Az eltűnt világ nyomában

A Hungarosaurus tormai expedíció

Egy világméretű felfedezés, egy ifjú paleontológus, Ősi Attila, akit nemzetközileg elismertté tett iharkúti felfedezése. A 10. Magyar Dinoszaurusz- kutató Expedíció helyszínére látogatott az Explorer.

Méretes kereszt a semmi közepén. Az Iharkút-emlékmű. Az egykori bakonyi falucska (ma már csak emlékekben létező) főterét jelöli. A dömpercsapás háromfelé ágazik. A mobilomra pillantok, mert úgy érzem, errefelé már a térerő is irreális követelmény. Mégis működik. Felhívom Ősi Attilát. „Kanyarodjál kétszer jobbra, s a régi bányaépületek után, az út bal oldalán lévő ligeterdőben megtalálsz bennünket” – válaszol kissé vastag, reggeli hangon.

Hét óra
A lombok alatt szerteszét szórt sátrak körül árnyak tarkította csend honol. A kommunális sátor fehér vásznára két alak sziluettje rajzolódik. Tábori székeken ülve a kávéjukat szürcsölgetik. Az egyiknek sötét színű kalap ül a fején. Távolról is fölismerem – ő az, a Főnök, dr. Ősi Attila, az immáron világhírű ifjú paleontológus, a „csontbrigád” vezetője. Feláll, elém jön, s szívélyesen üdvözöl. Elnézést kér, kemény napjuk volt a tegnapi, meg kicsit korán is jöttem, de hamarosan felrázódik a társaság, addig helyezzem magam kényelembe. Ha szeretnék egy kávét, szolgáljam ki magamat. Amikor Attila eltűnik a fák között, megmozdul a másik szék is, vaskos felépítésű fiatalember szökken talpra, a fején fehér munkavédelmi sisak.
– Makádi László, doktorandusz, expedíciós pilóta – mutatkozik be, majd egyazon lélegzettel hozzáteszi – Ne ijedj meg, most csinálok egy kis zajt.
Azzal elővesz egy játék pisztolyt, s elkezd durrogtatni vele.
– Ébresztő!! – kiáltja többször a fák sűrűjébe. Mozgolódás támad a sátrak körül, többen – főleg lányok – hunyorgó szemekkel, törülközőt lóbálva, megindulnak az elhagyott bányaépületek felé.
Egy szokványos munkanap kezdete a 10. Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció iharkúti ásatásán.
Kis idő elteltével múlt időt idéző pöfögést hallok a hátam mögül. A tábor egy eldugott sarkából neonzöldre és kikiricssárgára pingált Trabant kombi zötykölődik felém, oldalán az Iharkút Park felirattal s a kötelező dinófejjel dekorálva. A volánnál Laci, félmeztelenül, de szigorúan kemény sisakban.
– Segítsz bedobni néhány vizet a Trabcsiba? Én addig becuccolom a felszerelést.
Egy árnyékos sarokban több száz ásványvizes palack áll glédában – a mészkövek világának legértékesebb hiánycikke. A „Trabcsi” hátsó ülése ki van szedve, oda kerülnek az ásók, pörölyök, feszítővasak, csákányok és geológus kalapácsok, a seprű és a szerszámos táska, valamint zsákok, dobozok és nejlontasakok a leletek számára. S no persze a víz, mindenkinek egy saját nagy palackkal délig.
Hét negyven
Indulás terepre. A gyors reggeli visszahozza az életet a társaság végtagjaiba. Laci felkínálja az anyósülést a kék füstgomoly burkában köhécselő járműben, ám amikor látom, a csoport gyalog vág neki a kapaszkodónak, felkapom a hátizsákomat, s utánuk eredek. Sárga agyagba fagyott teherautó-csapás mentén kaptatunk fölfelé, az erdőn keresztül. Hosszan kirajzolt S kanyar után hirtelen megnyílik a láthatár, s a szemem elé tárul a hajdani bauxitbánya többlépcsős, óriási gödre.
A Főnök megáll az út tetőpontján, s a mélybe mutat.
– Azon a túloldali, cserjével benőtt lejtőn találtuk meg Andrással a Hungarosaurus tormai hátcsigolyáját 2000 áprilisában…
Csípőre teszi a kezét, s néhány pillanatra eltűnődik. Megilletődve bámulom a reggeli napfényben okkerra lúgozott rézsűt. Azok a kővé sajtolódott hordalékrétegek 85 millió évvel korábban tanúi voltak egy másik, általunk csak sejtett világnak.
– S hol ástok most? – kérdem.
Attila jobbra, a lábunk alatti oldalra int a kezével. A magasból alig zsebkendőnyi területnek tetsző teraszról ide fehérlik a „sörsátor” vakító fehér teteje, előtte hangyaléptékű figurák, az élcsoport már megérkezett tagjai. Utánuk ereszkedünk a fejtés durva szállító útvonalán.
Odalent csalódottan veszem tudomásul, a sátor egyszerű, négy lábra feszített műanyag ponyva, alatta talicska, zúzalékkal megtöltött nejlonzsákok, darabolásra váró szikladarabok és a vizes flakonok. Sörnek nyoma sincs.

A Főnök eligazítást tart. Az expedíció tagjai tiszteletteljes csendben hallgatják, ki csákányra vagy ásóra támaszkodva, mások keresztbefont karokkal. Elnézem az arcokat, a figurákat. A legtöbbjük diplomás ember, geológus, biológus, paleontológus, többen doktoranduszok, de akad köztük néhány útját kereső gimnazista is. Egy dologban viszont azonosak mindnyájan. Ezek az emberek a múlt élővilágának szerelmesei. S ezért hajlandóak egy évben három hetet a földdel azonos szinten élni, dolgozni és lélegezni. Képesek jelenkorunk kényeztetéseit maguk mögött hagyni, s egy napi munkával felfedezett fogacskába vagy állkapocsdarabkába beleálmodni letűnt évmilliókat. Mindezt a perzselő nap alatt vagy szürkén szemerkélő esőben.

A cikk folytatását  The Explorer magazin 2010. október-novemberi számában olvashatják.