bebújtam a hálózsákomba és zipzár, alvás. Csak most kezdődött az igazi túra.

Folytatása következik!