Létezik vagy kihalt?

Utánajárt az Explorer!

A tengerek és óceánok mélyén rengeteg faj él, melynek létezéséről legendák keringenek: ilyen a kihaltnak hitt megalodon és az óriáskalmár is. De léteznek-e valójában ?

1918. júliusában még javában tombolt az első világháború az európai frontokon. Eközben a föld másik oldalán, távol a világégéstől, szokásos békés medrében folyt az élet. Az álmos keletausztrál kisváros, Port Stevens kikötőjében a rákhalászok egy újabb eseménytelen nap elé nézve futottak ki a Nelson-öböl irányába, hogy korábban kihelyezett varsáikat begyűjtsék. Néhány nap elteltével, amikor hajójuk késő délután befutott Port Stevensbe, felvert méhkassá változott a nyugodt kikötő. A hajópallóról letámolygó halászok – akik az átélt események hatása alatt még mindig félőrültek voltak a félelemtől – egymás szavába vágva, kiabálva emlegettek egy, a hajójuknál hosszabb hatalmas cápaszörnyet, amely mind a tizenkét, egyenként mázsás súlyú varsájukat játszi könnyedséggel letépve tűnt el a mélységben. Miután lecsillapodtak a kedélyek, a halászati felügyelőség helyi tisztviselője, Mr. Paton jegyzőkönyvezte a hihetetlennek tűnő történetet. A szemtanúk egybehangzó vallomása szerint a bálnaméretű hatalmas állat minden kétséget kizárólag egy addig soha nem látott ismeretlen „szellem-fehér színű” cápa volt.
A rákhalászok már hosszú évek óta járták a tengert. Munkájuk során ezernyi alkalommal láttak ceteket és cápákat a hajójuk körül, így senki sem vonhatta kétségbe, hogy képesek megkülönböztetni a bálnákat egy cápától. Még több hétig megtagadták, hogy ismét kifussanak az óceánra… Az esetről David Stead korabeli dokumentumok alapján tudósított az 1963-ban kiadott „Sharks and Rays of Australian Seas” című munkájában. Az eset már-már feledésbe merült, amikor 1933-ban ismét egy újabb óriáscápa-észlelés hozta lázba a közvéleményt.
A 20-as, 30-as évek ünnepelt amerikai westernregényírója, Zane Gray – aki ismert nyílttengeri horgász is volt egyben – Tahitiről volt hazatérőben San Franciscóba, hajója, a „Manganui” fedélzetén. Egyik nap kora reggel Gray és személyzete a nyugodt felszín felett keringő népes sirályrajra lett figyelmes. A helyszínhez közeledve felfedezték, hogy közvetlenül a vízfelszín alatt egy hatalmas állat úszik lassú tempóban. Grey először azt feltételezte, talán egy megtermett bálna került az útjukba. Amikor azonban az óriási, világosbarna színárnyalatú lény közvetlenül a hajójuk közelébe került, a farokúszó vízszintes irányú mozgásából világosan látták, hogy a hatalmas állat nem cet, hanem egy cápa. Grey a hajó hosszát használta viszonyításként az állat méretének meghatározásához, amely becslése szerint 40-50 láb (12-15 méter) hosszú lehetett. Grey és hajójának új-zélandi személyzete –valamennyien tapasztalt tengerjáró emberek – egyetértettek abban, hogy az észlelt óriás nem lehetett a planktonszűrögető életmódot folytató és akár 12-16 méter hosszúra is megnövő érdescápa (Rhyncodon typus), mivel az észlelt cápáról hiányzott az előbbi fajt jellemző világos pöttyök és sávok tömege.
A neves amerikai ichtyológus (halbiológus), Shuker, az 1991-ben publikált „The search for monster sharks” című könyvében Zane Gray észlelését elemezve szintén arra a következtetésre jutott, hogy amit Grayék láttak, az csak egy, a tudomány számára eddig ismeretlen cápakolosszus lehetett. Clostermann az 1969-ben Párizsban megjelent „Des Poissons si Grands” című művében idézi a „Rahel Choen” ausztrál hajó különleges esetét. A hajót 1954-ben Adelaide-ben szárazdokkba vitték, nem sokkal azt követően, hogy Sulawesi térségében megsérült egy éjszakai vihar alatt. A dokkmunkások a faépítésű hajó vízvonal alatti részén hatalmas, két méter átmérőjű, félkör alakú harapás nyomát azonosították a deszkázaton. A Rahel Choen kapitánya, a megmutatott harapásnyomtól megborzadva, arra emlékezett, hogy a nevezetes éjszakán valami óriási, általuk cetnek vélt állattal ütköztek a nyílt tengeren.

A cikk folytatását a The Explorer 2011 február-márciusi számában olvashatod.