Mindig mosolyogj!

Emberek az angyalok városában

Hivatalos neve Krung Thep, az angyalok városa, közismertebb nevén Bangkok. A nagyszerű és örök város, melyet The Explorer magazin a sztereotípiákon túl, a város valódi arcát ismerteti meg olvasóival.

Tuk-tuk robog keresztül egy hatalmas metropolisz ezer fénnyel megvilágított utcáin. Előz jobbról, előz balról, az ember meg kapkodja a fejét, és kapaszkodik a csomagjába. Alig hajnalodik, de a levegő már vastag pulóverként melegít. Tíz perce érkeztünk meg a thai fővárosba, mély álomból ébredve lassan kászálódtunk le a buszról, és intettük le ezt a zörgő-morgó háromkerekűt. Alattunk száguld az aszfalt, a sofőr néha hátrafordul, és kérdez valamit, közben kikerül két másik motorost meg egy kutyát, és mosolyog. Mosolyog és magyaráz, majd nagyot kortyol az energiaitalából, és ad még egy kis gázt. Lassan megvirrad, s a vegyesen egymás mellé pakolt modern és kopott házak körvonalai színnel telítődnek. Felhőkarcolók, beépítetlen, lommal teli telkek, új betonházak és csatornák fölé ácsolt lakószobák. Nyújtogatom a nyakam, mert az alacsony építésű járműből alig lehet kilátni. Milyen lehet ez a város? Hogyan él Bangkok kora reggeltől késő éjszakáig, és milyen szemüvegen keresztül nézik lakói a világot?

Korai káosz és megvilágosodás

Napfelkelte után hirtelen kelnek életre az utcák. Egyre többen és többen indulnak útnak, bízva abban, hogy még elérik céljukat, mielőtt a járműáradat fojtogatni kezdené a várost. A legtöbb út bedugul, autók hosszú sora között motorosok cikáznak, buszok furakodnak, taxik nyomorognak. Kész káosz. Mégis úgy tűnik, hogy senki nem ideges. Nyomják a gázt és furakodnak, amikor lehet, de türelemmel várnak, amikor kell. Mintha mindenkinek lenne még plusz tíz perce. Ezt európaiként nagyon nehéz megszokni. A főként buddhista thaiok azonban, mivel a múlt már nem fontos, a jövő meg még ráér, közel sem törődnek annyit az idővel, mint mi. A jelenre koncentrálnak, és hogy annak minden percét kiélvezzék. Ebbe pedig nem fér bele sem a kapkodás, sem az idegeskedés. Én meg csak nyújtogatom a nyakamat, hogy mi van, miért nem megyünk már, sohasem érünk oda. Aztán az ember kinéz az ablakon, és hirtelen váltásként meglát néhány mezítlábas, narancssárga ruhás szerzetest, kosarukban a reggel begyűjtött adományokkal, amint mosolyogva és nyugodtan sétálnak el a kocsik mellett. Mi még mindig állunk, de én maradok az ablaknál, mert kezdenek lefoglalni a kintről érkező új és érdekes ingerek.

Főtt reggelivel és himnusszal indul a nap

Az út mentén megannyi kifőzde gőzölög. Mellettük néhány színes műanyag szék, asztalok és a reggelit kanalazó tömeg. Az evés a thaiok egyik központi témája. A mi volt reggelire vagy ebédre a legtöbb szituációban előhúzható kezdőmondat. A válasz sokszor ugyanaz: rizs, ami olyannyira életük része, hogy a nyelvben az enni és a rizst enni kifejezések megegyeznek. A helyiek előszeretettel fogyasztják azt, már a nap korai óráiban is. A gyors kávéhoz, lekváros pirítóshoz vagy a szendvicshez szokott gyomornak persze furcsa látvány a rizses savanyú-csípős hal vagy a reggeli harminc fokban is erősen gőzölgő, fűszeres tésztaleves, amit a helyiek munka vagy iskola előtt kanalaznak befele. A hétköznapi korai utcakép másik általános jelenete az iskolába siető gyerekek. Mind egyenruhában, kisebb-nagyok bolyokban, kocsiban ülve vagy motoros taxi hátulján egyensúlyozva szállingóznak az iskola felé. Habár a tanítás csak húsz perccel nyolc után kezdődik, egy órával korábban már zsong az épület. Sokan házit másolnak, megbeszélik, mit ettek reggelire, majd nyolc előtt nem sokkal a diákok összegyűlnek az udvaron, és a zászló felvonása közben eléneklik a himnusz. Mindennap. S nemcsak az iskolákban, hanem vasútállomásokon, közintézményekben és egyéb nyilvános helyeken is ilyenkor egy percre megtorpan az élet. Az emberek felállnak, és hangosan énekelnek. Aztán kezdődik a munka vagy a tanulás.

Piros buszon ülve

Kilenc után valamelyest csillapodik a forgalom, azonban a járműáradat még ilyenkor is nagy nyomást gyakorol a város út-artéria hálózatára. Szálljunk fel egy kopottas, piros buszra, és vágjunk keresztül a városon! Nem ez a leggyorsabb módja a közlekedésnek, utazhatnánk hűvös metrón vagy magasvasúttal is, mégis a legtöbb ingert egy ilyen hűtetlen, öreg járgányon lehet begyűjteni. Ha az ember egyedül ül, nagy esély van rá, hogy valaki megszólítja, honnan jött, merre megy, és már indul is a társalgás. Kíváncsiak, közvetlenek és barátságosak az itteniek. Mi alig beszélünk thaiul, ők kicsit angolul, mégis sokszor remek történeteket gyűjthetünk be egy ilyen, akár több óráig is elhúzódó út során. Egyik alkalommal egy öreg bácsi arról mesélt, hogy valahol a külvárosban lakik, és régen a felesége meg ő balesetes és kóbor ebeket ápoltak és fogadtak be otthonukba. Az egyikre kerekeket is szerelt annak két elvesztett hátsó lába helyett. Aztán az asszony meghalt, és azóta egyedül foglalkozik az állatokkal. Újakat már nem vesz magához. Életben is már csak az tartja, hogy gondoskodnia kell a kutyákról. Máskor egy volt thai bokszoló mesélt az életéről, hogy hány meccset nyert, és közben hány fogat veszített el. Mesélnek, és nem panaszkodnak. Gyerekkora óta arra nevelnek mindenkit, hogy fojtsa magába a problémáit, ezzel kerülve el a konfliktusokat és a kínos szituációkat. Viselkedjenek türelmesen, és panasz nélkül fogadják el az adott helyzetet olyannak, amilyen. Ezzel a hozzáállással felvértezve képesek órákig ülni a buszon, vagy nyári forróság idején is fél órákat várni a megállóban. Ilyenkor kedélyesen cseverésznek, és közben gyakran fel-feltűnik arcukon az a bizonyos thai mosoly.

A cikk folytatását The Explorer magazin 2010. október-novemberi számában olvashatják.