Az élet fái

 A mentawai sámánok

Indonéziában létezik egy elszigetelt, különös dzsungelsziget, Siberut. A lakók hiszik, hogy mindennek lelke van, az állatoktól az emberekig, a növényektől a sziklákig.

És csak akkor mennek jól a dolgok, ha mindezek között töretlen a harmónia. Az ember és a természet egyensúlya fölött a sámánok őrködnek. Az ő kötelességük, hogy megőrizzék az összhangot a dzsungel és annak lakói között. A sámán, mentawai nyelven „sikerei”, egy személyben gyógyfűkereskedő és tiszteletben álló gyógyító, a mindenben létező lelkek médiuma, az esőerdő őrzője.

A mentawai sámánokhoz nem egyszerű eljutni, tekintettel arra, hogy a mind a mai napig természeti életmódot folytató törzsek mélyen a sziget belsejében élnek. Így a hosszú, gyomorforgató kompozást követően még néhány órás kenu-, majd gyalogút vár rám, hogy megérkezzek a varázsló, Teokapi házába, ahol belekóstolhatok az ott élők mindennapjaiba. A dzsungelen át vezető gyalogtúra embert próbáló, hatalmas erőfeszítést és ügyességet kíván. Az őserdő Siberuton pokolian párás és nedves. Ahogy a vékony, csúszós fatörzseken egyensúlyozva haladunk, elkélne némi kötéltáncos tapasztalat, máskor térdig süppedünk az ingoványban – még jó, hogy hoztam gumicsizmát.

Teokapi hajléka

Messze egymástól, elszórtan a dzsungel mélyén, a folyók és patakok mentén magasodnak a cölöpökre épült mentawai házak, amelyek egy-egy klán társadalmi életének és ünnepi szertartásainak központi helyszínéül szolgálnak. A ház, helyi nevén „uma” lakószintjén az emberek, a sámán és családja, lent pedig a disznók és egyéb háziállatok laknak.
Az épületbe farönkök vezetnek fel a folyótól, így a sáros ösvények után mindenki tisztán tud betérni a házba. A bejáratot a sikeres vadászaton elejtett és elfogyasztott állatok koponyái díszítik. Az évek során a család szép gyűjteményt halmozott fel majom-, szarvascsőrű madár- és vaddisznókoponyákból, amelyeket az ősök, illetve az elejtett állatok lelke iránti tiszteletből függesztenek ki.
A bejárat egy nagy, széles galériával körbeölelt helyiségbe vezet, ahonnét jó a rálátás a lábasjószágokra és a távolabb, a folyónál hancúrozó gyerekekre. Itt zajlik a társasági élet, és itt fogad vendéglátóm, Teokapi, akihez hamarosan csatlakoznak sámán kollégái: Toilkoit, a kedves arcú és Saromut, becenevén Cookie, a szomszéd. Mindössze egy ágyékkötőt viselnek, viszont bőséges tetoválás és számos ékszer – nyaklánc, fejdísz, karkötő – díszíti a testüket. A sámánokon lehet egyedül piros színű ágyékkötő, amit a baikofa kérgéből készítenek.
Elektromosság, ivóvíz, mosdó nincs. Mindent, ami a civilizációra emlékeztet, a házukban megfordult idegenektől kaptak. Ezek sorában a leghasznosabb holmi az övtáska, ebben tartják főbb kincseiket, a dohányt és a banánlevelet, amelybe a füstölnivalót csavarják. A vastag, szivarszerűre sodort cigaretta soha nem hiányzik a szájukból. A „nyugatiaktól örökölt” legbecsesebb darabnak mégis a karóra számít, miközben a mentawaiok valami hihetetlen időtlenségben élnek. Egy olyan embert sem találtam köztük, aki meg tudta volna mondani például, hogy hány éves. Cookie kinézete alapján lehet vagy 85-90, Teokapi és Toikot valamivel fiatalabb.

Az uma háztartása

A napi munkát egyforma arányban osztják fel az asszony és a férfi között. A férfiak vadásznak, a nők halásznak, vagyis halat, rákot, kagylót merítenek hálóval a folyóból. A halak megtévesztése céljából levélszoknyát öltenek, hogy a vízben állva a halak azt higgyék róluk, hogy fák, nem pedig rájuk leselkedő veszély.
A vadászat előtti éjjelen a sámánok nem alszanak, egész éjjel énekelnek, beszélgetnek. Reggel, indulás előtt bekenik a nyílvesszőket több, egyenként nem mérgező növényből főzött halálos eleggyel azért, hogy az elejtett zsákmány ne szenvedjen sokat, ellenkező esetben a vadászok életére vaddisznó vagy malária törhet. Aztán magukhoz veszik íjaikat, nyílvesszőiket, machetéjüket, és irány az őserdő. A szertartásokat kizárólag a sámán férfi végzi, az asszonyok ebben soha nem vehetnek részt.
A napi három étkezéshez a családtagok mindig összegyűlnek. Egy nagy közös tálból együtt esznek, kézzel. Többnyire szágókenyeret, rizst, tésztát, halat, ünnepi alkalmakkor szárnyast és disznót, eredményes vadászat esetén majomlevest. A szágópálma a térség legkorábbi és leghatékonyabb táplálékforrása. A belsejéből nyert őrölt lisztet az asszonyok szágópálmalevélbe csomagolják, majd tűzön megsütik. Ezután le kell hántani a levelet, és máris ehető a meglehetősen ízetlen, hófehér kenyérrudacska. Ebből áll a mentawaiok étrendjének kilencven százaléka, néha belesütnek halat, hernyókat, vagy összekeverik kókusszal, cukorral.
Amíg Teokapi házában lakom, fizetségül nekem kell biztosítanom a ház minden lakójának, sőt, még a hirtelen előkerült távolabbi rokonoknak is az élelmezését. Rizst, tésztát, különféle zöldségeket, hagymát, fokhagymát, tejkonzervet, cukrot vagy 10 kilót és egy tetemes mennyiségű teát vásároltam még induláskor, meg persze ajándékokat: szivart, cigarettát és sok-sok édességet, kekszeket meg cukorkát – ahogy ők mondják: bonbont. Imádják az édességet, a cukor két nap alatt fogyott el.
 

A cikk folytatását a The Explorer 2011 február-márciusi számában olvashatod.