Tajvan szigetén

A buddhizmus csendje

A hagyományos éves buddhista zarándoklaton vagyunk a világ másik felén Tajvanon, mégis otthon érezhetjük magunkat, hiszen a zarándokok között találkozunk valakivel, aki már járt hazánk fővárosában.

A monotonul ismétlődő mantrának csak az utolsó szavát értem: Tajvan. Ám a mandarin dialektusban kántált szöveg tónusa egyértelművé teszi, a zarándokok arra kérik a kolostor védőszentjét, Ksitigarbha Bodhisattvát, imádkozzon szigetországukért.
A hegyoldalban felfelé kanyargó sor élén, tüzet jelképező narancssárga és vörös lepelben maga a Mester, a tiszteletre méltó Ti-Chaio főapát asszony menetel, rózsaszállal a kezében, amellyel az Élet Forrásából merített szenteltvizet hinti maga köré. A tajvani Tienhsiangban megkezdődött a hagyományos évi buddhista zarándoklat.

Bár az első napsugarak csupán percekkel korábban kukkantottak le a LiWu folyó völgyébe, tüzük máris perzseli a nyakszirtemet. Tetézi a hőség érzetét a Csendes-óceán felől begördülő párás, fullasztó szellő is. Együtt bandukolok a mantrát ismételgető zarándokokkal, szorosan, testközelben. Ügyet sem vetnek rám. Hogy ne keltsek feltűnést, csinálom, amit ők csinálnak. Az előénekes, hangszórós hátizsákkal a hátán, mikrofonnal a kezében, vagy száz méterrel előttünk indítja a strófát, amelyre a búcsújárók válaszolnak hasonló hangnemben. Minden három lépés után letérdelünk, homlokunkkal megérintjük az ösvény kövezetét, kezeink tenyérrel fölfelé nyugszanak a földön. Néhány másodperc meditálás, majd ismét az előénekes hangja, felállunk, három lassú lépés, eközben ének, majd térdelés újra. A hívők feje fölött látom, meredeken kígyózó, több száz lépcsőfok megmászása vár reánk. Odafent, a lombok mögött, egy kisebb fennsíkon búvik meg a zarándoklat végcélja, az ország egyik legismertebb buddhista temploma, a Hsiang-te kolostoregyüttes.

Véletlenül csöppentem az ünnepségbe. Korán keltem, a hajnal fényeiben akartam lefényképezni a szálloda ablakával szemközti oldalban ágaskodó Hétemeletes Pagodát. Mire átkeltem a folyó fölött a Megbékélés hídján, a gyülekező zarándokok kellős közepén találtam magam. Most elbűvölten nézem a kavargó forgatagot. A menet eleje, a díszes Zarándok Kaput átlépve, éppen elindul a tetőre vezető egyetlen, kiépített úton, a főapát asszonnyal az élen. Mögötte egy csoport barna palástot viselő, mezítlábas szerzetes tanítvány lépeget, egyikük vörös bársonyon aranybetűkkel írott imát tart maga előtt, a másik kettő az elefántháton ülő, többfejű Buddhát ábrázoló festményt mutatja fel. Őket követi több tucat női tanítvány, úgyszintén mélybarna lepelben, a termékenység, a megbízhatóság jelképes színében. Utánuk sorjáznak a hívők százai, színes foltokban, szerte a szigetről. A menet lassan halad előre, a gyakori letérdelés – a nehéz hátizsákkal a hátamon – rendkívül fárasztó, mégis elfog egyfajta megmagyarázhatatlan, lebegő érzés. Mintha megszokott, mindennapi belső énem egy polccal magasabbra lépett volna.

Elágazáshoz érünk. Előző napi tapasztalatból tudom, a felkanyarodó betonösvény, habár kerülő úton, szintén a templom előtti felvonuló térhez vezet. Kiállok a sorból, s megszaporázom a lépteimet, hogy a menet elé kerüljek. A márványkockákkal kirakott téren hosszúkás asztalokon meleg ételek gőzölögnek. Kiszolgálásra készen, sárga kötényes és fejkendős, maszkot viselő asszonyok várják a hívőket. A templom teraszán felszentelt szerzetesek fogadják a korábban érkezett zarándokokat. Kihajtható asztalkák fölött jövendőmondás, egészségügyi és lelki tanácsadás, családi problémák megbeszélése folyik, emitt kisebb ajándékok cserélnek gazdát, arrébb kegytárgyakat, imakönyveket árulnak. A Main Shrine Hall (Búcsújáró Főcsarnok) belsejében lázasan készülődnek az ünnepi beszédre. A látogatók csomagjaikkal, ruhadarabjaikkal foglalják le előre helyüket a csillogó kőpadlón. A felvezető lépcsőkön szigorú rendben, levetett cipőpárok százai állnak glédában. A bal oldali kommunális épületben tucatnyi főző asszony, méretes üstökből, egyszerű levest oszt a szerzeteseknek, közreműködőknek s a rendezvényt biztosító rendőröknek. A Shrine és a kolostor közötti téren szökőkút, az Élet Forrásával, a fal mentén tábori asztal, roskadásig megrakva ajándékokkal, étel- és gyümölcsös tálakkal, míg a hozzám közelebbi oldalon plexi kívánságurna áll, a korai óra ellenére már félig tele apró, felgöngyölt papírhengerekkel.

Megérkezik a térre a tiszteletre méltó Ti-Chaio, a várakozó hívek letérdelnek, s úgy várják meg, amíg a Mester elhalad előttük. A menet megkerüli Ksitigarbha Bodhisattva aranyszobrát, a főapát asszony a szerzetesekkel és a tanítványokkal bevonul a főcsarnokba, a „civil” zarándokok az étkeztető asztalokhoz járulnak. Egy órával később a zsúfolásig megtelt Shrine szárnyas ajtóinak egyikénél, a verandán állok, s a három Buddha-szobor árnyékában eltörpülő Mester szónoklatát hallgatom. Titokban az emberek reakcióit figyelem, mikor egy könnyű kéz érinti a vállam.

Csinos arcú, a rend szabályai szerint kopaszra nyírt szerzetes nővér mosolyog rám. Látva zavaromat, összeteszi a két kezét, s bocsánatkérően bókol a fejével.
– Honnan jöttél? – kérdezi lágy angolsággal.
– Magyarországról – felelem, s várom az otthontól 10 000 km-re aktuális „az hol van?” jellegű érdeklődést.
– Pestről vagy Budáról? – jő helyette a meglepő kérdés.
– Csak nem…?
– Természetesen. Egyetemista koromban bejártam Európát, majd Dél-Amerikát. Végül Venezuelában ragadtam le öt évre.
– És most? – kérdem a szerzetesi köntösre célozva.
– Amikor hazatértem, felvettem a szentséget. Itt végre megtaláltam a lelki nyugalmam. „Odakint” csak amolyan fészkelődő voltam.
Bemutatkozunk egymásnak. A lány rendbeli neve Samadhi. A Mélyen Meditáló. Leülünk a lépcsőre, s a cipők társaságában beszélgetni kezdünk.
 

A cikk folytatását  The Explorer magazin 2010. október-novemberi számában olvashatják.